Balberie

Balberie

Our savior within

2020. április 29. - Balberie

dandelion-nature-sunlight-54300.jpg

I don't want to be just another princess in the highest tower of the castle waiting for her savior. I would much rather be a warrior princess who escapes from her prison and kill the dragon herself. I wish no longer to live on fairytales that make me believe I need someone to be saved or to be whole again. I don't want to be the person who thinks she needs Prince Charming to have a better life. I want to be that person who not only believes but knows that she has all the power she needs to be enough as she is. 
I've got tired of depending on people or circumstances. All I ever wanted is to be free and often I forget that hard times have always been and will always be there. What I want is to remember. Remember the power I once discovered within myself.
We all need reminders from time to time when we forget about our greatness. I don't want to go on and on about different empty clichés. I just want to inspire and to be inspired, because being confident and find our emotional strength is just one thing. There could be an ocean filled with tools and motivations for this problem only. What most people forget to mention is that you will lose your power over time again and again, which is normal. It is fine to fail and then find the strength to stand up again. I don't think anyone can possess such inner strength with consistency. This kind of confidence was made to be lost and found over and over again until we finally gain balance. When we lose our grip on our inner power and fall, it takes time to pull ourselves together again. Then we succeed and it fills us up with energy. We feel empowered, but then life happens and we fall again. However thanks to our previous falls and experiences it takes less and less time to stand up again. 
In today's society, gender equality is strongly present and discussed. Women can be independent and there are more and more powerful female roles setting us great examples. As a woman, I think it is great to have the opportunity to be equal. In an enlightened society, there needs to be enlightened values and roles. On the other hand, I wouldn't connect the opportunity of freedom and independence to genders. 
It doesn't matter how we identify ourselves, as the prince/princess or the hero/heroine who needs to be saved. The point is that we are the creators of our faith and we should not wait until our Prince Charming knocks on the door, while we wait in the depth of our dungeons where we voluntarily locked ourselves in. The door is opened and we can step out of it if we want to. I'm not saying it's easy or there is no struggle along the way. I'm not claiming you won't need your inner strength or some encouragement. All I'm saying is that we all have the power to unlock the door and defeat the dragon equally. Whether we succeed or not it all depends on the work we are willing to put in it. 
We all have the chance to practice the freedom of choice. I wish not to live my life in a dungeon or the highest tower of the castle, while I'm staring at the door day by day waiting for someone to rescue me. I know I can step up. I know I have already had the inner power and strength that I need. All I have to do is to remember it even if I'm lost in the darkness. 

 

 

 

Instant boldogság

 charles-deluvio-_p-dij5ljkc-unsplash.jpg

Instant boldogságunk forrása ott rejlik a minket körülvevő emberekben, az üzletek polcain, egy wellness utalványban, de akár a társunkban vagy barátainkban. Ott szunnyad egy kibulizott éjszakában, de ott van abban a szelet süteményben. Ott lakik mindenben és mindenkiben, de mégis a legismertebb addiktív formája a szex, dohány, alkohol és egyéb tudatmódosító szerek.
Sokan felejtik el, hogy szinte bármi és bárki szolgálhat mint "helyettesítő". Persze nem gondolkozunk el ezen, de talán el kellene. Tudatában lenni, hogy hol verjük át magunkat és hol leszünk rabjává valaminek, ami instant tud élveztetet nyújtani, akkor amikor lelkünkben ott tombol a nyugtalanság, boldogtalanság vagy bűntudat stb. Végtelenségig lehetne sorolni hol és miként csapjuk be magunkat és melyek azok az érzések, amik hatására gyors boldogság forrást keresünk. 
Nem áll szándékomban kioktatni vagy okoskodni. Csupán az a célom, hogy néha megálljunk és észrevegyük azokat a visszatérő mintákat, ahol átverjük önmagunkat. Veszélyes lehet egy instant boldogság függőjévé válni, hogy ezt érzékeltessem egy valóságshowt szeretnék megemlíteni. 'Élet 250 kg felett' című műsor olyan emberekről szól, akik 250 vagy annál több kilógrammot nyomnak és elindulnak a fogyás útján. Gyomorszűkítő műtétre vállalkoznak, melyhez elengedhetetlen a saját erőfeszítésük felmutatása és az, hogy egy bizonyos súly alá fogyjanak önszántukból. Ehhez egy specialista segít hozzá. 
Sok páciens esetében fordul elő, hogy az extrém testsúlyukhoz egy korábbi lelki trauma/seb szolgált hozzá. Sokan étellel pótolták azt a biztonságot, amelyet a környezetüktől nem kaptak meg. De a zsírpárnák akár, amolyan védő bástyaként is szolgáltak egyeseknek, ezzel is úgymond megvédve magukat a külső hatásoktól. Előfordult olyan is, aki félt a függetlenedéstől ezért olyan mértékben elhízott, hogy édesanyjának kellett gondoskodnia róla, mert rettegett attól, hogy majd elveszíti. Ez csak néhány példa a sok közül, de már ezekkel is érzékelhető, hogy ugyanaz az addiktív viselkedés más és mást jelent minden embernek, de a cél közös. 
Mindegyik esetben az illetőnek kell megtalálnia azt, hogy mi az amiben ő veri át magát. Mi az amiben ő helyettesít valamit egy ismétlődő mind a mentális, érzelmi és fizikai egészségükre káros viselkedéssel. Például, amikor valaki gyerekkorában nem tapasztalta meg milyen a biztonságos családi háttér, mert mondjuk az édesanyja vagy az édesapja nem volt jelen és/vagy elhagyta őket, akkor ez előfordulhat, hogy megjelenik egy állandó bizonytalanság érzetben. Ezt olyan érzésként tudom leírni, mint amikor az ember állandóan kutatja és keresi a biztonságot jelentő dolgokat/embereket. Amikor valaki kikerül egy ilyen környezetből, akkor az az ember például függőjévé válhat a kapcsolatoknak és ezzel beleragadva olyan akár abúzív párkapcsolatokban, ami számára, de akár a környezetére is meglehetősen káros hatással van. De ugyanez megjelenthet kóros elhízásban is. 
Előfordulhat, hogy valaki a magányát próbálja elnyomni azzal a 20. szelet sütivel, mert az ételben találja meg azt az instant boldogságot, amit kívülről nem érez vagy nem kap meg.
Szóval lelkünkben és tudatunkban rejlő minták mindig megjelennek. Nem kell és nem kötelező velük foglakozni. Le lehet élni egy életet úgy is, hogy a káros szenvedélyünknek élünk, de egy ponton érdemes megkérdezni magunkat, hogy tényleg az instant boldogságot keresve akarunk-e élni napról napra. Amikor felismerjük ezeket a mintákat akkor tudatosak leszünk rájuk és egy remek kiindulás a változtatásra. 
Szerintem megéri változtatni és megéri belefektetni a munkát, mert ott lebeghet az orrunk előtt a cél, hogy ne csak egy pillanatra legyünk boldogok, hanem hosszútávon is. Azért változtassunk, hogy a boldogságunk ne függjön a külső körülményünktől. Azért, hogy képesek legyünk megtalálni a boldogságunkat, akkor is, amikor a fizikai környezetünkben nem látjuk meg azonnal.

