Szavakkal a lélekért

Balberie

Do you speak the language of love?

2020. május 16. - Balberie

white-black-and-red-person-carrying-heart-illustration-in-867462_1.jpg

There are many ways we love, but rarely recognize how different it is from the others because it comes so naturally. It is one thing to feel it and another to show it, but it is significant how we show it. There is no such thing as good and bad. Or is it? Is it possible that we communicate our language of love in unhealthy ways? I think it is. I do believe there are situations when someone cannot tell what is in their heart. They might think they show correctly their love because they know how they feel in their heart. However, others might fail to speak this language. We all should ask ourselves 'How do I love?'. It is important because we might scare away someone we truly love while keeping close someone else who is not as important. 
If this is true, then why do we contradict ourselves? Are we afraid to love? I do not know the answers to these questions. I am searching for them myself. Unfortunately, I cannot offer the solution either. This is a journey that everybody needs to take alone. I am on a constant journey to self-awareness myself, where I am seeking answers to my questions. This is how we become more mature and more of an adult. 
Knowing and understanding myself is essential. If I don't know who I am, then who will? If I don't know what and why I am doing, then it is very unlikely for someone else to know. Unless we talk to a professional therapist. But even in this case, you are the one who knows yourself the best. Since we need to decide whether or not is true or false the way others see us. So self-awareness in this context is the key to know which language of love we speak. Our language of love is the way we express our love to one or another. How do I love? Tenderly? Dominantly? Are you constructive or obstructive? Do you nurture or neglect? These are only a few examples from the many. So as you see there are many ways to love someone. Personally, I wonder. Why do we choose to love destructively or dominantly over tenderly? Why do we love the way we do? 
Many psychologists, therapists, psychotherapists are working on/with these issues providing their own responses. For example, Andrew Feldmár has many books and lectures about the topic of love among many others where he is offering thought-provoking answers to your questions. I highly recommend looking up his work, if you haven't done it already. 
It is a fact that we speak the language of love, we learned. The same method has been used from generation to generation in a family. But who will put an end to it? Who will stop and recognize if this method is wrong? 
Having the right self-awareness is not just necessary, but very useful. Knowing and recognizing when and how we are used and hurt, or the other way around. Understanding our needs, what is good for us, and what is not. It is much harder to love than we would think. 
Recognition is a great starting point to change. However, without action, it is worth nothing. Knowledge and self-awareness is a waste, if we do not take the necessary steps to change when the time has come. Knowledge on its own is not more than a bandage on a compound fracture. We know about the injury as much as how much it hurts. We understand why it happened, but the bandage on its own will not heal a serious wound. In order to address the issue, we need professional help and the necessary treatment. In other words, self-awareness without action is merely patting ourselves on the back. If we don't change, knowledge is only a tool for excuses. Then, we can say 'This is who I am.''I'm like this, because of...', 'Yeah, but you know me...'
To sum up, to love and to be loved can be complicated. You need the courage to ask how you love someone. How do you love your partner, family, friends? How do you love yourself? However, it is not enough to ask only. You need tho put things in action and change when it is time. When it comes to me, I merely ask for now. When I found my answers, I change. And you? Are you dare to change? 

 

 

És te hogyan tudsz szeretni?

 opened-book-with-pencil-and-romantic-postcard-on-marble-3847636.jpg

Sokan sokféleképpen szeretünk és gyakran észre sem vesszük, hogy miben más a másikétól, mert annyira természetes számunkra. Egy dolog valamit érezni és másik azt kimutatni, de azt se mindegy hogyan mutatjuk ki. Elvileg nincs olyan, hogy jó és rossz. Vagy mégis? Létezik olyan, hogy rosszul kommunikáljuk a szeretetünket? Szerintem igen. Igen is létezik az a helyzet, hogy amikor valaki nem tudja lekommunikálni azt ami a lelkében van. Azt hiszi a cselekedeteivel szeret, mert ő belül tudja, hogy ez így van bár a másik fél mit sem érez ebből az egészből. 
Fel kellene tennie mindenkinek magának azt a kérdést, hogy 'Hogyan szeretek?'. Fontos, mert lehet elüldözünk valakit magunk mellől, akit valójában szívből szeretünk és közel engedünk olyanokat, akik valójában nem annyira fontosak. 
Ha ez igaz, akkor miért működünk néha ellentétesen? Talán félünk szeretni? Nem ismerem a válaszokat azaz magam is keresem a saját válaszaimat. Nem tudok kész választ és megoldást tálcán kínálni a kérdésekre. Ezekre mindenkinek magának kell felelnie, amennyiben talál benne igazságot. Én az önismeret útját járom azt, ahol szeretném tudni a választ a bennem felmerülő kérdésekre. Ettől leszünk többek és érettebbek. Talán kicsit felnőttebbek. Tudni és érteni önmagam müködését, mert ha én nem ismerem akkor senki más sem fogja. Ha én nem tudom mi zajlik le bennem, akkor elég kevés az esély rá, hogy majd más megfogja tudni mondani. Talán akkor, ha az illető szakképzett terapeuta, sokat tapasztalt szakember. De ezekben az esetekben is fennáll bennem a feltevés, hogy csak mi ismerhetjük önmagunkat igazán. Nekünk kell eldönteni, hogy amit mások mondanak nekünk önmagunkról az igaz-e vagy sem. 
Szóval fontos az önismeret és ebben a gondolatmenetben elengedhetetlen, hogy felismerjük nekünk milyen a szeretet nyelvünk. A szeretet nyelv az az, ahogyan a bennünk lévő szeretetet lekommunikáljuk azoknak akiket szeretünk. Hogyan szeretek? Gyengéden? Netán fojtogatóan? Konstruktívan vagy destruktívan? Táplálóan vagy szegényesen? Ez csak néhány példa a sok millióból, mert mint ahogy látszik nagyon nagyon sok féleképpen szerethetünk. Személy szerint bennem felmerül a kérdés, hogyha destruktívan vagy fojtogatóan szeretünk, akkor miért ezt választjuk? Miért így szeretünk valakit, ha gyengéden is szerethetnénk? Szóval miért úgy szeretünk ahogy?
Számos pszichológus, terapeuta, pszichoterapeuta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adva. Például Feldmár András számos könyve és előadása foglalkozik a szeretet témakörével jobbnál jobb gondolatokat nyújtva azoknak, akik nyitottak rá. Szívből ajánlom az ő írásait inspirációnak azoknak, akik szeretnének válaszokat találni a saját kérdéseikre többek közt a szeretettel kapcsolatban is. 
Tény és való, hogy mindannyian úgy szeretünk, ahogy azt megtanultuk. Generációról generációra átpasszolva sokszor ugyanazokat a mintákat. De ki fogja azt mondani, hogy elég volt? Ki fogja felismerni azt, ha hiba esett a gépezetbe?
Öntudatosnak lenni fontos és hasznos. Tudni és látni azt, hogy hol és mikor használnak ki vagy bántanak bennünket vagy éppen fordítva. Felismerni azt, hogy mi jó nekünk és mi nem. Sokkal nehezebb és bonyolultabb szeretni mint, ahogy azt hinnénk. A felismerés egy remek kiinduló alap a váloztatáshoz, bár tettvágy nélkül mit sem ér az egész. Mit sem ér a tudás és az önismeret, ha nem állunk készen változtatni azon amin kell, akkor amikor eljött volna rá az ideje. A tudás önmagában olyan mintha sebtapaszt raknánk egy nyílt törésre. Tudunk a sebről és tudjuk, hogy fáj. Azt is értjük miért történt, de ez önmagában még nem gyógyítja be a komolyabb sérüléseket. Ahhoz, hogy meg is gyógyuljon elengedhetetlen a segítsékg és a megfelelő kezelés (ebben a példában az operáció). Más szavakkal illetve a témát tettrekészség nélkül az önismeret olyan, mintha vállon veregetnénk magunkat. Ha nem változtatunk, akkor a tudás csak a kifogások gyártására lesz elég. Arra, hogy azt mondogassuk, hogy 'Én ilyen vagyok.' , 'Azért vagyok ilyen, mert ...', 'Jó, dehát ismersz ...'
Tehát szeretni és szeretve lenni bonyolult. Bátornak kell lenni ahhoz hogy feltegyük a kérdést én hogyan szeretlek téged? Hogyan szeretek másokat? Hogyan szeretem magamat? Viszont nem elég kérdezni. Érdemes cselekedni és változtatni ott és akkor, amikor annak eljött az ideje. Én most egyelőre csak kérdezek. Majd, ha megérkezik a válasz is, akkor változtatok. És te? Mersz változtatni? 

 

The last of my 20s

old-photos-in-the-wooden-box-5842.jpg

Time flies and the years quickly go by. It's a bit cliché to say this, I know, as everyone goes through the same experience. Still, it's good to stop from time to time and think about the years behind us. All the things are worthy to remember, the good, the bad, our past. 
At the beginning of my 20s, I did not care about time and aging. I felt the one in charge as if the time had stopped and I was forever in the moment. I felt I was about to be forever in my 20s. It felt long and everlasting in a positive way. However, when I turned to 25 things has started to shift in me, and here I am today, being 29 while wondering where time has gone so fast. Time has definitely set an alarm in me, a wake-up call some might say, to let me know my 20s are soon to be over, as well as the end of an era. 
Time is relative and we should nurture the child within us, yet I feel that my naive, careless, and immature years are over. Of course, this hasn't happened overnight because I'm getting closer to 30. It's a process, a journey we all take place until a point where we realize that we are not who we once were. 
Though, there is no time or age limit. The number 30 brings us new energies that we can hardly deny. If age is indeed just a number, then why do we get scared when we reach another 'x'?
Perhaps age is not just age. It is what we associate with it aka emotions, expectations, etc. Where there is a new era, there is an ending of another one as well. When something new begins, we need to deal with the past one. Let it behind us. We need some time to grief so to speak, no matter what's passing away. "I know death, it's got many faces," says Arya Stark from Game of Thrones and how right she is. It is in everything and everywhere. It is in every breath we take and every passing moment. Nothing repeats itself, not even if it seems like. 
My 20s means more than just a couple of numbers, 
it reflects my memories, lightheartedness, friends, parties, summers, winters, laughs. By saying farewell to my 20s, I feel the urge to say goodbye to these memories as well. I know that my life hasn't ended and there are many more joyful decades to come. It's neither because I feel old, nor because I feel like I'm retired. It's all about growing up. 
I have sensed, seen, and experienced it in my philosophy among many other things. I'm handling my life alone without my parents' help. I'm no longer under my parents' supporting wings. After a certain point in our life, we are responsible not just for ourselves, but for others as well. This is a bit controversial as we have always had responsibility both for ourselves and others. So how and why is it different to take responsibility as an adult from a teenager or a young adult? 
The answer is in our consciousness. It is normal to expect adults to know what and why they are doing it. We spend our 20s or our younger years with getting to know ourselves. 'Who are we?' Where are we going?' 'What do we want to do with our lives?' It is not a crazy idea wanting to get a ready answer to these questions from someone in their 30s. Most of us spend our younger years searching for responses to these questions. I think this is how it differs our liability as independent adults from young adults, but still dependent on parents' support.
This is also just an ideal scenario based on the standards of modern society in the 21st century. We all live our lives differently based on our personal values. Therefore, I emphasize the younger and the adult years separately. Personally, I connect my younger years to my 20s. Although, there are some cases, where a number is indeed just a number. Just like a so-called adult in its 40s who is still living with its parents while being completely dependent on their approval. How many people are living still like this? How many so-called adults are there in our society who incapable of taking responsibility not only for others but for themselves as well? 
However, this article is not about them. It's merely a collection of my memories. I dedicated it to my last 10 years, and to show my gratitude towards my family, my friends, but mostly to myself. At the age of 29, in my last 20s, I assemble every blessing I have received in these years. I pause a little to say thank you because I need this. I need to say farewell to all the worthy memories, so I can welcome a new era in my life with gratitude and excitement. It is good to stop for a moment and think about our actions so far. Where are we and what we are heading to? Am I really where I would like to be? 

