Szavakkal a lélekért

Balberie

Döntéseinkben rejlő kétségeink

2020. február 12. - Balberie

photo-1516824600626-47a22f894aff.jpg

Egy kellemes napsütéses tavaszi napon Inez a szokásos rutint követve indul el a gyerekekért az óvodába. Gondolatban már a vacsorához szükséges alapanyagokat állítja össze. Kissé ideges, mert nem volt ideje óvoda elött bevásárolni, úgyhogy ezt is a gyerekekkel kell megoldani, ami szintén nem egyszerű feladat. Az ilyen alkalmakra mindig stratégiát épít, mert tudja, hogy az édességek szétszórtan és rafináltan vannak elhelyezve a boltokban. Az óvodába érve a gyerekek már izgatottan várják édesanyjukat. Hazafelé lelkesen mesélik aznapi élményeiket, ahogy a barátaikkal fogócskáztak és azt is, ahogy egy másik gyerek összefirkálta az újonnan kapott szinezőjüket. Melyet az óvónéni csak egy szimpla 'Nem szabad.'-dal intézett el. 
Mindeközben Inez figyelme egy közeli étterem teraszára irányul, egy ott ülő feltehetően korai 30as éveiben járó nőre. Nagyjából hasonló korban lehetnek. Irigykedve figyeli a stílusos és üzleti megjelenését, ami alapján magasabb pozícióban dolgozhat. Látszólag egyedül van, ám mégsem tűnik úgy, hogy őt ezt zavarná. Mint örök romantikus alkat Inez is ezer éve vágyakozik abba az étterembe, de párja hajhatatlan mondván ő jobban szereti az otthoni ételeket és különben sem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Inez vágyakozva figyeli a stílusos nőt az étterem teraszán. Gondolatban már messze jár az izgalmas óvodai meséktől. Túl az otthoni teendőkön, túl a vacsora alapanyagjain vagy a bevásárlás kihívásain. A múltban jár 10 évvel ezelött. 
Valahogy mindig is magától értetődőnek tűnt számára az anyaság gondolata és a családalapítás. Egészen idáig tulajdonképpen alig fordult meg a fejében, hogy akár más életet is élhetne. Természetes volt, hogy ő ezt akarja. De ma elnézve ezt a látszólag sikeres nőt abban a stílusos és drága étteremben, elindult benne valami. A kétség apró szikrája. Hirtelen behasított a tudatába a felismerés, hogy talán mégsem azt az életet éli, amit valójában szeretett volna. Soha nem állt meg és gondolkozott el mélyebben azon, hogy ő mit akar. Az életében minden adott volt. A neve, amit édesanyja után kapott. A tradicionális családi légkör és a szokásaik. A szülői minta, amit látott gyerekként. A közösség és minden vele járó értékrend. Ebben nőtt fel és mindig ezt látta. Tulajdonképpen soha sem merült fel benne a gondolat, hogy másképp élje az életét. Soha nem gondolt arra, mert az ő szülei sem gondoltak arra, hogy élhetnének egy olyan életet, ahol beteljesíthetik önmagukat. Egy életet, ahol lelhetnek örömöt és önbeteljesedést a szakmájukban. Egy munkát, ahova nem azért járnak, mert muszáj fizetni a számlákat, hanem azért mert szeretik a légkört, a kollegákat és maga a szakmát is, amit csinálnak. 

Azok a minták, amiket a generációk hordoznak magukban változnak. Minden szülő másként látja gyermekét és azokat az értékeket, amik szerint él. Minden generációban vannak eltérések és változások. Ez rendben is van, hiszen ez a társadalom mozgató rugója és az, hogy már nem a középkorban élünk. Ahogy a társadalom, úgy változik együtt vele a világ. Ez az a fejlődés, ami minden generációnak más lehetőségeket kínál. Inez egy pillanatra életében először megáll és elgondolkozik, talán azok a hatások, amik a szüleit és nagyszüleit érték mára megváltoztak. Azok a hatások, amik akkor érték a társadalmat más döntéseket szültek, mint azok melyek szerint a mai társadalom él. Egy pillanatra eszébe jut, hogy lehetett volna másként. Élhetett volna máshogy. Dönthetett volna máksént. Gondolatait gyermekei kacagása szakítja félbe. Lepillantva rájuk már nem számít mi volt és hogy volt. A jelen számít és a gyermekei kacagása. 

Eközben a túloldalon az étterem teraszán Alíz, a stílusos fiatal nő gondolatait gyerekek kacagása töri meg. Ekkor figyel fel először az elötte fekvő üzleti tervből megpillantva a túl oldalon sétáló édesanyát gyermekeivel. Furcsán idegen zaj ez számára, de mégis melengető érzéssel tölti meg. Hirtelen kizökkenti őt egy percre az üzleti világból vissza a gyermekkorába. Amikor még ő maga is testvérével és édesanyjával sétált haza az óvodából. Eszébejut a nyugodt, békés és teljesen átlagos gyermekkora. Szülei híve voltak a hagyományőrzésnek és ő maga sem bánta soha. Megnyugtató volt a kiszámítható és mégis számtalan izgalmat rejtett magában az, hogy mindig volt valami, amit várhat. Tudta mi fog majd történni. Nem voltak meglepetések és ettől biztonságban érezte magát. 
Édesanyja fiatalon alapított családot akárcsak nővére. Alíz maga is a család fontosságára lett nevelve, ami önmagában nem túl sokat változott azóta sem, ám gimnáziumban valami mégis megváltozott benne. A varázslatos és boldog gyerekkora ellenére mégis úgy döntött, hogy ő az önmaga boldogságát helyezi előtérbe. A tradicionális nevelés ellenére mégis úgy döntött, hogy megszakítja a hagyományt. Ott volt benne a vágy, hogy egy olyan életet éljen, ahol nem azért jár dolgozni, mert muszáj és meg kell élni valamiből. Nem akart úgy élni, mint a felnőttek, akiket ismert maga körül. Olyan életre vágyott, ahol lehet boldog és beteljesítheti önmagát szakmájában és magánéletében egyaránt. Habár boldog, mert szabad és kötöttségektől mentes életet él, ráadásul egy olyan szakmában dolgozik, amiben sikeres és elismert. Ám mégis a látszólagosan boldog családot elnézve eltöpreng azon, hogy vajon a megfelelő életet választotta-e. Egy pillanatra elönti az anyaság iránti vágya. Elöntik az emlékek a boldog gyerekkoráról és arról, hogy talán úgy is boldogan élhetne. Családanyaként a gyerekeivel, akárcsak az édesanya az út túloldalán. A benne rejlő belső konfliktusnak helyt adva felmerülnek benne a kérdések. Vajon milyen szülő lenne? Vajon ő is tradícionális nevelésben részesítené a gyerekeit vagy inkább egy reformatívabb utat választana? Gondolatait telefonjának csörgése zavarja meg. Egy kollegája hívása, aki ismét Alíz szakmai véleményét kéri ki. Ekkor elmosolyodik hiszen tizen évekkel ezelőtt volt egy álma. Egy álma, hogy önmagát válassza és azt, hogy egy olyan életet élhessen, ahol nem csak a hétvégéknek és szabadságoknak él, hanem a hétköznapoknak is. 

Életünk során számtalan alkalommal nyílik lehetőségünk döntéseket hozni, később aztán ennek megfelelően élni és vállalni a vele járó feladatokat. Nem létezik jó vagy rossz döntés, csak döntés. Jogunkban áll szabadon dönteni, ám minden döntés magában hordozza a kétségeket. Talán részben azért, mert jól szeretnénk dönteni. De ez megint csak egy illúzió. Bárhogy döntünk mindig van valami, ami elbizonytalanít bennünket arról, hogy jól döntöttünk-e. Ez természetes. Akárcsak Inez és Alíz, mi is megállunk néha egy-egy pillanatra megpillantva egy idegent és elgondolkodva, hogy jobb lett volna-e az életünk, ha másként döntünk. De a pillanat tovaszáll és tovább haladunk a hétköznapjainkban. Bár a kétség továbbra is ott szunnyad. Talán csak egy kiút van a kétségeink rengetegjéből. Az, ha hiszünk önmagunkban. Abban, hogy az adott pillanatban mindig úgy döntünk/döntöttünk, ahogy az a legjobbnak bizonyul(t) számunkra. Minden döntés következményekkel jár és gyakran bizonyos áldozatok megkövetelésével. Talán csak arra van szükségünk, hogy a belső hangunkra figyeljünk. Egy belső hangra, ami boldogságunk felé navigálna, ha mi azt szabadon engednénk. 

 

A segítség kérés művészete

pexels-photo-167964.jpeg

 

Egyedül lenni sokféleképpen lehet. Akarva vagy ellenkezve, de előbb utóbb megjelenik mindannyiónk életében. Gyakran menekülünk előle és attól, hogy szembesüljünk a saját csendünkkel, mert ha csend van akkor végre meghalljuk azokat a hangokat, amiket nem szívesen hallunk meg máskülönben. Mindenki életében vannak dolgok, amiket helyre kell rakni, mert érző lények vagyunk és akár beismerjük akár nem, a velünk és körülöttünk történő események mélyen megérintenek bennünket. Ezeket ellehet temetni olyan mélységekbe, ahol nem látjuk őket. De amikor egy nap előtörnek belőlünk, akkor megállíthatatlanul törnek a felszínre. Könnyű szőnyeg alá sepreni a dolgokat és nem foglalkozni velük. Úgy tenni, mintha jól lennénk anélkül, hogy időt és türelmet adnánk önmagunknak. 

Miért tudunk időt és türelmet adni másnak, ha ezt önmagunknak nem tudjuk megadni? 

A szőnyeg alá seprésnél az a veszélyesebb, amikor nem vagyunk tisztában azzal, hogy valami fáj. Úgy érezzük jól vagyunk és nem érint meg minket. Persze ez akár igaz is lehet, de ha nem így van akkor megmutatkoznak a jelek. Még akkor is ha ezeket nem ismerjük fel magunkban. Ez esetben előbb utóbb felerősödnek és szaporodnak. 
Nehéz munka az önismeret. Megismerni magunkat őszintén, leplek és maszkok nélkül nehéz. Őszintének lenni önmagunkkal sokkal nehezebb és keményebb munka, mint aminek tünik. Kimondani elsősorban önmagunknak a legmélyebben fekvő sebeket, félelmeket, érzéseinket és akár haragunkat nagyon nehéz. Ezekkel egyedül szembenézni pedig szinte lehetetlen anélkül, hogy sikerrel járnánk. 