 

 

Elveszett pillanat

 pexels-photo-590137.jpeg

Mindannyiónk életében eljön az a pillanat, amikor rájövünk, hogy valami végérvényesen megváltozott. Nekem ez 2016.05.31-én jött el, úton a reptér felé a családommal. Addig a napig már régóta éltem külön a családomtól és külföldön is, de mégis azon a napon éreztem, hogy valami véget ért. 
Úton a reptér felé testvéremmel kéz a kézben csendben érleltük, ahogy az út elhalad mellettünk. Abban a pillanatban szerettem volna örökre gyerek maradni. Örökké úgy maradni és soha fel nem nőni. Szerettem volna végleg ott maradni mint egy család, örökre csak mi négyen. Szerettem volna a testvéremmel örökké kéz a kézben ott ülni a pillanatban, de az idő nem várta meg míg mi készen állunk elengedni egymást. Sírni volt kedvem és toporzékolni, akárcsak az első óvodai napomon, amikor anyu először hagyott ott az óvodában. 
Már elindulás előtt is éreztem, hogy valami ezúttal más. Már előtte is elérzékenyülten vártam az indulás pillanatát. Akkor abban a momentumban úgy éreztem, hogy ezek a pillanatok megritkulnak onnantól kezdve. Talán ettől volt más az a nap, mert tudtam, hogy legközelebb már a testvérem is a saját útját járja. Tudtam, hogy ő is készen áll elindulni. Ez a pillanat mély benyomást keltett bennem, mert feleszméltem, hogy már nem vagyunk gyerekek. Már nem lesznek gyakran olyan pillanatok, amikor én és a testvérem újra csak a szüleink gyermekei lehetünk. Eljött az idő, amikor már nem ülünk a hátsó ülésen kéz a kézben, mert átvesszük a kormányt a saját életünk felett és elindulunk külön utakon. Ijesztő és tudom, hogy szülőként is ijesztő lehet ezt megélni. 
Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor valami végetért és ez fájdalommal jár. Teljesen mindegy mi az, amit el kell engednünk, legyen az bármi. Minden végben ott van az elmúlás és az elvesztés, amihez idő kell, gyógyulás és gyász. De amikor végre kisüt a lelkünkben a nap, akkor meglátjuk a lehetőséget, amit ez a vég kínált nekünk. Hiszen a végben ott a kezdet is. A kezdetben ott a félelem ugyan, de az izgatottság is. Az izgalom az, ami elcsendesíti a fájdalmat, ami a pillanat elvesztésével jár. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy én és a testvérem már nem vagyunk gyerekek. Bár már rég nem otthon éltem mégis évekbe telt rájönnöm és felismernem azt, ami talán a madaraknak gyorsabban megy. Kiröppennek a fészekből és szárnyra kelnek. Attól a pillanattól kezdve pedig szabadon szelve az eget élnek önállóan. 
Nekünk embereknek ez nem jön ennyire ösztönszerűen vagy legalábbis nekem nem. A pillanatok jönnek mennek és csak később eszmélünk rá mi az ami elment. Aztán csak várjuk, hogy újra eljöjjön a pillanat. Az a pillanat, ami talán soha nem jön el, mert mind várunk valamire. Egy bizonyos telefonhívásra. Még egy napra. Még egy kis időre. Egy jobb lehetőségre. Egy újabb esélyre. Egy jelre. Olykor mind vágyakozunk arra, hogy a pillanat örökké tartson, vagy ha már elmúlt újra érezzük azt, amit akkor éreztünk. Számomra ez a pillanat egy szép emlék marad, amit néha újra magamra veszek, mint egy puha meleg takarót. Egy darabig elidőzök benne és újra átélem. Csak még egyszer utoljára. 

 

 