 

 

 

Utolsó 20as évem

sarandy-westfall-qqd8aphaog4-unsplash.jpg

Az idő pereg és az évek gyorsan eltelnek. Óriási klisé ezt hallani, mert ezen mindenki keresztül megy. Mégis olykor jó meg megállni és elgondolkodni a mögöttünk álló évekről. Méltóan megemlékezni róluk. Visszanézni a jóra, a rosszra és az elmúlt időkre. 
A 20as éveim kezdetén még nem foglakoztam az idővel, az öregedéssel. Akkor úgy éreztem, mintha megállt volna az idő és én lennék az ura a helyzetnek. Ám valahol 25 felett elkezdett megváltozni a szemléletem és lám itt vagyok 29 évesen elmélkedve, hogy hová tünt az idő. Az idő, ami kétségtelenül felhúzta az ébresztő órám jelezve, hogy nem csak a 20as éveimnek, de egy időszaknak a végét is jelezze. 
Bár tudom az idő relatív és a lelkünkben élő gyermeket őrizni, éltetni és szeretni kell, valahol mégis érzem, hogy a gondatlan, tapasztalatlan és kissé naív fiatalságnak valahol vége. Természetesen ez nem hirtelen egyik napról a másikra történik, mert a 30hoz közeledem. Ez egy folyamat, egy út, melyet az évek során jár be az ember és egy ponton ráébred, hogy már nem az aki volt. Ez nincs időhöz vagy számhoz kötve és mégis az a bizonyos harmadik x olyan energiákat hoz magával, amit már nehéz letagadnunk. 
Ha a kor nem számít és a szám az valóban csak egy szám, akkor miért ijedünk meg mégis amikor egy újabb 'x'-hez érkezünk?
Az én szubjektív véleményem az az, hogy talán a kor mégsem pusztán egy kor. A kor az, amit hozzácsatolunk, más szóval érzések, elvárások, stb. Egy újabb évtizedben pedig ott a vég is. Amikor egy új kezdődik, az azt is jelenti, hogy le kell hozzá zárnunk a régit. Meg kell gyászolni azt, ami elmúlt független attól, hogy milyen elmúlásról beszélünk. Az elmúlással és a halállal nagyon sok féleképpen találkozhatunk. Ott van mindenhol és mindenben. Ott van minden egyes lélegzetvételünkben és minden egyes pillanatban. Semmi sem ismétlődik meg kétszer ugyanúgy, még akkor sem, ha kísértetiesen hasonlít egy már megtörtént eseményre. 
A huszas éveim nekem többet jelentenek, mint puszta számok, az emlékeimet jelentik, némi gondtalanságot, barátokat, bulikat, a nyarakat, a teleket, a nevetéseket, a bolondozásokat. A 20as éveim végével úgy érzem, hogy valahol ezektől az emlékektől is el kell búcsúznom. Nem ér véget az élet és még több évtizednyi öröm és boldogság vár rám. Nem akarok úgy tenni, mint aki nyugdíjba vonul vagy, aki öregnek érzi magát. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy érzem felnőttem. Éreztem már az elmúlt években, láttam és érzékeltem az életszemléletemen is. Egyedül járom és intézem utam. Már nem a szülők gondviselése alatt bontogatom a szárnyaim, hanem egyedül. Egy ponton túl már nem csak magunkért vagyunk felelősek, hanem a körülöttünk élőkért is, ami megint csak ellentmondásos tényező, hiszen előtte is felelősséggel tartoztunk mind magunkra és másokra nézve. Akkor mégis miben más az a felelősség, amivel felnőttként nézünk szembe, mint az a felelősség, amit fiatalként élünk át? 
Talán a válasz a tudatosságban relik. Felnőttként joggal várják el tőlünk, hogy tudjuk mit és miért teszünk. A 20as éveink vagy mondjuk inkább a fiatal éveinkben önmagunk megismeréséről is szól. Arról, hogy kik vagyunk és mi zajlik bennünk. 
Ideális esetben nem őrültség elvárni egy 30as éveiben járó embertől, hogy tudjon felelni azokra a kérdésekre, hogy 'Ki vagy te?', 'Mit vársz az életedtől?' és 'Mit szeretnél beteljesíteni az életedben?'. Sokunk töltjük ezzel a fiatalabb éveinket, ezekre válaszokat keresve. Azt hiszem ez az, amiben más a felelősségvállalás kérdése egy önálló felnőtt életében, mint egy fiataléban aki még nem teljesen függetlenedett a szülői háztól. 
Persze ez is csak egy ideális eset a 21. század modern társadalmára építve. Mindenki máshogy éli az életét és más értékek szerint építi fel azt. Pont ezért hangsúlyozom a fiatalság és a felnőttség kérdését külön, bár én személy szerint hozzácsatolom a fiatalságom a 20as éveimhez de tudom, hogy ez nem minden esetben van így. Léteznek esetek, amikor a szám valóban csak egy szám. Ilyen az, amikor egy 40es éveiben járó, úgymond felnőtt, továbbra is függ a szülei jóváhagyásától. Mennyien vannak még így? Mennyien élik az életüket a felnőtt bélyeg alatt, miközben nemhogy másokért ,de önmagukért felelősséget vállalni sem tudnak. 
De ez az írás mégsem erről szól most. Ez az írás emlékeim gyüjteménye. Egy köszönő levél az elmúlt 10 évnek, köszönet másoknak, a családomnak, a barátoknak, de legfőképpen magamnak. Így 29 évesen, az utolsó 20as évemben összegyüjtöm azt, amit ezeknek az éveknek köszönhettem. Egy kicsit most megállok és hálát adok, mert szükségem van rá. Szükségem van egy méltó búcsúra, azért, hogy örömmel és szeretettel fogadjam be a következő évtizedet. Azért, hogy ne félelemmel induljak el rajta, hanem izgatottan tervekkel tele. Jó néha megállni és számotvetni önmagunkkal. Hol vagyunk és merre tartunk? Valóban ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk? 