Miért van az, hogy másnak tudunk segíteni, de segítséget kérni már nem? Miért akarunk mindent megoldani önmagunk?

Annak ellenére, hogy az egyedül töltött idő során feljönnek a bennünk eltemetett dolgok érdemes időt szánni rá. Érdemes foglalkozni vele és beletenni a nehéz munkát. A saját és a minket követő generációk érdekében.

  • Azért, hogy azok a minták és hiedelmek alól, amik bennünk élnek és generációk óta hordozzuk magunkban, végre felszabaduljunk.
  • Azért, hogy ezeket felismerjük és ne terheljük tovább az utánunk következőket ezeknek a cipelésével.
  • Azért, hogy egy egészségesebb generációt neveljünk ki mind testileg, szellemileg és érzelmileg is. 

Segítséget kérni nehéz, de fontos tanítás. Megtanulni azt, hogy nem vagyunk más terhére azzal, ha segítséget kérünk. Természetesen ez bonyolult témakör és nehezen körülírható téma, hiszen mint minden más ez sem fekete fehér. De talán az egyensúly számít itt is. Képesnek lenni adni és befogadni. Egyedül lenni nehéz és fárasztó feladat, de fontos. Ennek ellenére mégis amikor a saját belső démonainkra kerül a szó, tudni kell segítséget kérni. Mindenkinek önmaga kell megtalálnia az erre legmegfelelőbb személyt, bár szerény véleményem szerint egy erre szakosodott terapeuta erre tökéletes megoldás. Egy személy, aki pártatlan és elfogulatlan velünk szemben. Valaki, akihez érzelmek nem fűznek. Egy ilyen ember képes látni minket tisztán. Képes meghallgatni és odafigyelni ránk. Képes meghallani azokat a szavakat, amik a közvetlen környezetünkben olykor süket fülekre talál. 

Lezárult korszak

photo-1489533119213-66a5cd877091.jpg

Ideje elszámolni önmagunkkal és azzal, amiről az elmúlt 10 évünk szólt. Mit tettünk és mi vár még ránk. Így 2020. január 1-én jó kicsit megállni és elgondolkozni mindazon, amit tanultunk, elértünk és megteremtettünk az elmúlt 10 évben. Ez szükségeszerű, mert sokszor megyünk el a hétköznapok mellett anélkül, hogy valóban elgondolkoznánk azon, hogy mekkora lépéseket teszünk meg az életünk során. 

Én 10 évvel ezelött fejeztem be a gimnáziumot és indultam el a függetlenné válás útján. Más voltam akkor, de ki nem volt az? Már annak is több mint 5 éve, hogy Magyarországról elköltöztem. Az emúlt 10 év rengeteget adott, de rengeteg kihívás és tanulás is társult vele az életről, önmagamról, másokról, de úgy igazán mindenről. 
Felismertem magamban a kishitűséget és azt, hogy ugyan másokból kinézem a sikereket, de magamról nem hiszem el. Akár én is lehetek sikeres, akár én is lehetek boldog és világutazó. Akár én is lehetek az, aki változást hoz a világban. Sokszor én is csak álmodozva nézem azokat az embereket, akik tudnak nagyot alkotni pedig én is közéjük tartozhatnék, ha tudnék hinni magamban. Ez azaz út, amire rávezetett az elmúlt 10 év. Itt tartok most. Újra és újra hitet keresve és találva önmagamban különböző szinteken. Amikor életem egy területén megtalálom, akkor jön egy másik ami szintén egy újabb rejtvényt tár elém. Különösen fontos, hogy ez a folytonos körforgás visz tovább és fejleszt. Viszont fontos emlékezni, hogy a legtartósabban önmagunkból tudunk önbizalmat nyerni, a tetteinkből. 
Én amikor visszatekintek azt látom, hogy sikeresen független felnőtt lettem, aki képes megállni a helyét egyedül a világban. Könnyű? Nem, nem az. De pontosan ezek miatt a nehéz dolgok miatt kell emlékeznünk arra hogy hol voltunk és most hol vagyunk, ahhoz képest. Amikor valami nehéz, akkor nagyon könnyű önmarcangolni magunkat és ostorozni, hogy mi még ezt vagy azt sem tudjuk rendesen megcsinálni. Természetesen ennek létezik az ellentéte is, azok akik nem képesek látni, hogy ők is tévedhetnek és mindig csak másokban látják meg a hibát. De most ez a cikk azoknak szól, akik hasonló cipőben járnak, mint én. 

