Az idő pereg és az évek gyorsan eltelnek. Óriási klisé ezt hallani, mert ezen mindenki keresztül megy. Mégis olykor jó meg megállni és elgondolkodni a mögöttünk álló évekről. Méltóan megemlékezni róluk. Visszanézni a jóra, a rosszra és az elmúlt időkre. 
A 20as éveim kezdetén még nem foglakoztam az idővel, az öregedéssel. Akkor úgy éreztem, mintha megállt volna az idő és én lennék az ura a helyzetnek. Ám valahol 25 felett elkezdett megváltozni a szemléletem és lám itt vagyok 29 évesen elmélkedve, hogy hová tünt az idő. Az idő, ami kétségtelenül felhúzta az ébresztő órám jelezve, hogy nem csak a 20as éveimnek, de egy időszaknak a végét is jelezze. 
Bár tudom az idő relatív és a lelkünkben élő gyermeket őrizni, éltetni és szeretni kell, valahol mégis érzem, hogy a gondatlan, tapasztalatlan és kissé naív fiatalságnak valahol vége. Természetesen ez nem hirtelen egyik napról a másikra történik, mert a 30hoz közeledem. Ez egy folyamat, egy út, melyet az évek során jár be az ember és egy ponton ráébred, hogy már nem az aki volt. Ez nincs időhöz vagy számhoz kötve és mégis az a bizonyos harmadik x olyan energiákat hoz magával, amit már nehéz letagadnunk. 
Ha a kor nem számít és a szám az valóban csak egy szám, akkor miért ijedünk meg mégis amikor egy újabb 'x'-hez érkezünk?
Az én szubjektív véleményem az az, hogy talán a kor mégsem pusztán egy kor. A kor az, amit hozzácsatolunk, más szóval érzések, elvárások, stb. Egy újabb évtizedben pedig ott a vég is. Amikor egy új kezdődik, az azt is jelenti, hogy le kell hozzá zárnunk a régit. Meg kell gyászolni azt, ami elmúlt független attól, hogy milyen elmúlásról beszélünk. Az elmúlással és a halállal nagyon sok féleképpen találkozhatunk. Ott van mindenhol és mindenben. Ott van minden egyes lélegzetvételünkben és minden egyes pillanatban. Semmi sem ismétlődik meg kétszer ugyanúgy, még akkor sem, ha kísértetiesen hasonlít egy már megtörtént eseményre. 
A huszas éveim nekem többet jelentenek, mint puszta számok, az emlékeimet jelentik, némi gondtalanságot, barátokat, bulikat, a nyarakat, a teleket, a nevetéseket, a bolondozásokat. A 20as éveim végével úgy érzem, hogy valahol ezektől az emlékektől is el kell búcsúznom. Nem ér véget az élet és még több évtizednyi öröm és boldogság vár rám. Nem akarok úgy tenni, mint aki nyugdíjba vonul vagy, aki öregnek érzi magát. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy érzem felnőttem. Éreztem már az elmúlt években, láttam és érzékeltem az életszemléletemen is. Egyedül járom és intézem utam. Már nem a szülők gondviselése alatt bontogatom a szárnyaim, hanem egyedül. Egy ponton túl már nem csak magunkért vagyunk felelősek, hanem a körülöttünk élőkért is, ami megint csak ellentmondásos tényező, hiszen előtte is felelősséggel tartoztunk mind magunkra és másokra nézve. Akkor mégis miben más az a felelősség, amivel felnőttként nézünk szembe, mint az a felelősség, amit fiatalként élünk át? 
Talán a válasz a tudatosságban relik. Felnőttként joggal várják el tőlünk, hogy tudjuk mit és miért teszünk. A 20as éveink vagy mondjuk inkább a fiatal éveinkben önmagunk megismeréséről is szól. Arról, hogy kik vagyunk és mi zajlik bennünk. 
Ideális esetben nem őrültség elvárni egy 30as éveiben járó embertől, hogy tudjon felelni azokra a kérdésekre, hogy 'Ki vagy te?', 'Mit vársz az életedtől?' és 'Mit szeretnél beteljesíteni az életedben?'. Sokunk töltjük ezzel a fiatalabb éveinket, ezekre válaszokat keresve. Azt hiszem ez az, amiben más a felelősségvállalás kérdése egy önálló felnőtt életében, mint egy fiataléban aki még nem teljesen függetlenedett a szülői háztól. 
Persze ez is csak egy ideális eset a 21. század modern társadalmára építve. Mindenki máshogy éli az életét és más értékek szerint építi fel azt. Pont ezért hangsúlyozom a fiatalság és a felnőttség kérdését külön, bár én személy szerint hozzácsatolom a fiatalságom a 20as éveimhez de tudom, hogy ez nem minden esetben van így. Léteznek esetek, amikor a szám valóban csak egy szám. Ilyen az, amikor egy 40es éveiben járó, úgymond felnőtt, továbbra is függ a szülei jóváhagyásától. Mennyien vannak még így? Mennyien élik az életüket a felnőtt bélyeg alatt, miközben nemhogy másokért ,de önmagukért felelősséget vállalni sem tudnak. 
De ez az írás mégsem erről szól most. Ez az írás emlékeim gyüjteménye. Egy köszönő levél az elmúlt 10 évnek, köszönet másoknak, a családomnak, a barátoknak, de legfőképpen magamnak. Így 29 évesen, az utolsó 20as évemben összegyüjtöm azt, amit ezeknek az éveknek köszönhettem. Egy kicsit most megállok és hálát adok, mert szükségem van rá. Szükségem van egy méltó búcsúra, azért, hogy örömmel és szeretettel fogadjam be a következő évtizedet. Azért, hogy ne félelemmel induljak el rajta, hanem izgatottan tervekkel tele. Jó néha megállni és számotvetni önmagunkkal. Hol vagyunk és merre tartunk? Valóban ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk?