Balberie

Balberie

Az idő fogságában

2024. március 12. - Balberie

untitled_design_3.png

Nem tudod kikerülni a fájdalmat, a nehéz időket, a szenvedést, a betegségeket, és a megterhelő fázisokat, de talán az életnek nem is ez a célja. Nem biztos, hogy a cél mindezeknek a megszüntetése. Mi van, ha a legfőbb célunk megtanulni ezek ellenére is az áramlatba maradni? Megfigyelni hogyan viselkedsz amikor valami kibillent az egyensúlyodból. Hagysz magadnak időt, hogy megéld? Megengeded magadnak, hogy fájjon vagy kétségbeesetten igyekszel megszüntetni azt? Viszont ahhoz, hogy visszatalálj az egyensúlyhoz számtalan eszközre és információra van szükségünk. Te meghozod azokat a döntéseket és lépéseket amikkel ezeket az eszközöket elsajátíthatod? Elmész oda akihez/ahova az Égiek küldenek? Megléped azokat a dolgokat vagy makacsul ellenállsz mert te majd azt jobban tudod? Hajlandó vagy belemenni a saját belső “sötétebb” minőségeid magjába még akkor is ha szíved szerint elszaladnál előlük? És talán a legfontosabb kérdés ...  szembe mersz állni a valódi önmagaddal?

Ezek egyszerű kérdések talán, de mégis ösztönösen törnek a felszínre általam, bennem, bennünk. Ki érti ezt?! Elmehetünk egymás mellett úgy téve mintha süketek lennénk, vakok és némák...de miért? Kit szolgál? Amióta az ember megalkotta az időt folyamatosan fogságban élünk. Rögeszmésen ragaszkodunk elménk találmányához hiszen ettől várjuk a boldogságot. Elhisszük, hogy amire vágyunk lineárisan előttünk van amit pedig átéltünk az már mögöttünk. Mi van ha ez is csak egy illúzió? Szinte mindannyian , vagy legalábbis a legtöbben, hallottunk már a jelen pillanat fontosságáról. Milyen jelentőségteljes szavak és mégis mennyire hajlamosak vagyunk tudatlanul elmenni mellettük, elfelejteni az Égiek (egyik) legfontosabb tanítását. Minden itt és most történik. Te vagy önmagad legfőbb “ellensége”. Nem az élet zárt be téged oda ahol vagy, hanem te saját magadat. Nálad van a kulcs elméd börtönéhez. Talán megfoghatatlannak tűnnek ezek a szavak, de hidd el ezeknek más és sokkal mélyebb célzata is van. Ajándékot hoz a lelkednek, hogy felismerhesd a pillanatban rejlő lehetőségeket. Azért jön létre, hogy kiszakítson az idő lineáris valóságából. Azért, hogy meglásd az idő szimbólikusan a mi fogalomtárunk szerint kissé megfoghatatlan színben pompázó gömbszerű energiaburokként helyezkedik el körülöttünk. Tehát az idő kerek. Az ember azért szakította szét a valóságot fogalmakká, hogy értelmet adhasson neki és ésszel felfoghassa. Ezért megszületett a múlt, a jelen és a jövő. Minden itt történik. Nincs más csak a jelen. A többi egyszerűen nem létezik ... legalábbis energetikailag nem. Hiába telt el egy bizonyos idő egy adott életesemény óta ami meghatározza életünket, ha elég erős az az élmény akkor a jelenedre is pontosan úgy hat mint ahogyan azt az adott pillanatban élted át a múltban. Magyarul az amit te “múlt”-ként élsz meg valójában nagyon is a “jelen”-ed. Talán soha nem volt még ennyire fontos mint most, hogy kapcsolódj a megfelelő segítőhöz aki lényéből adódóan, természetesen képes téged kísérni utadon. Ő az akinek energiája automatikusan vonzz, de mégis van benne valami megfoghatatlan. Ez messzebbre mutat a szemmel láthatónál. Meglehet nem is tudod igazán szavakba önteni mi az ami hozzá vonzott hiszen egyszerűen csak érzed. Gond akkor adódik, ha ezt megtagadod önmagadtól. Mondjuk az ellenállásnak is megvan a maga tanítása...hiszen emlékeztek pár sorral feljebb említettem. Minden itt és most történik. A hozzád “kirendelt” segítővel így is és úgy is kapcsoldósz. Ám segíteni csak akkor tud, ha ez az energetikai folyamat a fizikai valóságban is lekövetődik.
Tulajdonképpen ez a kapcsolódás már akkor is megtörténik, ha csak követed őt és a tanításaid. Viszont miért akarnád lekorlátozni saját lehetőségeid? Miért szabsz határokat a saját potenciálodnak? Természetesen a fejlődés se nem kényszer és se nem kötelező,  ám mégis automatikusan megtörténik. Az Égiek a tiszta isteni szeretet által megadták nekünk a szabad akaratot mellyel szabadon és önszántunkból dönthetünk bármiben. Természetesen vannak az életünkben elkerülhetetlen pontok, de még ezekben is eldönthetjük hogyan éljük meg.