 

 

Our savior within

dandelion-nature-sunlight-54300.jpg

I don't want to be just another princess in the highest tower of the castle waiting for her savior. I would much rather be a warrior princess who escapes from her prison and kill the dragon herself. I wish no longer to live on fairytales that make me believe I need someone to be saved or to be whole again. I don't want to be the person who thinks she needs Prince Charming to have a better life. I want to be that person who not only believes but knows that she has all the power she needs to be enough as she is. 
I've got tired of depending on people or circumstances. All I ever wanted is to be free and often I forget that hard times have always been and will always be there. What I want is to remember. Remember the power I once discovered within myself.
We all need reminders from time to time when we forget about our greatness. I don't want to go on and on about different empty clichés. I just want to inspire and to be inspired, because being confident and find our emotional strength is just one thing. There could be an ocean filled with tools and motivations for this problem only. What most people forget to mention is that you will lose your power over time again and again, which is normal. It is fine to fail and then find the strength to stand up again. I don't think anyone can possess such inner strength with consistency. This kind of confidence was made to be lost and found over and over again until we finally gain balance. When we lose our grip on our inner power and fall, it takes time to pull ourselves together again. Then we succeed and it fills us up with energy. We feel empowered, but then life happens and we fall again. However thanks to our previous falls and experiences it takes less and less time to stand up again. 
In today's society, gender equality is strongly present and discussed. Women can be independent and there are more and more powerful female roles setting us great examples. As a woman, I think it is great to have the opportunity to be equal. In an enlightened society, there needs to be enlightened values and roles. On the other hand, I wouldn't connect the opportunity of freedom and independence to genders. 
It doesn't matter how we identify ourselves, as the prince/princess or the hero/heroine who needs to be saved. The point is that we are the creators of our faith and we should not wait until our Prince Charming knocks on the door, while we wait in the depth of our dungeons where we voluntarily locked ourselves in. The door is opened and we can step out of it if we want to. I'm not saying it's easy or there is no struggle along the way. I'm not claiming you won't need your inner strength or some encouragement. All I'm saying is that we all have the power to unlock the door and defeat the dragon equally. Whether we succeed or not it all depends on the work we are willing to put in it. 
We all have the chance to practice the freedom of choice. I wish not to live my life in a dungeon or the highest tower of the castle, while I'm staring at the door day by day waiting for someone to rescue me. I know I can step up. I know I have already had the inner power and strength that I need. All I have to do is to remember it even if I'm lost in the darkness. 

 

 

 