10 évvel valahol lezárul egy korszak. Hol voltál 2010-ben és hol vagy most? Milyen ember voltál akkor és milyen ember vagy most? Mi volt a célod és mi a célod most? Van egyáltalán célod? Van hova tartanod? Mik azok a dolgok, amikre büszke vagy az elmúlt 10 évből? Miket értél el? Ha tűztél ki célt 2010-ben a következő 10 évre, elérted őket?Büszke tudsz lenni arra az emberre, akivé váltál az elmúlt 10 évben? 
A lezárult korszak magával hozza azt is, hogy egy következő kezdődik. Az előző kérdések érvényesek a következő 10 évre is. Hol szeretnéd magad látni 10 év múlva? Milyen célkitűzéseid vannak az elkövetkezendő időszakra? Mit vagy hajlandó megtenni értük?

Ennek a cikkemnek most egyszerűen az a célja, hogy megállítson egy percre és elgondolkodtasson a céljaidon. Amiket elértél és amiket elszeretnél érni. Néha mindannyiunknak meg kell állni ahhoz, hogy tisztán lásson. Sikerekben és szeretetben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek!

 

A fény és a sötétség legendája

astronomy-1866822_1920.jpg

Ezekre a korán sötétedő téli estékre elhoztam nektek 'Korra legendája' meséből Raava és Vaatu történetét . Korra legendája az Avatár történet folytatása és az avatár minőségről szól. Egy olyan világról, ahol egy-egy népcsoport egy-egy elemnek a mestere. Van a törzs, aki a víz ura azaz olyan képességekkel bír, amivel tudja a vizet irányítani, 'hajlítani', ha ragaszkodni szeretnék a szó szerinti fordításhoz. Emellett van a tűz, a föld s a levegő. Mivel minden törzs más elem mestere, így széthúzás alakult ki a törzsek között, ezért az Avatár, aki minden elem mestere, részben azt a célt szolgálja, hogy békét és harmóniát teremtsen a törzsek között. 

Wan története - Az első avatár
A mese szerint az első Avatár születéséhez Raava és Vaatu köthető. Ahhoz, hogy eltudjam mesélni az ő történetüket fontos felvázolni az Avatár történetét. Az ő története több évezredre nyúlik vissza és egy Wan nevű emberhez kötődik. 
A történet alapján 4 várost, 4 oroszlánteknős örzött, és mindegyik a 4 elem egyikének a mestere volt. A városon kívül pedig különböző lények, azaz szellemek, éltek, akik a világok között szabadon jártak-keltek. Amikor egy kijelölt csoport vadászni indult, mindig meglátogatták a várost őrző oroszlánteknőst, hogy megajándékozza őket a vadászat idejére egy elem irányításának képességével. Ám minden vadászat végével ezt a képességet vissza kellett szolgáltatniuk az oroszlánteknősnek. 
Wan egy alkalommal csatlakozott a vadászokhoz, úgy tett mintha visszahátrálna a vadászat során, hogy megtarthassa a szerzett képességet annak érdekében, hogy családjának és a városban élő szegényeknek segíthessen. Elkapták és bár a teknős elé vitték, az Wan kérésére megengedte, hogy megtartsa a képességét, de száműzték őt a városból. Ezáltal arra kényszerítették, hogy az erdő szellemeivel éljen, akik nem tűrték az emberek jelenlétét. Ám Wan mégis sikeresen kötött barátságot velük és békében éltek egymás jelenlétében. A szellemek hatására Wan úgy döntött meglátogatja a többi várost, annak reményében, hogy valamelyik majd befogadja. 

Raava és Vaatu története - Fény és sötétség 
Így érkeztünk el Raava és Vaatu történetéhez. A lebegő város felé tartva találkozott Wan Raava és Vaatuval először. Nem ismerve őket, arra lett figyelmes, hogy az erdő szellemei menekülnek egy óriási harc elől, amit két erőteljes szellem között zajlott. Raava óva intette Want, hogy távozzon és hagyja őket békén. Vaatu viszont megtévesztve Want elhitette vele, hogy Raava fogva tartja őt akarata ellenére. Így Wan a tűz képességével szétválasztotta a két lényt, így rászabadítva a káoszt és sötétséget a világra. Raava a fény és Vaatu a sötétség szellemének bírkózása tartotta egyben és harmóniában a világot addig a napig. Ezzel biztosítva az egyensúlyt, hogy a sötétség nem uralkodik el a világban. Raava figyelmeztette, hogy maradjon ki ebből és hagyja, hogy ő helyre hozza amit Wan tett. Főhősünk újra a lebegő városban találkozott Raava és Vaatuval, amikor Vaatu felülemelkedett Raavan és ő nem tudta fogva tartani többé a sötétséget, mert ahogy Vaatu káoszt szabadított a világra, ő azzal erőt nyert és ezáltal Raava fokozatosan veszített az erejéből. Azaz, ahogy Vaatu ereje nő, úgy csökken Raavaé. 
Wan látván Raava veszteségét kérte őt, hogy segíthessen. Így Wan és Raava szövetséget kötött, majd Wan minden várost őrző teknőst meglátogatva elsajátította minden elem irányításának képességét, hogy amikor eljön a 'Harmónikus konvergencia' ideje (bolygók együttállása) segítsen legyőzni Raavanak Vaatu szellemét, mivel, ha eddig nem sikerül befogni a sötétséget, akkor a világ örök káoszba borul. 
Így dolgoztak együtt ők ketten. Wan megpróbálta befogadni Raava szellemét, hogy ezáltal együtt sikerüljön legyőzniük Vaatu szellemét, de halandó teste nem tudott befogadni egy ilyen erős energiát. Így külön-külön dolgoztak együtt és gyakoroltak. 