Megmenteni önmagunkat

brooke-lark-jtvgydbun30-unsplash.jpg

Nem akarok hercegnő lenni egy kastély legfelsőbb tornyában, aki csak a megmentőjére vár. Sokkal inkább harcos hercegnő vagy amazon akarok lenni, aki lelép abból a fránya toronyból és ledöfi azt a hülye sárkányt önmaga is. Nem akarok tündérmeséken élni, amik azt erősítik bennem, hogy szükségem van valakire, hogy teljes legyek. Nem akarok az lenni, aki azt hiszi szüksége van megmentőre, hogy jobb legyen az élete. Az akarok lenni, aki nem csak hiszi, de tudja és látja, hogy meg van benne az erő ahhoz, hogy önmagában is elég legyen az élethez. 
Belefáradtam abba, hogy függjek valakitől vagy valamitől. Világ életemben szabad szerettem volna lenni és gyakran felejtem el hogyan, mert mindig jönnek nehéz napok és nehéz pillanatok. Ilyen volt, van és lesz is. Amit szeretnék az az emlékezés. Emlékezni arra az erőre, amit már egyszer felismertem magamban. Mindannyiunknak kellenek emlékeztetők, akkor amikor elfeledkezünk arról, hogy mennyire fantasztikusak vagyunk. Nem szeretnék felesleges ömlengésekbe feledkezni és mindenféle üres kliséket előszedni. Egyszerűen csak inspirálni szeretnék, mert  magabiztosnak lenni és megtalálni az önmagunkban rejlő lelki erőt az csak egy dolog. Erre rengeteg motivációt lehet találni, ám amit gyakran elfelejtenek velünk közölni, hogy ez az erő is kicsúszik a kezünk közül néha és ez is teljesen normális. Normális elbukni majd utána tudni újra felállni. Szerintem nem létezik olyan, hogy egy ilyen erőt állandóan birtokol az ember. Az ilyen fajta magabiztosság arra lett kitalálva, hogy néha eltünjön, hogy aztán újra rátaláljunk majd újra és újra egészen addig amíg megtaláljuk az egyensúlyt. Amikor egyszer kicsúszik alólunk a talaj, akkor beletelik egy időbe mire felállunk. Aztán amikor sikerül az feltölt energiával, de az élet rendje az, hogy újra elvágódjunk. Viszont ekkor az előző tapasztalatainknak köszönhetően meg van a lehetőségünk arra, hogy ezúttal gyorsabban felálljunk, ami idővel egyre kevesebb időt vesz majd igénybe. 
A mai világba már erősen jelen van az, hogy nőként nem kell függeni senkitől és már egyre több helyen jelen vannak az erősebb női szerepek, ami jó. Mint nő pozitívan élem meg, hogy egyre több lehetőségem van és egyenrangúbb vagyok az ellenkező nemmel. Felvilágosult világban felvilágosult szerepekre van szükség. Én a lehetőségek szabadságát és a függetlenséget mégsem kötném nemhez. Teljesen mindegy, hogy én a megmentésre szoruló herceg/hercegnőként vagy a főhős/főhősnő szereppel azonosítom magam. A lényeg az, hogy mi vagyunk a saját sorsunk kovácsa és nem kell megvárni míg valaki bekopog az ajtón kirángatva minket zárkánk sötétjéből. Az ajtó nyitva van és mi magunk is kiléphetünk rajta. Nem mondom, hogy könnyű és küzdelemmentes. Nem mondom, hogy nem igényel lelki erőt és bíztatást. Azt mondom, hogy mindannyiónkban ott rejtőzik a zárkánk ajtajának kulcsa és csak rajtunk, illetve az általunk befektetett munkától függ, hogy kinyitjuk-e az ajtót vagy megvárjuk míg valaki kinyissa nekünk.
A döntés szabadságának gyakorlásával mindenki egyformán élhet. Én nem szeretném úgy leélni az egész életem hogy a toronyszoba zárt ajtajára bámuljak nap mint nap, ameddig belép rajta a segítség. A képesség már ott van bennem. Nekem az a feladatom, hogy emlékezzek erre és akkor is tudjam, amikor éppen a sötétben botorkálok. 

 

 

Döntéseinkben rejlő kétségeink

photo-1516824600626-47a22f894aff.jpg

Egy kellemes napsütéses tavaszi napon Inez a szokásos rutint követve indul el a gyerekekért az óvodába. Gondolatban már a vacsorához szükséges alapanyagokat állítja össze. Kissé ideges, mert nem volt ideje óvoda elött bevásárolni, úgyhogy ezt is a gyerekekkel kell megoldani, ami szintén nem egyszerű feladat. Az ilyen alkalmakra mindig stratégiát épít, mert tudja, hogy az édességek szétszórtan és rafináltan vannak elhelyezve a boltokban. Az óvodába érve a gyerekek már izgatottan várják édesanyjukat. Hazafelé lelkesen mesélik aznapi élményeiket, ahogy a barátaikkal fogócskáztak és azt is, ahogy egy másik gyerek összefirkálta az újonnan kapott szinezőjüket. Melyet az óvónéni csak egy szimpla 'Nem szabad.'-dal intézett el. 
Mindeközben Inez figyelme egy közeli étterem teraszára irányul, egy ott ülő feltehetően korai 30as éveiben járó nőre. Nagyjából hasonló korban lehetnek. Irigykedve figyeli a stílusos és üzleti megjelenését, ami alapján magasabb pozícióban dolgozhat. Látszólag egyedül van, ám mégsem tűnik úgy, hogy őt ezt zavarná. Mint örök romantikus alkat Inez is ezer éve vágyakozik abba az étterembe, de párja hajhatatlan mondván ő jobban szereti az otthoni ételeket és különben sem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Inez vágyakozva figyeli a stílusos nőt az étterem teraszán. Gondolatban már messze jár az izgalmas óvodai meséktől. Túl az otthoni teendőkön, túl a vacsora alapanyagjain vagy a bevásárlás kihívásain. A múltban jár 10 évvel ezelött. 
Valahogy mindig is magától értetődőnek tűnt számára az anyaság gondolata és a családalapítás. Egészen idáig tulajdonképpen alig fordult meg a fejében, hogy akár más életet is élhetne. Természetes volt, hogy ő ezt akarja. De ma elnézve ezt a látszólag sikeres nőt abban a stílusos és drága étteremben, elindult benne valami. A kétség apró szikrája. Hirtelen behasított a tudatába a felismerés, hogy talán mégsem azt az életet éli, amit valójában szeretett volna. Soha nem állt meg és gondolkozott el mélyebben azon, hogy ő mit akar. Az életében minden adott volt. A neve, amit édesanyja után kapott. A tradicionális családi légkör és a szokásaik. A szülői minta, amit látott gyerekként. A közösség és minden vele járó értékrend. Ebben nőtt fel és mindig ezt látta. Tulajdonképpen soha sem merült fel benne a gondolat, hogy másképp élje az életét. Soha nem gondolt arra, mert az ő szülei sem gondoltak arra, hogy élhetnének egy olyan életet, ahol beteljesíthetik önmagukat. Egy életet, ahol lelhetnek örömöt és önbeteljesedést a szakmájukban. Egy munkát, ahova nem azért járnak, mert muszáj fizetni a számlákat, hanem azért mert szeretik a légkört, a kollegákat és maga a szakmát is, amit csinálnak. 