Van hogy sok és fájdalmas megtapasztaláson keresztűl vezet az út ahhoz a belső békéhez amelyeken talán éveken, évtizedeken akár hosszú életeken át dolgozunk. A harmónia nem azt jelenti, hogy megszűnik a hatás-ellenhatás. Épp ellenkezőleg. Az önmagunkért tett belső munkának az az eredménye, hogy mindezek ellenére születik meg lelkünkben a béke.

Ölel:
Nadi

A változás szele

pexels-tiana-2494834.jpg

Több indián történet is létezik a szélről, melyek közül egy Wabanaki történetet szeretnék megosztani veletek: 

A madár aki szárnyaival szelet csinált

Egy indián család a tengerpart mentén lakott. Két fiúk volt, az idősebb már házas volt és gyermekei is voltak. Leginkább halászatból éltek, és a kedvenc élelmük az angolna volt. 

Ám egy bizonyos időben az idő olyannyira viharossá vált, hogy már nem tudtak halászni többé. A szél annyira erősen fúj éjt nappallá téve, és az éhség erősen lecsökkentette számukat. Végül az öreg apa megkérte fiait, hogy sétáljanak a tegnapart mentén, és talán találnak egy-két halat melyet a víz patra mosott ahogy az olykor előfordul. 

Így hát az egyik fiatal fiúra került a sor, hogy most ő is szerencsét próbáljon; amikor elért egy pontra ahol a szél oly erősen fújt, hogy már alig tudott a lábán megállni amikor is meglátta minden gond forrását. A pont végén volt egy sziklából álló párkány, a Rocky Point, mely messzire nyúlt ki; alacsony vízállásnál a sziklákat a sekély víz választotta el egymástól, de dagálykor a víz szinte mindegyiket teljesen ellepte. A legátvolabbi sziklán egy nagy madár, a viharkirály állott szárnyait csapkodva és viharos szeleket okozva. Az indián kitervelte, hogy kijátssza őt.
Megszólította a nagy madarat és "nagyapámnak" hívta, majd így szólt:

- Fázol?
- Nem. - válaszolta a madár. 
- Fázol. Engedd meg, hogy hátamon levigyelek a partra. - válaszolt a fiú. 
- Tégy így. 

Így a férfi átmászott a sziklán amin a madár ült, hátára vette, és gondosan cipelte őt szikláról sziklára majd átgázolt a zátonyos víz közbeeső terei felett. Lefelé tartva az utolsó sziklán szándékosan megbotlott úgy téve mintha véletlen lett volna; majd a szegény madár leesett és eltörte egyik szárnyát. 

A férfi úgy tűnt mintha nagyon sajnálná a történteket, ezért azonnal hozzá is látott a csönt rögzítéséhez és a szárny bekötéséhez. Ezután arra utasította öreg barátját hogy maradjon csendben és ne mozgassa szárnyait amíg a seb teljesen be nem gyógyul. A fiú érdeklődött, hogy nagyon fáj-e de a madár nemlegesen felelt. "Maradj itt. Hamarosan meglátogatlak és hozok neked élelmet." 
Ezután a fiú hazatért, és arra lett figyelmes, hogy a szél teljesen elcsendesedett; halálos csend uralkodott, olyannyira, hogy hamarosan az élet bőséges táplálékkal látta el őket mivel az angolnákat bőven és könnyedén ki lehetett fogni. Ám még a jóból is megárt a sok.

A nyugodt idő még napokig tartott, amitől a sós vizet egyfajta söpredés borította be. Az indiánók úgy tartották, hogy ez a nagyobb halak betegségének és hányásának az eredménye; ez a söpredék meggátolta a halászokat abban, hogy a vízbe lássanak így tehát a körülmények kedvezőtlenek voltak az angolnák lándzsával kifogására. Ennek az oka a fenti eseményre volt következtethető, így a helyzet orvoslására törekedtek. A nagy madarat meglátogatták és szárnyait vizsgálták melyek kellőképpen helyreálltak ahhoz, hogy mozogni tudjanak. Majd azt mondták a madárnak, hogy mindkét szárnyát tartsa mozgásban ám a mozgásnak egyenletesnek és gyengédnek kell lennie, ami végül meghozta a kívánt hatást. 

Forrás: https://www.native-languages.org/mikmaqstory4.htm

Van, hogy mi szeretnénk uralni a teret, a szelet, az élet történéseit és a ránk ható eseményeket. Ez a történet csodálatosan és inspirálóan hathat a lélekre hiszen lehetőséget ad felismerni mindazt amin mi is szeretnénk változtatni, hogy az általunk kedvezőnek hitt feltételek megtörténhessenek. Talán néha úgy gondoljuk, hogyha bizonyos események nem "zavarnának be a képbe" akkor minden gördülékenyebb lenne. Megérkezhetne a várva várt szerelem, a bőség, az egészség, a hit, a remény és a szerencse. Viszont elfeltjük, hogy olykor igenis szükség van viharokra, viharos szelekre. Azokra a szelekre melyek megtisztítják a teret az oda nem illőtől, mindezt láthatatlanul, észrevétlenül mégis az orrunk előtt. Előfordul, hogy mi ebből csupán a zavaros tényezőket vesszük észre ám, ha eltűnne akkor hiánya meglehet a kétségbeesésig taszítana minket. 
Hajlamosak vagyunk abban a tévhitben élni, hogy majd "mi jobban tudjuk" mi az ami nekünk jó lenne. Viszont figyelmen kívül hagyjuk azokat a számunkra nem látható tényezőket amik kihatnak ránk úgy, hogy mégcsak nem is vesszük azt észre. Nem vesszük észre, hogy bizonyos kellemetlen tényezők és "velejárók" szükséges részei az egésznek ... annak a változásnak melynek mind részei vagyunk. Könnyű a hétköznapokban elveszni és megijedni a változás szelétől hiszen van, hogy kellemetlenül felkavarja az életünket. Ám amikor elcsendesedik a vihar és beáll a rend észrevehetjük mindazt a csodát amit behozott az életünkbe. Talán más a terep, talán még nem értjük miért van ez értünk. Meglehet nem úgy történik a változás, ahogyan azt mi álmodtuk ... és mégis van benne valami isteni rend, egy isteni gondviselés. A fenti történet ráébreszt minket arra, hogy van egy univerzális rendező el mely helyrepakolja életünk darabjait olykor-olykor bizony viharos szeleket generálva hiszen az élet gyakran hegyeket mozgat meg értünk. Ehhez viszont olyan erőbehatás szükséges ami képes erre. 
Viszont a változás elengedhetetlen feltétele az amikor engedjük őt szabadon áramolni, akárcsak a szelet, hogy a rá kiszabott feladatát elvégezze. Az univerzális rend minden eseménynek és történésnek biztosít egy helyet az életünkben. Ez a szavak talán most klisének hatnak pedig inspirálóak is lehetnek az előttünk álló változásokban, hogy felkészülhess rájuk és életre hívd önmagadban a türelmet, az alázatot és az égiekbe vetett  bizalmad. 