Instant boldogság

 charles-deluvio-_p-dij5ljkc-unsplash.jpg

Instant boldogságunk forrása ott rejlik a minket körülvevő emberekben, az üzletek polcain, egy wellness utalványban, de akár a társunkban vagy barátainkban. Ott szunnyad egy kibulizott éjszakában, de ott van abban a szelet süteményben. Ott lakik mindenben és mindenkiben, de mégis a legismertebb addiktív formája a szex, dohány, alkohol és egyéb tudatmódosító szerek.
Sokan felejtik el, hogy szinte bármi és bárki szolgálhat mint "helyettesítő". Persze nem gondolkozunk el ezen, de talán el kellene. Tudatában lenni, hogy hol verjük át magunkat és hol leszünk rabjává valaminek, ami instant tud élveztetet nyújtani, akkor amikor lelkünkben ott tombol a nyugtalanság, boldogtalanság vagy bűntudat stb. Végtelenségig lehetne sorolni hol és miként csapjuk be magunkat és melyek azok az érzések, amik hatására gyors boldogság forrást keresünk. 
Nem áll szándékomban kioktatni vagy okoskodni. Csupán az a célom, hogy néha megálljunk és észrevegyük azokat a visszatérő mintákat, ahol átverjük önmagunkat. Veszélyes lehet egy instant boldogság függőjévé válni, hogy ezt érzékeltessem egy valóságshowt szeretnék megemlíteni. 'Élet 250 kg felett' című műsor olyan emberekről szól, akik 250 vagy annál több kilógrammot nyomnak és elindulnak a fogyás útján. Gyomorszűkítő műtétre vállalkoznak, melyhez elengedhetetlen a saját erőfeszítésük felmutatása és az, hogy egy bizonyos súly alá fogyjanak önszántukból. Ehhez egy specialista segít hozzá. 
Sok páciens esetében fordul elő, hogy az extrém testsúlyukhoz egy korábbi lelki trauma/seb szolgált hozzá. Sokan étellel pótolták azt a biztonságot, amelyet a környezetüktől nem kaptak meg. De a zsírpárnák akár, amolyan védő bástyaként is szolgáltak egyeseknek, ezzel is úgymond megvédve magukat a külső hatásoktól. Előfordult olyan is, aki félt a függetlenedéstől ezért olyan mértékben elhízott, hogy édesanyjának kellett gondoskodnia róla, mert rettegett attól, hogy majd elveszíti. Ez csak néhány példa a sok közül, de már ezekkel is érzékelhető, hogy ugyanaz az addiktív viselkedés más és mást jelent minden embernek, de a cél közös. 
Mindegyik esetben az illetőnek kell megtalálnia azt, hogy mi az amiben ő veri át magát. Mi az amiben ő helyettesít valamit egy ismétlődő mind a mentális, érzelmi és fizikai egészségükre káros viselkedéssel. Például, amikor valaki gyerekkorában nem tapasztalta meg milyen a biztonságos családi háttér, mert mondjuk az édesanyja vagy az édesapja nem volt jelen és/vagy elhagyta őket, akkor ez előfordulhat, hogy megjelenik egy állandó bizonytalanság érzetben. Ezt olyan érzésként tudom leírni, mint amikor az ember állandóan kutatja és keresi a biztonságot jelentő dolgokat/embereket. Amikor valaki kikerül egy ilyen környezetből, akkor az az ember például függőjévé válhat a kapcsolatoknak és ezzel beleragadva olyan akár abúzív párkapcsolatokban, ami számára, de akár a környezetére is meglehetősen káros hatással van. De ugyanez megjelenthet kóros elhízásban is. 
Előfordulhat, hogy valaki a magányát próbálja elnyomni azzal a 20. szelet sütivel, mert az ételben találja meg azt az instant boldogságot, amit kívülről nem érez vagy nem kap meg.
Szóval lelkünkben és tudatunkban rejlő minták mindig megjelennek. Nem kell és nem kötelező velük foglakozni. Le lehet élni egy életet úgy is, hogy a káros szenvedélyünknek élünk, de egy ponton érdemes megkérdezni magunkat, hogy tényleg az instant boldogságot keresve akarunk-e élni napról napra. Amikor felismerjük ezeket a mintákat akkor tudatosak leszünk rájuk és egy remek kiindulás a változtatásra. 
Szerintem megéri változtatni és megéri belefektetni a munkát, mert ott lebeghet az orrunk előtt a cél, hogy ne csak egy pillanatra legyünk boldogok, hanem hosszútávon is. Azért változtassunk, hogy a boldogságunk ne függjön a külső körülményünktől. Azért, hogy képesek legyünk megtalálni a boldogságunkat, akkor is, amikor a fizikai környezetünkben nem látjuk meg azonnal.

 

 

Elveszett pillanat

 pexels-photo-590137.jpeg

Mindannyiónk életében eljön az a pillanat, amikor rájövünk, hogy valami végérvényesen megváltozott. Nekem ez 2016.05.31-én jött el, úton a reptér felé a családommal. Addig a napig már régóta éltem külön a családomtól és külföldön is, de mégis azon a napon éreztem, hogy valami véget ért. 
Úton a reptér felé testvéremmel kéz a kézben csendben érleltük, ahogy az út elhalad mellettünk. Abban a pillanatban szerettem volna örökre gyerek maradni. Örökké úgy maradni és soha fel nem nőni. Szerettem volna végleg ott maradni mint egy család, örökre csak mi négyen. Szerettem volna a testvéremmel örökké kéz a kézben ott ülni a pillanatban, de az idő nem várta meg míg mi készen állunk elengedni egymást. Sírni volt kedvem és toporzékolni, akárcsak az első óvodai napomon, amikor anyu először hagyott ott az óvodában. 
Már elindulás előtt is éreztem, hogy valami ezúttal más. Már előtte is elérzékenyülten vártam az indulás pillanatát. Akkor abban a momentumban úgy éreztem, hogy ezek a pillanatok megritkulnak onnantól kezdve. Talán ettől volt más az a nap, mert tudtam, hogy legközelebb már a testvérem is a saját útját járja. Tudtam, hogy ő is készen áll elindulni. Ez a pillanat mély benyomást keltett bennem, mert feleszméltem, hogy már nem vagyunk gyerekek. Már nem lesznek gyakran olyan pillanatok, amikor én és a testvérem újra csak a szüleink gyermekei lehetünk. Eljött az idő, amikor már nem ülünk a hátsó ülésen kéz a kézben, mert átvesszük a kormányt a saját életünk felett és elindulunk külön utakon. Ijesztő és tudom, hogy szülőként is ijesztő lehet ezt megélni. 
Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor valami végetért és ez fájdalommal jár. Teljesen mindegy mi az, amit el kell engednünk, legyen az bármi. Minden végben ott van az elmúlás és az elvesztés, amihez idő kell, gyógyulás és gyász. De amikor végre kisüt a lelkünkben a nap, akkor meglátjuk a lehetőséget, amit ez a vég kínált nekünk. Hiszen a végben ott a kezdet is. A kezdetben ott a félelem ugyan, de az izgatottság is. Az izgalom az, ami elcsendesíti a fájdalmat, ami a pillanat elvesztésével jár. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy én és a testvérem már nem vagyunk gyerekek. Bár már rég nem otthon éltem mégis évekbe telt rájönnöm és felismernem azt, ami talán a madaraknak gyorsabban megy. Kiröppennek a fészekből és szárnyra kelnek. Attól a pillanattól kezdve pedig szabadon szelve az eget élnek önállóan. 
Nekünk embereknek ez nem jön ennyire ösztönszerűen vagy legalábbis nekem nem. A pillanatok jönnek mennek és csak később eszmélünk rá mi az ami elment. Aztán csak várjuk, hogy újra eljöjjön a pillanat. Az a pillanat, ami talán soha nem jön el, mert mind várunk valamire. Egy bizonyos telefonhívásra. Még egy napra. Még egy kis időre. Egy jobb lehetőségre. Egy újabb esélyre. Egy jelre. Olykor mind vágyakozunk arra, hogy a pillanat örökké tartson, vagy ha már elmúlt újra érezzük azt, amit akkor éreztünk. Számomra ez a pillanat egy szép emlék marad, amit néha újra magamra veszek, mint egy puha meleg takarót. Egy darabig elidőzök benne és újra átélem. Csak még egyszer utoljára. 