Azok a minták, amiket a generációk hordoznak magukban változnak. Minden szülő másként látja gyermekét és azokat az értékeket, amik szerint él. Minden generációban vannak eltérések és változások. Ez rendben is van, hiszen ez a társadalom mozgató rugója és az, hogy már nem a középkorban élünk. Ahogy a társadalom, úgy változik együtt vele a világ. Ez az a fejlődés, ami minden generációnak más lehetőségeket kínál. Inez egy pillanatra életében először megáll és elgondolkozik, talán azok a hatások, amik a szüleit és nagyszüleit érték mára megváltoztak. Azok a hatások, amik akkor érték a társadalmat más döntéseket szültek, mint azok melyek szerint a mai társadalom él. Egy pillanatra eszébe jut, hogy lehetett volna másként. Élhetett volna máshogy. Dönthetett volna máksént. Gondolatait gyermekei kacagása szakítja félbe. Lepillantva rájuk már nem számít mi volt és hogy volt. A jelen számít és a gyermekei kacagása. 

Eközben a túloldalon az étterem teraszán Alíz, a stílusos fiatal nő gondolatait gyerekek kacagása töri meg. Ekkor figyel fel először az elötte fekvő üzleti tervből megpillantva a túl oldalon sétáló édesanyát gyermekeivel. Furcsán idegen zaj ez számára, de mégis melengető érzéssel tölti meg. Hirtelen kizökkenti őt egy percre az üzleti világból vissza a gyermekkorába. Amikor még ő maga is testvérével és édesanyjával sétált haza az óvodából. Eszébejut a nyugodt, békés és teljesen átlagos gyermekkora. Szülei híve voltak a hagyományőrzésnek és ő maga sem bánta soha. Megnyugtató volt a kiszámítható és mégis számtalan izgalmat rejtett magában az, hogy mindig volt valami, amit várhat. Tudta mi fog majd történni. Nem voltak meglepetések és ettől biztonságban érezte magát. 
Édesanyja fiatalon alapított családot akárcsak nővére. Alíz maga is a család fontosságára lett nevelve, ami önmagában nem túl sokat változott azóta sem, ám gimnáziumban valami mégis megváltozott benne. A varázslatos és boldog gyerekkora ellenére mégis úgy döntött, hogy ő az önmaga boldogságát helyezi előtérbe. A tradicionális nevelés ellenére mégis úgy döntött, hogy megszakítja a hagyományt. Ott volt benne a vágy, hogy egy olyan életet éljen, ahol nem azért jár dolgozni, mert muszáj és meg kell élni valamiből. Nem akart úgy élni, mint a felnőttek, akiket ismert maga körül. Olyan életre vágyott, ahol lehet boldog és beteljesítheti önmagát szakmájában és magánéletében egyaránt. Habár boldog, mert szabad és kötöttségektől mentes életet él, ráadásul egy olyan szakmában dolgozik, amiben sikeres és elismert. Ám mégis a látszólagosan boldog családot elnézve eltöpreng azon, hogy vajon a megfelelő életet választotta-e. Egy pillanatra elönti az anyaság iránti vágya. Elöntik az emlékek a boldog gyerekkoráról és arról, hogy talán úgy is boldogan élhetne. Családanyaként a gyerekeivel, akárcsak az édesanya az út túloldalán. A benne rejlő belső konfliktusnak helyt adva felmerülnek benne a kérdések. Vajon milyen szülő lenne? Vajon ő is tradícionális nevelésben részesítené a gyerekeit vagy inkább egy reformatívabb utat választana? Gondolatait telefonjának csörgése zavarja meg. Egy kollegája hívása, aki ismét Alíz szakmai véleményét kéri ki. Ekkor elmosolyodik hiszen tizen évekkel ezelőtt volt egy álma. Egy álma, hogy önmagát válassza és azt, hogy egy olyan életet élhessen, ahol nem csak a hétvégéknek és szabadságoknak él, hanem a hétköznapoknak is. 

Életünk során számtalan alkalommal nyílik lehetőségünk döntéseket hozni, később aztán ennek megfelelően élni és vállalni a vele járó feladatokat. Nem létezik jó vagy rossz döntés, csak döntés. Jogunkban áll szabadon dönteni, ám minden döntés magában hordozza a kétségeket. Talán részben azért, mert jól szeretnénk dönteni. De ez megint csak egy illúzió. Bárhogy döntünk mindig van valami, ami elbizonytalanít bennünket arról, hogy jól döntöttünk-e. Ez természetes. Akárcsak Inez és Alíz, mi is megállunk néha egy-egy pillanatra megpillantva egy idegent és elgondolkodva, hogy jobb lett volna-e az életünk, ha másként döntünk. De a pillanat tovaszáll és tovább haladunk a hétköznapjainkban. Bár a kétség továbbra is ott szunnyad. Talán csak egy kiút van a kétségeink rengetegjéből. Az, ha hiszünk önmagunkban. Abban, hogy az adott pillanatban mindig úgy döntünk/döntöttünk, ahogy az a legjobbnak bizonyul(t) számunkra. Minden döntés következményekkel jár és gyakran bizonyos áldozatok megkövetelésével. Talán csak arra van szükségünk, hogy a belső hangunkra figyeljünk. Egy belső hangra, ami boldogságunk felé navigálna, ha mi azt szabadon engednénk. 

 

A segítség kérés művészete

pexels-photo-167964.jpeg

 

Egyedül lenni sokféleképpen lehet. Akarva vagy ellenkezve, de előbb utóbb megjelenik mindannyiónk életében. Gyakran menekülünk előle és attól, hogy szembesüljünk a saját csendünkkel, mert ha csend van akkor végre meghalljuk azokat a hangokat, amiket nem szívesen hallunk meg máskülönben. Mindenki életében vannak dolgok, amiket helyre kell rakni, mert érző lények vagyunk és akár beismerjük akár nem, a velünk és körülöttünk történő események mélyen megérintenek bennünket. Ezeket ellehet temetni olyan mélységekbe, ahol nem látjuk őket. De amikor egy nap előtörnek belőlünk, akkor megállíthatatlanul törnek a felszínre. Könnyű szőnyeg alá sepreni a dolgokat és nem foglalkozni velük. Úgy tenni, mintha jól lennénk anélkül, hogy időt és türelmet adnánk önmagunknak. 

Miért tudunk időt és türelmet adni másnak, ha ezt önmagunknak nem tudjuk megadni? 