Az Amerikai Bölény

A viharral szemben

ahmad-hasan-cq6crd35w6m-unsplash.jpg

Tudtad, hogy az Amerikai Bölénynek van egy ámulatra méltó kvalitása még pedig azzal kapcsolatban ahogyan egy viharra reagál? Míg a szarvasmarha és egyéb rokonai menedéket keresnek majd elvonulva várják a vihar elcsendesedését, addig az Amerikai Bölény szembemegy a viharral. Hogy miért?- kérdezed talán. Mert tudja, hogy a leggyorsabb és leghatékonyabb út a viharon keresztül vezet, minden más irányban elsodornak és lassítanak a széllökések. Hát nem érdekes?
Itt az ideje életre hívnunk ezt a fajta rendhíthetetlenséget önmagunkban. Ideje abba hagyni a menekülést, a futást, a halogatást. Ideje szembenézni azokkal a belső és külső viharokkal amik bennünk vagy körülöttünk tombolnak. Hajlamosak vagyunk fedezékbe vonulni vagy elnyomni magunkban a kellemetlen érzéseket. Ez sokunknak egy ösztönös és talán természetes reakció. Teljesen rendben van, ha megijedünk tőlük. Az is rendben van, ha időre van szükségünk ahhoz, hogy szembenézzünk önmagunk sötétebb részeivel. Viszont előbb vagy utóbb szükséges szembenéznünk vele, mert vannak időszakok és olyan időszakos hatások amik visszalökik azokat a feladatokat hozzánk amiket a szőnyeg alá söpörtünk gondolván majd foglalkozunk vele később. Ám elteltek a hetek, hónapok s meglehet évek mielőtt újra elővettük volna a témát. Tudom ... mindannyian szeretnénk hinni abban, hogy könnyebb idők jönnek. Viszont jobb, ha most fejedbe vésed: A viharok elől elmenekülni örökké nem lehet. 
Nyugi nincs minden veszve, hiszen felkészülni és összeszedni a szükséges kvalitásokat még lehet. Hogy hogyan? Úgy, hogy dolgozol magadon és haladsz előre a tudatosságodban. Illetve ami a legfontosabb ... élsz a kínálkozó lehetőségekkel amikor azok felkínálkoznak neked. A 2024-es év jó eséllyel felhívhatja a figyelmünket arra, hogy ne fuss, ne menekülj tovább. Állj meg végre és nézz szembe önmagaddal. Sok mindenre ráébredhetünk és hidd el jobb, ha áll valaki melletted aki segít megtartani téged amikor szembe kell nézned önmagad árnyékosabb részeivel. Ez alól egyikőnk sem kivétel. Sem én, sem te, és még ő sem. Bátorság! Sikerülni fog és ezen is felülemelkedsz mint megannyi máson is. Hidd el ha kéred rád talál a segítő kéz bárhol is legyél majd az életben. 
Mindannyian ugyanabból a forrásból táplálkozunk. Különbözőségeink csupán látszat hiszen mindannyiunknak elérhetőek ugyanazok a kvalitások. A különbség csupán annyi, hogy melyikből épp mennyit használunk vagy mennyi szükséges ahhoz, hogy beteljesítsük életfeladatunkat. Fontos lehet ismerni, hogy mi mint individuum milyen arányban rendelkezünk a mindenki számára elérhető kvalitásokkal. Esetleg mi vagy mik azok amivel mi nagyobb arányban rendelkezünk azaz nagyobb arányban hoztuk magunkkal erre az életre hiszen ezek segíthetnenk minket keresztül "juttatni" a bennünk élő viharokon. Tulajdonképpen nem másról beszélek mint az önismeretről. Ismerni magam, a képességeim, a hozott értékeim és kvalitásaim. Tudni hol vannak önmagamon belül a buktatók és mi az amivel felülemelkedhetek rajtuk ebben az életemben fontos. Talán fontosabb mint valaha eddig. Ne feledd! Nem vagy kevesebb mint a másik. Pusztán más arányokban rendelkezel a mindenki által elérhető értékekkel. 