A 'Harmónikus konvergencia'
A 'Harmónikus konvergencia' eljövetelekor Wan és Raava elindultak az Északi-Sarkon lévő átjáróhoz (a másik a Déli-Sarkon fekszik a mese szerint), amely a Földet és a szellemek világát kötötte össze. Ott adódott lehetőség Raava és Vaatu harcára, de Raava és Wan külön-külön nem voltak elegek ahhoz, hogy felülemelkedjenek a sötétségen. Így Wan, saját életének veszélyeztetése árán, kérte Raavat, hogy egyesítsék erejüket, hogy örökre elzárhassák Vaatu szellemét. A konvergencia alatt Wan és Raava egyesülve létrehozta az Avatár szellem állapotát és ezáltal elzárta a sötétség szellemét, Vaatut, a szellemvilágban. Az Avatár állapotában Wan örökre egyesült Raava szellemével. Wan elzárta az átjárót, mikor látta, hogy a szellemek és az emberek képtelenek békében együtt élni. Azt a missziót kapta, hogy ő képviseli az átjárót a szellem világ és az emberek kötött, azaz megteremtse, megtartsa a békét és a harmóniát a világok között. Az Avatár szellem tovább száll a generációk során és soha nem szünik meg, mint ciklus. A fény újra és újra megszületik, hogy ezáltal is létrehozza a fenttartható béke lehetőségét. 

A fény és a sötétség ciklusai
A történet érdekessége, hogy bár Raava azaz a fénynek sikerült legyőzni a sötétséget képviselő Vaatut, mégsincs fény sötétség nélkül. Mégha Raava el is pusztítaná Vaatut, a sötétség Raavaban születne újjá és előbb utóbb válna ki Raavaból, mert még a legtisztább fényben is, mint Raava, van egy aprányi sötétség. 

Hogy mi a történet tanulsága? 
A fény és a sötétség örökös ciklusa, a bennünk élő jó és rossz. Nincs fény sötétség nélkül, még akkor sem, ha az a legtisztább fényesség. Jó és rossz, fekete és fehér, yin és yang, menny és pokol, stb... nem létezik egyik a másik nélkül. Ez az élet ciklusa. Ez a fajta dualitás mindannyiunkban ott él és a kérdés az, hogy melyiket engedjük felülemelkedni. Raava és Vaatu harcát mi magunk vívjuk önmagunkban. Mi döntjük el, hogy amikor a sötétség győzedelmeskedni látszik engedjük-e neki vagy hagyjuk, hogy átjárjon a fény szelleme és segítsen legyőzni a bennünk élő sötétséget. Amely mégha újra is születik, de Raava szelleme ott él bennünk segítve minket, ezáltal is létrehozva a bennünk élő harmkóniát. 

 

 

Ha valakit mélyebben érdekelne a történet annak ajánlom a következő két sorozatot:
Avatár, Aang története
Korra legendája