A szőnyeg alá seprésnél az a veszélyesebb, amikor nem vagyunk tisztában azzal, hogy valami fáj. Úgy érezzük jól vagyunk és nem érint meg minket. Persze ez akár igaz is lehet, de ha nem így van akkor megmutatkoznak a jelek. Még akkor is ha ezeket nem ismerjük fel magunkban. Ez esetben előbb utóbb felerősödnek és szaporodnak. 
Nehéz munka az önismeret. Megismerni magunkat őszintén, leplek és maszkok nélkül nehéz. Őszintének lenni önmagunkkal sokkal nehezebb és keményebb munka, mint aminek tünik. Kimondani elsősorban önmagunknak a legmélyebben fekvő sebeket, félelmeket, érzéseinket és akár haragunkat nagyon nehéz. Ezekkel egyedül szembenézni pedig szinte lehetetlen anélkül, hogy sikerrel járnánk. 

Miért van az, hogy másnak tudunk segíteni, de segítséget kérni már nem? Miért akarunk mindent megoldani önmagunk?

Annak ellenére, hogy az egyedül töltött idő során feljönnek a bennünk eltemetett dolgok érdemes időt szánni rá. Érdemes foglalkozni vele és beletenni a nehéz munkát. A saját és a minket követő generációk érdekében.

  • Azért, hogy azok a minták és hiedelmek alól, amik bennünk élnek és generációk óta hordozzuk magunkban, végre felszabaduljunk.
  • Azért, hogy ezeket felismerjük és ne terheljük tovább az utánunk következőket ezeknek a cipelésével.
  • Azért, hogy egy egészségesebb generációt neveljünk ki mind testileg, szellemileg és érzelmileg is. 

Segítséget kérni nehéz, de fontos tanítás. Megtanulni azt, hogy nem vagyunk más terhére azzal, ha segítséget kérünk. Természetesen ez bonyolult témakör és nehezen körülírható téma, hiszen mint minden más ez sem fekete fehér. De talán az egyensúly számít itt is. Képesnek lenni adni és befogadni. Egyedül lenni nehéz és fárasztó feladat, de fontos. Ennek ellenére mégis amikor a saját belső démonainkra kerül a szó, tudni kell segítséget kérni. Mindenkinek önmaga kell megtalálnia az erre legmegfelelőbb személyt, bár szerény véleményem szerint egy erre szakosodott terapeuta erre tökéletes megoldás. Egy személy, aki pártatlan és elfogulatlan velünk szemben. Valaki, akihez érzelmek nem fűznek. Egy ilyen ember képes látni minket tisztán. Képes meghallgatni és odafigyelni ránk. Képes meghallani azokat a szavakat, amik a közvetlen környezetünkben olykor süket fülekre talál. 

Lezárult korszak

photo-1489533119213-66a5cd877091.jpg

Ideje elszámolni önmagunkkal és azzal, amiről az elmúlt 10 évünk szólt. Mit tettünk és mi vár még ránk. Így 2020. január 1-én jó kicsit megállni és elgondolkozni mindazon, amit tanultunk, elértünk és megteremtettünk az elmúlt 10 évben. Ez szükségeszerű, mert sokszor megyünk el a hétköznapok mellett anélkül, hogy valóban elgondolkoznánk azon, hogy mekkora lépéseket teszünk meg az életünk során. 

Én 10 évvel ezelött fejeztem be a gimnáziumot és indultam el a függetlenné válás útján. Más voltam akkor, de ki nem volt az? Már annak is több mint 5 éve, hogy Magyarországról elköltöztem. Az emúlt 10 év rengeteget adott, de rengeteg kihívás és tanulás is társult vele az életről, önmagamról, másokról, de úgy igazán mindenről. 
Felismertem magamban a kishitűséget és azt, hogy ugyan másokból kinézem a sikereket, de magamról nem hiszem el. Akár én is lehetek sikeres, akár én is lehetek boldog és világutazó. Akár én is lehetek az, aki változást hoz a világban. Sokszor én is csak álmodozva nézem azokat az embereket, akik tudnak nagyot alkotni pedig én is közéjük tartozhatnék, ha tudnék hinni magamban. Ez azaz út, amire rávezetett az elmúlt 10 év. Itt tartok most. Újra és újra hitet keresve és találva önmagamban különböző szinteken. Amikor életem egy területén megtalálom, akkor jön egy másik ami szintén egy újabb rejtvényt tár elém. Különösen fontos, hogy ez a folytonos körforgás visz tovább és fejleszt. Viszont fontos emlékezni, hogy a legtartósabban önmagunkból tudunk önbizalmat nyerni, a tetteinkből. 
Én amikor visszatekintek azt látom, hogy sikeresen független felnőtt lettem, aki képes megállni a helyét egyedül a világban. Könnyű? Nem, nem az. De pontosan ezek miatt a nehéz dolgok miatt kell emlékeznünk arra hogy hol voltunk és most hol vagyunk, ahhoz képest. Amikor valami nehéz, akkor nagyon könnyű önmarcangolni magunkat és ostorozni, hogy mi még ezt vagy azt sem tudjuk rendesen megcsinálni. Természetesen ennek létezik az ellentéte is, azok akik nem képesek látni, hogy ők is tévedhetnek és mindig csak másokban látják meg a hibát. De most ez a cikk azoknak szól, akik hasonló cipőben járnak, mint én. 

10 évvel valahol lezárul egy korszak. Hol voltál 2010-ben és hol vagy most? Milyen ember voltál akkor és milyen ember vagy most? Mi volt a célod és mi a célod most? Van egyáltalán célod? Van hova tartanod? Mik azok a dolgok, amikre büszke vagy az elmúlt 10 évből? Miket értél el? Ha tűztél ki célt 2010-ben a következő 10 évre, elérted őket?Büszke tudsz lenni arra az emberre, akivé váltál az elmúlt 10 évben? 
A lezárult korszak magával hozza azt is, hogy egy következő kezdődik. Az előző kérdések érvényesek a következő 10 évre is. Hol szeretnéd magad látni 10 év múlva? Milyen célkitűzéseid vannak az elkövetkezendő időszakra? Mit vagy hajlandó megtenni értük?

Ennek a cikkemnek most egyszerűen az a célja, hogy megállítson egy percre és elgondolkodtasson a céljaidon. Amiket elértél és amiket elszeretnél érni. Néha mindannyiunknak meg kell állni ahhoz, hogy tisztán lásson. Sikerekben és szeretetben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek!