Forrás: https://bisoncentral.com/the-bison-advantage/ 

A Bábmester

Ha a csend beszélni tudna

pexels-min-thein-935019.jpg

Túl sok a zaj, túl sok az impulzus, rohan a világ és mi is rohanunk vele igyekezvén bepótolni mindazt amit nem lehet. Elveszett pillanatokban élünk mintha nem lenne holnap, mondjuk. Közben mégis tervezzük a jövőt és közben elfelejtünk élni, örülni a pillanatban. Fontosak a tervek és fontos, hogy legyen elképzelésünk de fontos emlékezni, hogy első sorban a jelenben élünk...itt és most.
Vannak elkerülhetetlen pillanatok és vannak elkerülhetetlen időszakok. Intenzív napokat, heteket és hónapokat élünk és itt felemelkedni csak úgy lehet ha a zaj közepette befogadjuk a csöndet, a csöndet ami többet ad mint bárki vagy bármi más adhatna ebben a helyzetben. A csönd ami olykor begyógyítja és feltölti az elfáradt lelkeket. Ha valóban könnyű lenne akkor minden bizonnyal olykor mindenki csöndben lenne...de elcsöndesedni nem könnyű főleg akkor ha valakinek zaklatott a lelke. Rávilágít a bennünk élő hangos morajlásokra, ami az elménkben foglalja a helyet mind tudatos és tudattalan szinteken. Irányít minket mint marionett bábút a Bábmester, hogy játsza el a színdarabot amit neki elképzelt. Csak, hogy ez Bábmester trükkje aki egy mesteri elme de mégsem az a mester akit valójában keresel. Régi struktúrákra építve szövi a szálakat és építi a színházi darabot gondosan megtervezve és megkötözve minket. Na de ki szabadít fel minket a Bábmester irányítása alól?
Olykor már már tudathasadásig üldözzük a végtelent mert elfelejtük, hogy mindvégig csak ott volt a csendben. Ha megtanultuk volna hamarabb hogyan nyugtassuk le a lelket akkor talán már elfogadtuk volna, hogy talán az egyetlen út ami kivezet ebből az őrületből az csakis a csend végtelenje lehet. Megtanulni önmagunkkal, önmagunkban élni igen nehéz feladat lehet legfőképpen akkor amikor valami legbelül szinte teljesen felemészt minket. Igen, a Bábmester egy mesteri elme. Elhiteti veled, hogy mindvégig csak őt kerested elrejtve az igazságot a mesteri tervvel. Az igazságot, hogy onnan ahol vagy csak a valódi csönd vezethet ki téged hiszen ott rejlik minden amit tudnod kell. Ott a csendben Isten, a szabadság, a kiút és a szeretet....egy szóval minden.
Észrevetted már, hogy mindig éppen csak egy karnyújtásnyira vagy a dolgok megvalósulásától? Hmm ez is a Bábmester terve. Elhiteti veled, hogy a megoldás mindenhol máshol van csak nem a jelenben. Mondom mesteri terv ez. Mindent megtesz, hogy elvezessen egy alternatív végtelenbe. Nem hiszed? Nem szükséges. Előbb vagy utóbb de úgyis felébreszt és meglehet váratlanul riasztanak fel téged mély álmodból. Eleinte lehet nehéz lesz, mert fájni fog a lelked hiszen átvertek téged. Elhitted, hogy a Bábmester elvezethet téged oda ahova tartasz, de semmi sem tart örökké még az ő színjátéka sem. Előbb vagy utóbb a színdarabnak vége, fellebben a függöny és láthatod a madzagokat a kezeiden, lábaidon és még a fejeden is. Fény derül arra az extra jelenlétre aki mindvégig manipulát téged. Arra aki elhitette veled, hogy ami vagy nem csak egy szerep. Aztán végül ez a fájdalom vezet el a végtelenbe és rájössz a Bábmester mégis csak egy mester a sok közül. Megtanítja mi a különbség aközött ha megvezetnek és vezetnek. Egy előtag csupán de teljesen máshova vezet minket. Két különböző irány.
Majd egy napon megszületik benned valami új, egy belső igény az elcsendesedésre. Lehet olykor-olykor ignorálod mert nehéz lemosni magunkról a szerepeket. Meg persze van, hogy továbbra is magunkra öltjük még jelmezeinket. Viszont a különbség az, hogy miután elvégeztük a feladatunk levetjük őket és nem azonosulunk velük többet. Na ez a különbség hiszen a szerepek továbbra is létezeknek csak idővel már függetlenné válunk tőlük. Megtanulunk önállóan táncolni a térben ott ahol még mások szerepeket élnek, de elfogadjuk és szeretjük őket hiszen tudjuk mennyire nehéz elvágni a szálakat. Azokat a szálakat amik eddig tartottak minket ami ijesztő, mert ha elvágjuk talán tudjuk, hogy hirtelen a földre zuhanunk. Erőtlenül. Magatehetetlenül. Kétségbeesve. Sokáig fáj még a zuhanás de szépen lassan megtaláljuk a felénk nyúló kezeket. Azoknak a kezeit akiknek már elvágták ezeket a köteleket. Ott várnak azok akik hajlandóak voltak elindulni az ismeretlenbe és megtanulni élni ebben az új térben. Ők azok akik felsegítenek és megtanítanak bennünket újra járni. Segítenek és támogatnak minket. Ápolják a még zaklatott lelket hiszen az ébredés folyamata igen kellemetlen is lehet. Fájdalommal jár hiszen idő mire a madzagok helye feloldódik végre és szintén idő az is mire újra képessé válunk visszatérni a színtérre ahol ugyanazok a szerepek várnak csakhogy mi már szabadon mozgunk. Önszántunkból, önállóan, szabadon, kötelékek nélkül. A színdarab végén pedig lejövünk a színpadról, levesszük a maszkot és visszatérünk a csendbe. Abba a térbe ahonnan eddig menekültünk éberen ... és miközben az idő pereg a csönd beszél suttogja kedvesen, kérlek fogadj be engem.