 

 

Megmenteni önmagunkat

brooke-lark-jtvgydbun30-unsplash.jpg

Nem akarok hercegnő lenni egy kastély legfelsőbb tornyában, aki csak a megmentőjére vár. Sokkal inkább harcos hercegnő vagy amazon akarok lenni, aki lelép abból a fránya toronyból és ledöfi azt a hülye sárkányt önmaga is. Nem akarok tündérmeséken élni, amik azt erősítik bennem, hogy szükségem van valakire, hogy teljes legyek. Nem akarok az lenni, aki azt hiszi szüksége van megmentőre, hogy jobb legyen az élete. Az akarok lenni, aki nem csak hiszi, de tudja és látja, hogy meg van benne az erő ahhoz, hogy önmagában is elég legyen az élethez. 
Belefáradtam abba, hogy függjek valakitől vagy valamitől. Világ életemben szabad szerettem volna lenni és gyakran felejtem el hogyan, mert mindig jönnek nehéz napok és nehéz pillanatok. Ilyen volt, van és lesz is. Amit szeretnék az az emlékezés. Emlékezni arra az erőre, amit már egyszer felismertem magamban. Mindannyiunknak kellenek emlékeztetők, akkor amikor elfeledkezünk arról, hogy mennyire fantasztikusak vagyunk. Nem szeretnék felesleges ömlengésekbe feledkezni és mindenféle üres kliséket előszedni. Egyszerűen csak inspirálni szeretnék, mert  magabiztosnak lenni és megtalálni az önmagunkban rejlő lelki erőt az csak egy dolog. Erre rengeteg motivációt lehet találni, ám amit gyakran elfelejtenek velünk közölni, hogy ez az erő is kicsúszik a kezünk közül néha és ez is teljesen normális. Normális elbukni majd utána tudni újra felállni. Szerintem nem létezik olyan, hogy egy ilyen erőt állandóan birtokol az ember. Az ilyen fajta magabiztosság arra lett kitalálva, hogy néha eltünjön, hogy aztán újra rátaláljunk majd újra és újra egészen addig amíg megtaláljuk az egyensúlyt. Amikor egyszer kicsúszik alólunk a talaj, akkor beletelik egy időbe mire felállunk. Aztán amikor sikerül az feltölt energiával, de az élet rendje az, hogy újra elvágódjunk. Viszont ekkor az előző tapasztalatainknak köszönhetően meg van a lehetőségünk arra, hogy ezúttal gyorsabban felálljunk, ami idővel egyre kevesebb időt vesz majd igénybe. 
A mai világba már erősen jelen van az, hogy nőként nem kell függeni senkitől és már egyre több helyen jelen vannak az erősebb női szerepek, ami jó. Mint nő pozitívan élem meg, hogy egyre több lehetőségem van és egyenrangúbb vagyok az ellenkező nemmel. Felvilágosult világban felvilágosult szerepekre van szükség. Én a lehetőségek szabadságát és a függetlenséget mégsem kötném nemhez. Teljesen mindegy, hogy én a megmentésre szoruló herceg/hercegnőként vagy a főhős/főhősnő szereppel azonosítom magam. A lényeg az, hogy mi vagyunk a saját sorsunk kovácsa és nem kell megvárni míg valaki bekopog az ajtón kirángatva minket zárkánk sötétjéből. Az ajtó nyitva van és mi magunk is kiléphetünk rajta. Nem mondom, hogy könnyű és küzdelemmentes. Nem mondom, hogy nem igényel lelki erőt és bíztatást. Azt mondom, hogy mindannyiónkban ott rejtőzik a zárkánk ajtajának kulcsa és csak rajtunk, illetve az általunk befektetett munkától függ, hogy kinyitjuk-e az ajtót vagy megvárjuk míg valaki kinyissa nekünk.
A döntés szabadságának gyakorlásával mindenki egyformán élhet. Én nem szeretném úgy leélni az egész életem hogy a toronyszoba zárt ajtajára bámuljak nap mint nap, ameddig belép rajta a segítség. A képesség már ott van bennem. Nekem az a feladatom, hogy emlékezzek erre és akkor is tudjam, amikor éppen a sötétben botorkálok. 

 

 