 

A fény és a sötétség legendája

astronomy-1866822_1920.jpg

Ezekre a korán sötétedő téli estékre elhoztam nektek 'Korra legendája' meséből Raava és Vaatu történetét . Korra legendája az Avatár történet folytatása és az avatár minőségről szól. Egy olyan világról, ahol egy-egy népcsoport egy-egy elemnek a mestere. Van a törzs, aki a víz ura azaz olyan képességekkel bír, amivel tudja a vizet irányítani, 'hajlítani', ha ragaszkodni szeretnék a szó szerinti fordításhoz. Emellett van a tűz, a föld s a levegő. Mivel minden törzs más elem mestere, így széthúzás alakult ki a törzsek között, ezért az Avatár, aki minden elem mestere, részben azt a célt szolgálja, hogy békét és harmóniát teremtsen a törzsek között. 

Wan története - Az első avatár
A mese szerint az első Avatár születéséhez Raava és Vaatu köthető. Ahhoz, hogy eltudjam mesélni az ő történetüket fontos felvázolni az Avatár történetét. Az ő története több évezredre nyúlik vissza és egy Wan nevű emberhez kötődik. 
A történet alapján 4 várost, 4 oroszlánteknős örzött, és mindegyik a 4 elem egyikének a mestere volt. A városon kívül pedig különböző lények, azaz szellemek, éltek, akik a világok között szabadon jártak-keltek. Amikor egy kijelölt csoport vadászni indult, mindig meglátogatták a várost őrző oroszlánteknőst, hogy megajándékozza őket a vadászat idejére egy elem irányításának képességével. Ám minden vadászat végével ezt a képességet vissza kellett szolgáltatniuk az oroszlánteknősnek. 
Wan egy alkalommal csatlakozott a vadászokhoz, úgy tett mintha visszahátrálna a vadászat során, hogy megtarthassa a szerzett képességet annak érdekében, hogy családjának és a városban élő szegényeknek segíthessen. Elkapták és bár a teknős elé vitték, az Wan kérésére megengedte, hogy megtartsa a képességét, de száműzték őt a városból. Ezáltal arra kényszerítették, hogy az erdő szellemeivel éljen, akik nem tűrték az emberek jelenlétét. Ám Wan mégis sikeresen kötött barátságot velük és békében éltek egymás jelenlétében. A szellemek hatására Wan úgy döntött meglátogatja a többi várost, annak reményében, hogy valamelyik majd befogadja. 

Raava és Vaatu története - Fény és sötétség 
Így érkeztünk el Raava és Vaatu történetéhez. A lebegő város felé tartva találkozott Wan Raava és Vaatuval először. Nem ismerve őket, arra lett figyelmes, hogy az erdő szellemei menekülnek egy óriási harc elől, amit két erőteljes szellem között zajlott. Raava óva intette Want, hogy távozzon és hagyja őket békén. Vaatu viszont megtévesztve Want elhitette vele, hogy Raava fogva tartja őt akarata ellenére. Így Wan a tűz képességével szétválasztotta a két lényt, így rászabadítva a káoszt és sötétséget a világra. Raava a fény és Vaatu a sötétség szellemének bírkózása tartotta egyben és harmóniában a világot addig a napig. Ezzel biztosítva az egyensúlyt, hogy a sötétség nem uralkodik el a világban. Raava figyelmeztette, hogy maradjon ki ebből és hagyja, hogy ő helyre hozza amit Wan tett. Főhősünk újra a lebegő városban találkozott Raava és Vaatuval, amikor Vaatu felülemelkedett Raavan és ő nem tudta fogva tartani többé a sötétséget, mert ahogy Vaatu káoszt szabadított a világra, ő azzal erőt nyert és ezáltal Raava fokozatosan veszített az erejéből. Azaz, ahogy Vaatu ereje nő, úgy csökken Raavaé. 
Wan látván Raava veszteségét kérte őt, hogy segíthessen. Így Wan és Raava szövetséget kötött, majd Wan minden várost őrző teknőst meglátogatva elsajátította minden elem irányításának képességét, hogy amikor eljön a 'Harmónikus konvergencia' ideje (bolygók együttállása) segítsen legyőzni Raavanak Vaatu szellemét, mivel, ha eddig nem sikerül befogni a sötétséget, akkor a világ örök káoszba borul. 
Így dolgoztak együtt ők ketten. Wan megpróbálta befogadni Raava szellemét, hogy ezáltal együtt sikerüljön legyőzniük Vaatu szellemét, de halandó teste nem tudott befogadni egy ilyen erős energiát. Így külön-külön dolgoztak együtt és gyakoroltak. 

A 'Harmónikus konvergencia'
A 'Harmónikus konvergencia' eljövetelekor Wan és Raava elindultak az Északi-Sarkon lévő átjáróhoz (a másik a Déli-Sarkon fekszik a mese szerint), amely a Földet és a szellemek világát kötötte össze. Ott adódott lehetőség Raava és Vaatu harcára, de Raava és Wan külön-külön nem voltak elegek ahhoz, hogy felülemelkedjenek a sötétségen. Így Wan, saját életének veszélyeztetése árán, kérte Raavat, hogy egyesítsék erejüket, hogy örökre elzárhassák Vaatu szellemét. A konvergencia alatt Wan és Raava egyesülve létrehozta az Avatár szellem állapotát és ezáltal elzárta a sötétség szellemét, Vaatut, a szellemvilágban. Az Avatár állapotában Wan örökre egyesült Raava szellemével. Wan elzárta az átjárót, mikor látta, hogy a szellemek és az emberek képtelenek békében együtt élni. Azt a missziót kapta, hogy ő képviseli az átjárót a szellem világ és az emberek kötött, azaz megteremtse, megtartsa a békét és a harmóniát a világok között. Az Avatár szellem tovább száll a generációk során és soha nem szünik meg, mint ciklus. A fény újra és újra megszületik, hogy ezáltal is létrehozza a fenttartható béke lehetőségét. 

A fény és a sötétség ciklusai
A történet érdekessége, hogy bár Raava azaz a fénynek sikerült legyőzni a sötétséget képviselő Vaatut, mégsincs fény sötétség nélkül. Mégha Raava el is pusztítaná Vaatut, a sötétség Raavaban születne újjá és előbb utóbb válna ki Raavaból, mert még a legtisztább fényben is, mint Raava, van egy aprányi sötétség. 