 

Amikor a sötétség uralkodik

When the darkness rises upon

pexels-yusuf-p-11597183.jpg

 (For English please read below)

Bényei József: Hiszekegy

Hiszek a mindennapokban,
a reggelekben, alkonyokban,
a fényességben és az árnyban.
Ami állandó: a világban.

Van helye a fénynek és van helye a sötétségnek. Minden adventi időszak abban segít minket, hogy leüssük az utolsó akkordokat is befejezetlen dallamunkban. Tulajdonképpen esélyt kapunk egy szimfónia megalkotásához mely fényt és világosságot hozhat önmagunk számára az év legsötétebb óráiban. A téli napforduló idejétől számított (december 21) 3-4 napban nyílik meg az a kapu ami lehet visszavezet vagy elsodor önmagunktól. Fontos vagy! Számít a döntésed és az amit hozzá tudsz adni a világhoz. Tegyél hát érte, hogy az amit adni tudsz tiszta legyen és szeretetteljes. Egyáltalán nem olyan egyszerű feladat ez mint amilyennek tűnik hiszen a sötétség próbatétele pont arról szól, hogy észrevegyük a bennünk lakozó legárnyaltabb formáit is. Elképzelhető, hogy fáradt vagy és fel is adnád már talán. Viszont ez az időszak megtaníthat arra, hogy ne add fel közvetlen a célvonal előtt. Minden meg van és mindig is meg volt benned ahhoz, hogy véghez vidd a rád kiszabott feladatokat akkor is ha most nehéz. Ideje lezárni az elvarratlan szálakat, hogy ne terhelje  tovább napjaid hiszen nem számít a múlt és nem számít a jövő. Minden ami körül vesz minket itt és most történik. Tehát képletesen értve a le nem ütött akkordokat a jelenedből veszed el, önmagadtól. Megbocsájtani sem azért érdemes, hogy a másiknak jobb legyen, hanem önmagunknak. Hiszen a sötétség első sorban minket támad, a saját belső fényünket. Gyűlölettel, haraggal, bánattal, bűntudattal és az összes létező társaikkal legtöbbet önmagadnak ártasz. Erről szól hát ez a pár nap. Amikor visszavonulnak az angyalok akkor megtalálni egyedül önmagunkban a fényt ami lámpásként világíthatja meg az utat előttünk mindig csak annyit mutatva ami az utunkhoz feltételen szükséges és elegendő.
Kívánom, hogy legyen ez a pár sor számodra egy reményteljes fénysugár amikor a sötétben botorkálsz, hogy épp annyi világosságot hozzon számodra ami elegendő ahhoz, hogy megtalálhasd az elveszettnek hitt fonalat. Sikeres elengedést és szeretetteljes elvonulást kívánok mindenkinek így év végére.