Döntéseinkben rejlő kétségeink

photo-1516824600626-47a22f894aff.jpg

Egy kellemes napsütéses tavaszi napon Inez a szokásos rutint követve indul el a gyerekekért az óvodába. Gondolatban már a vacsorához szükséges alapanyagokat állítja össze. Kissé ideges, mert nem volt ideje óvoda elött bevásárolni, úgyhogy ezt is a gyerekekkel kell megoldani, ami szintén nem egyszerű feladat. Az ilyen alkalmakra mindig stratégiát épít, mert tudja, hogy az édességek szétszórtan és rafináltan vannak elhelyezve a boltokban. Az óvodába érve a gyerekek már izgatottan várják édesanyjukat. Hazafelé lelkesen mesélik aznapi élményeiket, ahogy a barátaikkal fogócskáztak és azt is, ahogy egy másik gyerek összefirkálta az újonnan kapott szinezőjüket. Melyet az óvónéni csak egy szimpla 'Nem szabad.'-dal intézett el. 
Mindeközben Inez figyelme egy közeli étterem teraszára irányul, egy ott ülő feltehetően korai 30as éveiben járó nőre. Nagyjából hasonló korban lehetnek. Irigykedve figyeli a stílusos és üzleti megjelenését, ami alapján magasabb pozícióban dolgozhat. Látszólag egyedül van, ám mégsem tűnik úgy, hogy őt ezt zavarná. Mint örök romantikus alkat Inez is ezer éve vágyakozik abba az étterembe, de párja hajhatatlan mondván ő jobban szereti az otthoni ételeket és különben sem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Inez vágyakozva figyeli a stílusos nőt az étterem teraszán. Gondolatban már messze jár az izgalmas óvodai meséktől. Túl az otthoni teendőkön, túl a vacsora alapanyagjain vagy a bevásárlás kihívásain. A múltban jár 10 évvel ezelött. 
Valahogy mindig is magától értetődőnek tűnt számára az anyaság gondolata és a családalapítás. Egészen idáig tulajdonképpen alig fordult meg a fejében, hogy akár más életet is élhetne. Természetes volt, hogy ő ezt akarja. De ma elnézve ezt a látszólag sikeres nőt abban a stílusos és drága étteremben, elindult benne valami. A kétség apró szikrája. Hirtelen behasított a tudatába a felismerés, hogy talán mégsem azt az életet éli, amit valójában szeretett volna. Soha nem állt meg és gondolkozott el mélyebben azon, hogy ő mit akar. Az életében minden adott volt. A neve, amit édesanyja után kapott. A tradicionális családi légkör és a szokásaik. A szülői minta, amit látott gyerekként. A közösség és minden vele járó értékrend. Ebben nőtt fel és mindig ezt látta. Tulajdonképpen soha sem merült fel benne a gondolat, hogy másképp élje az életét. Soha nem gondolt arra, mert az ő szülei sem gondoltak arra, hogy élhetnének egy olyan életet, ahol beteljesíthetik önmagukat. Egy életet, ahol lelhetnek örömöt és önbeteljesedést a szakmájukban. Egy munkát, ahova nem azért járnak, mert muszáj fizetni a számlákat, hanem azért mert szeretik a légkört, a kollegákat és maga a szakmát is, amit csinálnak. 

Azok a minták, amiket a generációk hordoznak magukban változnak. Minden szülő másként látja gyermekét és azokat az értékeket, amik szerint él. Minden generációban vannak eltérések és változások. Ez rendben is van, hiszen ez a társadalom mozgató rugója és az, hogy már nem a középkorban élünk. Ahogy a társadalom, úgy változik együtt vele a világ. Ez az a fejlődés, ami minden generációnak más lehetőségeket kínál. Inez egy pillanatra életében először megáll és elgondolkozik, talán azok a hatások, amik a szüleit és nagyszüleit érték mára megváltoztak. Azok a hatások, amik akkor érték a társadalmat más döntéseket szültek, mint azok melyek szerint a mai társadalom él. Egy pillanatra eszébe jut, hogy lehetett volna másként. Élhetett volna máshogy. Dönthetett volna máksént. Gondolatait gyermekei kacagása szakítja félbe. Lepillantva rájuk már nem számít mi volt és hogy volt. A jelen számít és a gyermekei kacagása. 

Eközben a túloldalon az étterem teraszán Alíz, a stílusos fiatal nő gondolatait gyerekek kacagása töri meg. Ekkor figyel fel először az elötte fekvő üzleti tervből megpillantva a túl oldalon sétáló édesanyát gyermekeivel. Furcsán idegen zaj ez számára, de mégis melengető érzéssel tölti meg. Hirtelen kizökkenti őt egy percre az üzleti világból vissza a gyermekkorába. Amikor még ő maga is testvérével és édesanyjával sétált haza az óvodából. Eszébejut a nyugodt, békés és teljesen átlagos gyermekkora. Szülei híve voltak a hagyományőrzésnek és ő maga sem bánta soha. Megnyugtató volt a kiszámítható és mégis számtalan izgalmat rejtett magában az, hogy mindig volt valami, amit várhat. Tudta mi fog majd történni. Nem voltak meglepetések és ettől biztonságban érezte magát. 
Édesanyja fiatalon alapított családot akárcsak nővére. Alíz maga is a család fontosságára lett nevelve, ami önmagában nem túl sokat változott azóta sem, ám gimnáziumban valami mégis megváltozott benne. A varázslatos és boldog gyerekkora ellenére mégis úgy döntött, hogy ő az önmaga boldogságát helyezi előtérbe. A tradicionális nevelés ellenére mégis úgy döntött, hogy megszakítja a hagyományt. Ott volt benne a vágy, hogy egy olyan életet éljen, ahol nem azért jár dolgozni, mert muszáj és meg kell élni valamiből. Nem akart úgy élni, mint a felnőttek, akiket ismert maga körül. Olyan életre vágyott, ahol lehet boldog és beteljesítheti önmagát szakmájában és magánéletében egyaránt. Habár boldog, mert szabad és kötöttségektől mentes életet él, ráadásul egy olyan szakmában dolgozik, amiben sikeres és elismert. Ám mégis a látszólagosan boldog családot elnézve eltöpreng azon, hogy vajon a megfelelő életet választotta-e. Egy pillanatra elönti az anyaság iránti vágya. Elöntik az emlékek a boldog gyerekkoráról és arról, hogy talán úgy is boldogan élhetne. Családanyaként a gyerekeivel, akárcsak az édesanya az út túloldalán. A benne rejlő belső konfliktusnak helyt adva felmerülnek benne a kérdések. Vajon milyen szülő lenne? Vajon ő is tradícionális nevelésben részesítené a gyerekeit vagy inkább egy reformatívabb utat választana? Gondolatait telefonjának csörgése zavarja meg. Egy kollegája hívása, aki ismét Alíz szakmai véleményét kéri ki. Ekkor elmosolyodik hiszen tizen évekkel ezelőtt volt egy álma. Egy álma, hogy önmagát válassza és azt, hogy egy olyan életet élhessen, ahol nem csak a hétvégéknek és szabadságoknak él, hanem a hétköznapoknak is. 