Hogy mi a történet tanulsága? 
A fény és a sötétség örökös ciklusa, a bennünk élő jó és rossz. Nincs fény sötétség nélkül, még akkor sem, ha az a legtisztább fényesség. Jó és rossz, fekete és fehér, yin és yang, menny és pokol, stb... nem létezik egyik a másik nélkül. Ez az élet ciklusa. Ez a fajta dualitás mindannyiunkban ott él és a kérdés az, hogy melyiket engedjük felülemelkedni. Raava és Vaatu harcát mi magunk vívjuk önmagunkban. Mi döntjük el, hogy amikor a sötétség győzedelmeskedni látszik engedjük-e neki vagy hagyjuk, hogy átjárjon a fény szelleme és segítsen legyőzni a bennünk élő sötétséget. Amely mégha újra is születik, de Raava szelleme ott él bennünk segítve minket, ezáltal is létrehozva a bennünk élő harmkóniát. 

 

 

Ha valakit mélyebben érdekelne a történet annak ajánlom a következő két sorozatot:
Avatár, Aang története
Korra legendája

Két perc

photo-1515890435782-59a5bb6ec191.jpg 

Kivételesen időben érkeztünk, még annak ellenére is, hogy idefelé eltévedtünk. Így kora reggel, még kissé kómásan, kószálunk a szinte üres állomáson kutatva, hogy honnan indul a vonatom. Gyorsan eltelt ez a pár nap és az utolsó percekre elfogytak a szavak. Nem azért, mert már nem tudnánk miről beszélni, hanem az időből fogytunk ki. Már nem kezdünk bele fontosabb mondatokba és gondolatokba, amit végül nem tudunk befejezni. 
Biztos nem kérsz kávét? Ne hozzak? - kérdezi. 
Hagyjad mindjárt itt a vonat. Túlélem valahogy. Majd veszek a reptéren. - felelem. 
- Nem gáz. Hozok. Mindjárt jövök. 
Ezzel a lendülettel fordul meg és rohan nekem kávéért. Túlságosan ismer. Tudja, hogy kávé nélkül teljesen használhatatlan vagyok. A reggeli kávé szerves részévé vált a napi rutinomnak, hogy valami lendületbe hozzon. Sajnos a reggelekkel a mai napig nem sikerült békét kötnünk, még most is ugyanolyan nehézkesen indul, mint mindig. 
Ebben a pillanatban felvillan a képernyőn, hogy a vonat egy másik peronra érkezik perceken belül. Nincs már idő felkeresni, felhívni és szólni neki. Rohanok a csomagjaimmal a másik peronra. Csak remélni tudom, hogy valahonnan rájön. Bűntudatom van, mert ijesztő belegondolni, hogy ő ott áll keresve engem, de én már nem vagyok ott. Elég csak erre gondolnom és szinte érzem, hogy megszakad a gondolattól a szívem, de muszáj mennem. A vonat  begördül és az indulásig már csak percek vannak. Várok kicsit és nézelődök, hátha még meglátom, hogy szalad fel a lépcsőn, de nem jön. Így, hát felszállok a vonatra keserű szívvel, hogy nem az övé az utolsó arc, akit az állomást elhagyva látok. Valahol még reménykedem, hogy történik egy csoda és megérkezik. Nem csak azért, mert nála van az éltető kávém, hanem, mert látni akarom még egyszer utoljára. Felszállok a vonatra és helyet foglalok. Már csak két perc maradt az indulásig. Szomorúan gondolok arra, hogy keres a peronon, de már nem talál. 
Aztán egyszer csak meglátom, hogy fut a gőzőlgő kávéval engem keresve és benézve minden ablakon, remélve, hogy megtalál. Rohanok az ajtó felé, hogy még egy gyors öleléssel eltudjunk köszönni mielött kigördül a vonat. 
Átadja a kávém, még váltunk pár utolsó szót és ideje végleg búcsút inteni. Öleléssel zárunk le mindent, amit nem tudunk kimondani. Visszamegyek a helyemre és az ajtók már zárulnak is. Ahogy a vonat elindul még egy utolsó integetéssel és mosollyal zárjuk az együtt töltött pár napot. 
Nehéz ott hagyni valaki egy állomáson, főleg ha az az ember közel áll hozzánk, mert nem tudjuk mikor találkozunk újra. Eleinte talán nem is értjük mit hagyunk ott. De aztán beüt egy  érzés. Teljesen áthatja minden porcikánkat. Ilyenkor a legnehezebb a távolságot leküzdeni köztünk ... abban a pillanatban, amikor magunk mögött hagyunk valakit, akit szeretünk. Elköszönünk és mindketten visszatérünk a rutinunkhoz, egymás nélkül. Nehéz, mert valahol nagyon szeretném, ha egymás rutinjai lehetnénk, de szabadon kell engedni azokat, akiket szeretünk.
Hagyni és szabadon engedni, mert így lehet tiszta szívből szeretni. Egymáshoz láncolva élni és fogva tartani az nem szeretet, az birtoklás. Valahol él bennünk a vágy, hogy egymáshoz közel maradjunk. Félünk attól, hogy kimaradunk egymás életéből és félünk, hogy elfelejtenek bennünket. 
Úgy hiszem, hogy az elengedés minden emberi kapcsolat próbája, de leginkább a feltétlen szereteté. 
Képes vagyok elengedni valakit és bízni abban, hogy örökké emlékezni fog rám? 
Elég stabil a szeretetünk egymás felé?
Vajon kiállja, majd az idő próbáját? 
Emlékezni fog majd rám, akkor is, ha már nem vagyunk ott egymásnak mindennap?
És akkor is, ha elfoglaltá válik a saját életével? 
Akkor is, ha családja lesz? 
Akkor is, ha már nem év vagyok az első helyen?
Nehéz bízni, de én bízok benne. Én bízom BENNED. Minden alkalommal, amikor ott hagylak egy állomáson bízom benne, hogy a szeretet, ami bennünk él elég erős ahhoz, hogy összekössön minket. De minden alkalommal, amikor elköszönünk nehéz. Viszont elfogadjuk a távolságot és tovább lépünk idővel. De akkor, abban a pillanarban, mikor felismerjük nehéz, mert nehéznek kell lennie. Ettől tudjuk, hogy valami igazival nézünk szembe. 