Két perc

photo-1515890435782-59a5bb6ec191.jpg 

Kivételesen időben érkeztünk, még annak ellenére is, hogy idefelé eltévedtünk. Így kora reggel, még kissé kómásan, kószálunk a szinte üres állomáson kutatva, hogy honnan indul a vonatom. Gyorsan eltelt ez a pár nap és az utolsó percekre elfogytak a szavak. Nem azért, mert már nem tudnánk miről beszélni, hanem az időből fogytunk ki. Már nem kezdünk bele fontosabb mondatokba és gondolatokba, amit végül nem tudunk befejezni. 
Biztos nem kérsz kávét? Ne hozzak? - kérdezi. 
Hagyjad mindjárt itt a vonat. Túlélem valahogy. Majd veszek a reptéren. - felelem. 
- Nem gáz. Hozok. Mindjárt jövök. 
Ezzel a lendülettel fordul meg és rohan nekem kávéért. Túlságosan ismer. Tudja, hogy kávé nélkül teljesen használhatatlan vagyok. A reggeli kávé szerves részévé vált a napi rutinomnak, hogy valami lendületbe hozzon. Sajnos a reggelekkel a mai napig nem sikerült békét kötnünk, még most is ugyanolyan nehézkesen indul, mint mindig. 
Ebben a pillanatban felvillan a képernyőn, hogy a vonat egy másik peronra érkezik perceken belül. Nincs már idő felkeresni, felhívni és szólni neki. Rohanok a csomagjaimmal a másik peronra. Csak remélni tudom, hogy valahonnan rájön. Bűntudatom van, mert ijesztő belegondolni, hogy ő ott áll keresve engem, de én már nem vagyok ott. Elég csak erre gondolnom és szinte érzem, hogy megszakad a gondolattól a szívem, de muszáj mennem. A vonat  begördül és az indulásig már csak percek vannak. Várok kicsit és nézelődök, hátha még meglátom, hogy szalad fel a lépcsőn, de nem jön. Így, hát felszállok a vonatra keserű szívvel, hogy nem az övé az utolsó arc, akit az állomást elhagyva látok. Valahol még reménykedem, hogy történik egy csoda és megérkezik. Nem csak azért, mert nála van az éltető kávém, hanem, mert látni akarom még egyszer utoljára. Felszállok a vonatra és helyet foglalok. Már csak két perc maradt az indulásig. Szomorúan gondolok arra, hogy keres a peronon, de már nem talál. 
Aztán egyszer csak meglátom, hogy fut a gőzőlgő kávéval engem keresve és benézve minden ablakon, remélve, hogy megtalál. Rohanok az ajtó felé, hogy még egy gyors öleléssel eltudjunk köszönni mielött kigördül a vonat. 
Átadja a kávém, még váltunk pár utolsó szót és ideje végleg búcsút inteni. Öleléssel zárunk le mindent, amit nem tudunk kimondani. Visszamegyek a helyemre és az ajtók már zárulnak is. Ahogy a vonat elindul még egy utolsó integetéssel és mosollyal zárjuk az együtt töltött pár napot. 
Nehéz ott hagyni valaki egy állomáson, főleg ha az az ember közel áll hozzánk, mert nem tudjuk mikor találkozunk újra. Eleinte talán nem is értjük mit hagyunk ott. De aztán beüt egy  érzés. Teljesen áthatja minden porcikánkat. Ilyenkor a legnehezebb a távolságot leküzdeni köztünk ... abban a pillanatban, amikor magunk mögött hagyunk valakit, akit szeretünk. Elköszönünk és mindketten visszatérünk a rutinunkhoz, egymás nélkül. Nehéz, mert valahol nagyon szeretném, ha egymás rutinjai lehetnénk, de szabadon kell engedni azokat, akiket szeretünk.
Hagyni és szabadon engedni, mert így lehet tiszta szívből szeretni. Egymáshoz láncolva élni és fogva tartani az nem szeretet, az birtoklás. Valahol él bennünk a vágy, hogy egymáshoz közel maradjunk. Félünk attól, hogy kimaradunk egymás életéből és félünk, hogy elfelejtenek bennünket. 
Úgy hiszem, hogy az elengedés minden emberi kapcsolat próbája, de leginkább a feltétlen szereteté. 
Képes vagyok elengedni valakit és bízni abban, hogy örökké emlékezni fog rám? 
Elég stabil a szeretetünk egymás felé?
Vajon kiállja, majd az idő próbáját? 
Emlékezni fog majd rám, akkor is, ha már nem vagyunk ott egymásnak mindennap?
És akkor is, ha elfoglaltá válik a saját életével? 
Akkor is, ha családja lesz? 
Akkor is, ha már nem év vagyok az első helyen?
Nehéz bízni, de én bízok benne. Én bízom BENNED. Minden alkalommal, amikor ott hagylak egy állomáson bízom benne, hogy a szeretet, ami bennünk él elég erős ahhoz, hogy összekössön minket. De minden alkalommal, amikor elköszönünk nehéz. Viszont elfogadjuk a távolságot és tovább lépünk idővel. De akkor, abban a pillanarban, mikor felismerjük nehéz, mert nehéznek kell lennie. Ettől tudjuk, hogy valami igazival nézünk szembe. 

 

 

Példaképnek lenni önazonosság nélkül

photo-1515463626042-123ab67dcaa7.jpg

Mielött belekezdenék az írásomba fontosnak tartom megjegyezni, hogy az itt leírtak a saját tapasztalataim és meglátásaim tükrözik. Nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen igazság vagy, hogy nem tévedhetek. Viszont a saját meglátásaim alapján érdekesnek találtom a gondolatot annyira, hogy írjak róla, ezzel is talán egy beszélgetést vagy vitát generálva, amivel talán jobban megérthetem/megérthetjük azt a szempontot, amit én képviselek mind magamnak és azoknak, akik azonosulni tudnak vele. 

Szóval az utóbbi időben több olyan emberre is akadtam, akik erőt, magabiztosságot, önszeretetet hirdetnek önazonosság nélkül. A legtöbben elhiszik, mert sokan küzdünk önértékelési problémával, ami teljesen rendben van hiszen az élet a tanulásról és a fejlődésről szól. Nem baj, ha nem veri a plafont az önbizalmunk és kételkedünk önmagunkban. Meg lehet tanulni szeretni önmagunkat és ez egy folyamat, de azt amikor valaki úgy akarja megtanulni szeretni magát, hogy nyilvánosan hirdeti, hogy ő mennyire boldog és mennyire elfogadja magát azt én személy szerint nem tudom befogadni.
Hihetetlenül ártalmasnak tartom, hiszen sok emberről ránézésre meglehetne mondani némi tapasztalattal a hátunk mögött, hogy nem önazonos. Ebbe a kategóriába nagyon sok mindenki beletartozik. 