Életünk során számtalan alkalommal nyílik lehetőségünk döntéseket hozni, később aztán ennek megfelelően élni és vállalni a vele járó feladatokat. Nem létezik jó vagy rossz döntés, csak döntés. Jogunkban áll szabadon dönteni, ám minden döntés magában hordozza a kétségeket. Talán részben azért, mert jól szeretnénk dönteni. De ez megint csak egy illúzió. Bárhogy döntünk mindig van valami, ami elbizonytalanít bennünket arról, hogy jól döntöttünk-e. Ez természetes. Akárcsak Inez és Alíz, mi is megállunk néha egy-egy pillanatra megpillantva egy idegent és elgondolkodva, hogy jobb lett volna-e az életünk, ha másként döntünk. De a pillanat tovaszáll és tovább haladunk a hétköznapjainkban. Bár a kétség továbbra is ott szunnyad. Talán csak egy kiút van a kétségeink rengetegjéből. Az, ha hiszünk önmagunkban. Abban, hogy az adott pillanatban mindig úgy döntünk/döntöttünk, ahogy az a legjobbnak bizonyul(t) számunkra. Minden döntés következményekkel jár és gyakran bizonyos áldozatok megkövetelésével. Talán csak arra van szükségünk, hogy a belső hangunkra figyeljünk. Egy belső hangra, ami boldogságunk felé navigálna, ha mi azt szabadon engednénk. 

 

A segítség kérés művészete

pexels-photo-167964.jpeg

 

Egyedül lenni sokféleképpen lehet. Akarva vagy ellenkezve, de előbb utóbb megjelenik mindannyiónk életében. Gyakran menekülünk előle és attól, hogy szembesüljünk a saját csendünkkel, mert ha csend van akkor végre meghalljuk azokat a hangokat, amiket nem szívesen hallunk meg máskülönben. Mindenki életében vannak dolgok, amiket helyre kell rakni, mert érző lények vagyunk és akár beismerjük akár nem, a velünk és körülöttünk történő események mélyen megérintenek bennünket. Ezeket ellehet temetni olyan mélységekbe, ahol nem látjuk őket. De amikor egy nap előtörnek belőlünk, akkor megállíthatatlanul törnek a felszínre. Könnyű szőnyeg alá sepreni a dolgokat és nem foglalkozni velük. Úgy tenni, mintha jól lennénk anélkül, hogy időt és türelmet adnánk önmagunknak. 

Miért tudunk időt és türelmet adni másnak, ha ezt önmagunknak nem tudjuk megadni? 

A szőnyeg alá seprésnél az a veszélyesebb, amikor nem vagyunk tisztában azzal, hogy valami fáj. Úgy érezzük jól vagyunk és nem érint meg minket. Persze ez akár igaz is lehet, de ha nem így van akkor megmutatkoznak a jelek. Még akkor is ha ezeket nem ismerjük fel magunkban. Ez esetben előbb utóbb felerősödnek és szaporodnak. 
Nehéz munka az önismeret. Megismerni magunkat őszintén, leplek és maszkok nélkül nehéz. Őszintének lenni önmagunkkal sokkal nehezebb és keményebb munka, mint aminek tünik. Kimondani elsősorban önmagunknak a legmélyebben fekvő sebeket, félelmeket, érzéseinket és akár haragunkat nagyon nehéz. Ezekkel egyedül szembenézni pedig szinte lehetetlen anélkül, hogy sikerrel járnánk. 

Miért van az, hogy másnak tudunk segíteni, de segítséget kérni már nem? Miért akarunk mindent megoldani önmagunk?

Annak ellenére, hogy az egyedül töltött idő során feljönnek a bennünk eltemetett dolgok érdemes időt szánni rá. Érdemes foglalkozni vele és beletenni a nehéz munkát. A saját és a minket követő generációk érdekében.

  • Azért, hogy azok a minták és hiedelmek alól, amik bennünk élnek és generációk óta hordozzuk magunkban, végre felszabaduljunk.
  • Azért, hogy ezeket felismerjük és ne terheljük tovább az utánunk következőket ezeknek a cipelésével.
  • Azért, hogy egy egészségesebb generációt neveljünk ki mind testileg, szellemileg és érzelmileg is. 

Segítséget kérni nehéz, de fontos tanítás. Megtanulni azt, hogy nem vagyunk más terhére azzal, ha segítséget kérünk. Természetesen ez bonyolult témakör és nehezen körülírható téma, hiszen mint minden más ez sem fekete fehér. De talán az egyensúly számít itt is. Képesnek lenni adni és befogadni. Egyedül lenni nehéz és fárasztó feladat, de fontos. Ennek ellenére mégis amikor a saját belső démonainkra kerül a szó, tudni kell segítséget kérni. Mindenkinek önmaga kell megtalálnia az erre legmegfelelőbb személyt, bár szerény véleményem szerint egy erre szakosodott terapeuta erre tökéletes megoldás. Egy személy, aki pártatlan és elfogulatlan velünk szemben. Valaki, akihez érzelmek nem fűznek. Egy ilyen ember képes látni minket tisztán. Képes meghallgatni és odafigyelni ránk. Képes meghallani azokat a szavakat, amik a közvetlen környezetünkben olykor süket fülekre talál.