 

 

Példaképnek lenni önazonosság nélkül

photo-1515463626042-123ab67dcaa7.jpg

Mielött belekezdenék az írásomba fontosnak tartom megjegyezni, hogy az itt leírtak a saját tapasztalataim és meglátásaim tükrözik. Nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen igazság vagy, hogy nem tévedhetek. Viszont a saját meglátásaim alapján érdekesnek találtom a gondolatot annyira, hogy írjak róla, ezzel is talán egy beszélgetést vagy vitát generálva, amivel talán jobban megérthetem/megérthetjük azt a szempontot, amit én képviselek mind magamnak és azoknak, akik azonosulni tudnak vele. 

Szóval az utóbbi időben több olyan emberre is akadtam, akik erőt, magabiztosságot, önszeretetet hirdetnek önazonosság nélkül. A legtöbben elhiszik, mert sokan küzdünk önértékelési problémával, ami teljesen rendben van hiszen az élet a tanulásról és a fejlődésről szól. Nem baj, ha nem veri a plafont az önbizalmunk és kételkedünk önmagunkban. Meg lehet tanulni szeretni önmagunkat és ez egy folyamat, de azt amikor valaki úgy akarja megtanulni szeretni magát, hogy nyilvánosan hirdeti, hogy ő mennyire boldog és mennyire elfogadja magát azt én személy szerint nem tudom befogadni.
Hihetetlenül ártalmasnak tartom, hiszen sok emberről ránézésre meglehetne mondani némi tapasztalattal a hátunk mögött, hogy nem önazonos. Ebbe a kategóriába nagyon sok mindenki beletartozik. 

Önszeretetet hirdetni valós alap nélkül nagyon ártalmas. Leginkább azért, mert attól, hogy elkezdem a tükörbe mondani magamnak, hogy szeretem magam, illetve magamnak és másoknak azt hirdetem, hogy én mennyire boldog vagyok azzal hazudok önmagamnak. Talán, ha elég sokat mondjuk akkor elhisszük és önmagunk megtévesztésének áldozatai leszünk, ami veszélyes, mert ebből az álomból nehéz felébredni és bizony baromira fáj felismerni. De az egy dolog, hogy mit teszünk önmagunkkal. Engem nagyon is zavar, hogy ezek az emberek nem csak önmagukat áltatják, hanem MÁSOKAT IS. 
Senkinek sincs joga ezt tenni a másikkal és nagyon igazsságtalan mások sebezhetőségével játszani a saját hiteltelenségünk miatt. Nagyon zavar, hogy olyan emberek játszanak  mások érzéseivel és törékenységével, akik maguk sincsenek rendben. A legzavaróbb, hogy ezt mind úgy teszik, hogy észre sem veszik. Igyekszem ítéletmentes lenni, hiszen valószínű a legtöbben ezt nem szándékosan teszik. 
Pedig egyébként egyáltalán semmi probléma azzal, ha valaki nincs rendben. Nem kell úgy tenni, mintha minden okés lenne. Mindenki küzd problémákkal a saját szintjén független attól, hogy kinek mekkora és milyen problémája van. Természetesen ez egyénileg változik. 

Nem kell eljátszani, hogy jól vagyunk, ha egyszer nem. Én azt tapasztaltam, hogyha őszintén elmondjuk a problémánk a legtöbben nem tudnak mihez kezdeni vele és mit reagálni rá. Sokan érzik úgy, hogy segíteniük kell. Nem kell. Az is rendben van, ha nem tudunk mit mondani a másiknak, hogy jobban érezze magát. Talán csak pusztán azzal, hogy odafigyelünk és meghallgatjuk a másikat óriásit segíthetünk. Nem tudjuk és nem is szabad a másik problémáját átvennünk. Mindenkinek maga kell megtalálnia a megoldást a saját életére. Viszont kellő odafigyeléssel és bátorítással is sokat segíthetünk. 

Szeretni megtanulni önmagunkat pedig sokszor hosszú évek kitartó munkája. Én évek óta dolgozom rajta és vannak napok, amikor jobban megy és vannak, amikor kevésbé. Ez is rendben van. Nincs két egyforma nap az életünkbe, így meglepő is lenne, ha ugyanúgy éreznénk mindennap. Számomra az a lényeg, hogy én dolgozom rajta és keresem a megoldást, hogy mitől leszek önazonos és hogyan tudom szeretni önmagam. Nem véletlen említettem ezt a két fogalmat egy mondatban. Számomra az önazonosság az önszeretet egyik formája és eszköze. Én így tanulom önmagam szeretni.
Felismerni és megismerkedni önmagammal igazán, tiszta szívből. Megismerni mindent, azt amire büszke vagyok és azt amit legszívesebben eltitkolnék nem csak mások, hanem magam elött is. Az önazonossághoz számomra az őszinteségen keresztül vezet az út. Itt első sorban nem a másokkal való őszinteségre gondolok, hanem sokkal inkább az önmagunkkal valóra. Amikor megtisztelem önmagam azzal, hogy őszinte vagyok, akkor is ha fáj, mert ha valaki, akkor legalább én tudjak már arról, ha hazudok önmagamnak. Ez is egy folyamat, hiszen mint említettem sokszor idő mire felismeri az ember, hogy önámításban él. Ez is a tanulás és a fejlődés része. Ettől csak emberibbek leszünk.
Teljesen rendben van, ha nem ott tartunk ahol szeretnénk. A lényeg, hogy fejlődünk és merünk változtatni ott, ahol igazán szükségünk van rá. Illetve, hogy elég bátrak és felnőttek vagyunk beismerni másoknak és magunknak azt, amikor hazudtunk, hibáztunk. 

Az önszeretethez vezető út nem egyszerű és sokszor sokáig tart. Ebbe a szeretetbe az is beletartozik, hogy szeretjük és elfogadjuk magunkat minden tökéletlenségünkkel együtt. Elfogadjuk, hogy úgy is elég jók vagyunk, ha nem vagyunk tökéletesek. Viszont ámítani és hazudni másoknak egy valótlan szeretetre alapozva hatalmas felelősség. 

süti beállítások módosítása