Önszeretetet hirdetni valós alap nélkül nagyon ártalmas. Leginkább azért, mert attól, hogy elkezdem a tükörbe mondani magamnak, hogy szeretem magam, illetve magamnak és másoknak azt hirdetem, hogy én mennyire boldog vagyok azzal hazudok önmagamnak. Talán, ha elég sokat mondjuk akkor elhisszük és önmagunk megtévesztésének áldozatai leszünk, ami veszélyes, mert ebből az álomból nehéz felébredni és bizony baromira fáj felismerni. De az egy dolog, hogy mit teszünk önmagunkkal. Engem nagyon is zavar, hogy ezek az emberek nem csak önmagukat áltatják, hanem MÁSOKAT IS. 
Senkinek sincs joga ezt tenni a másikkal és nagyon igazsságtalan mások sebezhetőségével játszani a saját hiteltelenségünk miatt. Nagyon zavar, hogy olyan emberek játszanak  mások érzéseivel és törékenységével, akik maguk sincsenek rendben. A legzavaróbb, hogy ezt mind úgy teszik, hogy észre sem veszik. Igyekszem ítéletmentes lenni, hiszen valószínű a legtöbben ezt nem szándékosan teszik. 
Pedig egyébként egyáltalán semmi probléma azzal, ha valaki nincs rendben. Nem kell úgy tenni, mintha minden okés lenne. Mindenki küzd problémákkal a saját szintjén független attól, hogy kinek mekkora és milyen problémája van. Természetesen ez egyénileg változik. 

Nem kell eljátszani, hogy jól vagyunk, ha egyszer nem. Én azt tapasztaltam, hogyha őszintén elmondjuk a problémánk a legtöbben nem tudnak mihez kezdeni vele és mit reagálni rá. Sokan érzik úgy, hogy segíteniük kell. Nem kell. Az is rendben van, ha nem tudunk mit mondani a másiknak, hogy jobban érezze magát. Talán csak pusztán azzal, hogy odafigyelünk és meghallgatjuk a másikat óriásit segíthetünk. Nem tudjuk és nem is szabad a másik problémáját átvennünk. Mindenkinek maga kell megtalálnia a megoldást a saját életére. Viszont kellő odafigyeléssel és bátorítással is sokat segíthetünk. 

Szeretni megtanulni önmagunkat pedig sokszor hosszú évek kitartó munkája. Én évek óta dolgozom rajta és vannak napok, amikor jobban megy és vannak, amikor kevésbé. Ez is rendben van. Nincs két egyforma nap az életünkbe, így meglepő is lenne, ha ugyanúgy éreznénk mindennap. Számomra az a lényeg, hogy én dolgozom rajta és keresem a megoldást, hogy mitől leszek önazonos és hogyan tudom szeretni önmagam. Nem véletlen említettem ezt a két fogalmat egy mondatban. Számomra az önazonosság az önszeretet egyik formája és eszköze. Én így tanulom önmagam szeretni.
Felismerni és megismerkedni önmagammal igazán, tiszta szívből. Megismerni mindent, azt amire büszke vagyok és azt amit legszívesebben eltitkolnék nem csak mások, hanem magam elött is. Az önazonossághoz számomra az őszinteségen keresztül vezet az út. Itt első sorban nem a másokkal való őszinteségre gondolok, hanem sokkal inkább az önmagunkkal valóra. Amikor megtisztelem önmagam azzal, hogy őszinte vagyok, akkor is ha fáj, mert ha valaki, akkor legalább én tudjak már arról, ha hazudok önmagamnak. Ez is egy folyamat, hiszen mint említettem sokszor idő mire felismeri az ember, hogy önámításban él. Ez is a tanulás és a fejlődés része. Ettől csak emberibbek leszünk.
Teljesen rendben van, ha nem ott tartunk ahol szeretnénk. A lényeg, hogy fejlődünk és merünk változtatni ott, ahol igazán szükségünk van rá. Illetve, hogy elég bátrak és felnőttek vagyunk beismerni másoknak és magunknak azt, amikor hazudtunk, hibáztunk. 

Az önszeretethez vezető út nem egyszerű és sokszor sokáig tart. Ebbe a szeretetbe az is beletartozik, hogy szeretjük és elfogadjuk magunkat minden tökéletlenségünkkel együtt. Elfogadjuk, hogy úgy is elég jók vagyunk, ha nem vagyunk tökéletesek. Viszont ámítani és hazudni másoknak egy valótlan szeretetre alapozva hatalmas felelősség. 

Barátnők

Karina története

pexels-photo-1562589.jpeg

Már 20 perce itt ülök a kávéházban. Várom, hogy végre megérkezzen Eszter. A szokásához híven megint késik. Mindig is ez volt. Soha se volt képes, sehova időben érkezni. Mindig mindenhova rá kellett várni. Egyszer csak megpillantom az ajtóban. Intek neki, de olyan elveszettnek tűnik. Úgy néz ki mégiscsak észrevett, mert felém tart. Kiváncsi vagyok felhozza-e szóba, hogy miért tüntem el, bár nem mintha ő keresett volna, pedig szükségem lett volna egy barátra, de vele nem lehetett beszélni másról csak az Istvánról. 
Szia! Ezer éve. - mondta ő először. 
Szia! Valóban rég volt. - válaszoltam. 
Egy kissé kényelmetelen és idegen öleléssel üdvözöltük egymást. Régen is nagyon távolságtartó volt. Csak alkalmanként volt bizalmasabb, akkor is csak ittasan vagy, ha már végképp nem tudta magában tartani a dolgokat. 
- Bocsi, hogy késtem. Tudod a munkából későn értem haza, aztán rohantam ahogy tudtam. - mondta mentegetőzve, ami felidézte a régi emlékeket bennem. Mindig volt egy ok, valami külső hatás, ami valami különös oknál fogva megakadályozta őt abban, hogy időben odaérjen akárhova is. 
Semmi gond. Régen is gyakran késtél számítottam rá, úgyhogy magam is később értem ide. - mondtam. Ezúttal tényleg visszaakartam fogni magam. Főleg 2 év kihagyás után, de valahogy mégis kiszakadt belőlem. Talán már nem számított, ha megbántom, mert ennyi év után már nem vagyunk olyan közel mint régebben. 
- Bocsi, tényleg. - mondta. 
Ezután kicsit felzárkóztunk egymás életéből. Szokás szerint megint csak javarészt én beszéltem. Ő mindig csak megértően bólogatott, mintha valóban figyelne arra, amit mondok. 
- Szóval, hogy vagytok Janival? Együtt vagytok még? - kérdezte. Meglepett a kérdése, hiszen amíg beszéltünk nagyon nagy haverok voltak ők ketten. Mindig együtt bohóckodtak. Csodálom, hogy Jani nem kereste fel egyből Esztit, amint szakítottunk. 
- Ohh hát, már nem vagyunk együtt. Úgy 2 hete szakítottunk. 
Sajnálom. Mi történt? Már 8 éve együtt voltatok, nem? 
- Hát tudod, hogy van ez. Eltávolodtunk. Ő házasodni akart és családot alapítani, de én meg nem éreztem készen magam rá. Így idővel elhidegült a kapcsolatunk. Nem volt közös cél. Így már nem volt értelme. 
- Megértem. Így valóban nem csoda. Talán jobb is, ha mindenki megy a maga útján.
- Hát igen. Egyébként képzeld. Múltkor elmentem Beával iszogatni és ott találkoztam egy külföldi sráccal. Kicsit iszogattunk meg minden, aztán történt ez az. 
- Nem mondod? -
nézett rám az ítélkező szemeivel. 
- De- de. Bár azóta sem keresett. Írtam neki párszor, de se kép se hang. Eltünt. 
- Hát igen, sajna ez előfordul. - 
felelte közömbösen. 
Jellemző, hogy nem érdekli Janival vége. Sose támogatta a kapcsolatunkat. Szerinte sose illett hozzám Jani, habár szerintem valójában pont fordítva gondolta, tekintettel arra, hogy mennyire jóban voltak. Kíváncsi voltam együtt vannak-e még Istvánnak, habár sejtettem, hogy nem, mert azóta se rakott fel semmit az oldalára. 
Na de elég rólam. Mesélj te. Veled mi a helyzet? Együtt voltál valakivel, nem? Hogy is hívták? -  kérdeztem. 
István. Nem igazán voltunk együtt. Randizgattunk egy ideig, de felszívódott. Jobb is volt így, nem igazán volt meg a szikra köztünk. Én épp váltásban vagyok. Kiléptem pár hónapja a régi cégemtől és felvettek Digital Marketingesnek. Meg mellette egy csomó új dolgot kell tanulnom. Csinálok néhány online tanfolyamot is. 
Vicces, hogy ennyire lazán állítja be az Istvános sztorit. Régen be sem állt a szája róla. Folyton róla volt szó, habár mi Janival elég nehéz időszakon mentünk keresztül és másról se lehetett beszélni csak arról, hogy mennyire boldog és biztosan ő az igazi. Erre most 2 év után úgy tesz, mintha túl lenne rajta és a munka lenne az élete, holott biztos vagyok benne, hogy ez is csak egy újabb menekülés, mint ahogy a futókapcsolatai voltak annak idején.
- Aha, hát ez jól hangzik. Szóval most akkor nincs senkid? 
- Nem, nem igazán. Eléggé lefoglal a munka. Meg amúgy is azokat az éveket már letudtam. 

- Jajj ne beszélj már úgy, mint egy nyugdíjjas. Vesd bele magad az életbe. Milyen klassz lenne! Végre én is szingli vagyok. Mehetnénk együtt. Olyan lenne, mint régen. 
- Hát nem tudom, Karina. Nem igazán van már kedvem az ilyesfajta bulihoz. 
- Jajj ne már ... Nem voltál mindig ilyen, ilyen bezárkózott. Olyan introvertált lettél. Régen sokkal nyitottabb voltál. Történt valami? 
- Tényleg nem. Egyszerűen csak letudtam azokat az éveket. Régebben is szerettem kicsit egyedül lenni. Meg amúgy is, most tényleg elfoglalt vagyok. Elkezdtem építeni a karrierem és most ez van előtérben épp. 
- Na ne már. Egy ital néha biztosan belefér, nem? Egy kis lazulás. Azért az is fontos. 
Próbáltam győzködni még egy darabig. Úgy éreztem, hogy én annyi évig ott voltam neki és annyit igazán megtehetne, hogy most ő is támogat egy kicsit úgy, ahogy én is támogattam őt évekkel ezelött. 
Nagy nehezen beadta a derekát. Ezt is úgy kellett kikönyörögni belőle és végül úgy tesz, mintha még ő tenne nekem szívességet ezzel. Nem is értem miért nem Beával beszéltem előbb.