Szeretetteljes Ünnepeket és Sikerekben Gazdag Új Évet!

___________________________________________________________________________________________ 

 

There is place for the Light and for the Darkness. All Advent support us to hit the last chords in our unfinished songs. Basically, we get a chance to create a symphony that can be our light in the darkest hours of the year. In the next 3-4 days from Winter Equinox (december 21), a gateway opens to each and every one of us that either lead us towards ourselves or drift us apart from our true self.  You matter! Your choices matter, and all that you can add to the world. So do not waste your chance of being pure and loving. It is not at all as easy and obvious as it might seems. The trials of the darkness is just about driving as apart from the light while showing a way to our remaining darkness within even in its slightest forms. You might feel exhausted and want to give up. However, this period can teach you need to hold on just for a little bit longer. Do not give up before you reach the finish line. You have always had and will always have the strength to change even if everything feels so heavy now. Now is the time to seal the unsewn threads, so it does not weight you down any longer. Everything you need is happening right here and right now. This also means that you take away every untouched chord from your present moment, aka from yourself. We do not forgive others for their own good but for our own well being, as the darkness hurts us the most aka our light within. With hatred, anger, sorrow, guild and all other companions, you are hurting yourself the most. This is what these days are all about. When the angels retreat, we need to find the light within which can lead the way back to ourselves by only showing just enough we need for our journey in that the moment.
I wish my lines give you strength and hope when you stumble in the dark with its light to guide you to find the thread you thought was long lost. I wish you a successful release and a loving retreat to each and every one of us this time of the year.

Wishing You Loving Holidays and A Successful New Year!

Ölelés/Hugs,
Betti

A láthatatlan kéz

thunderstorm-g20d01cd06_1920.jpg

Olykor olyan kurva fárasztó tud lenni minden. Minden tőled telhetőt beleteszel valamibe és talán még azon túl is, de onnan ahonnan állsz mindez úgy tűnik számodra mintha hiába való erőfeszítés lenne. Ez kimondottan igaz azokra a területekre ahol blokkok és akadályoztatások vannak. Ennek felderítésére egyébként számtalan módszer létezik. Nyerhetsz egy mélyebb rálátást a Tarot útmutatása által. Utat mutathat és nyithat egy asztrológiai elemzés ami feltárja előtted a jelen életedre vállalt feladatokat és hozott minőségeket. Mindezt megtudja koronázni a grafológia amely megmutathatja, hogy az utadon épp most hol tartasz. Rávilágíthat arra, hogy a tudattalanod rejtett üzenetei hogyan nyilvánulhatnak meg az írásodban.
Rengeteg eszköz van birtokában annak aki meri használni őket. Ezek mind iránytűk lehetnek amikor úgy érezzük egyedül botorkálunk életünk sötét erdejében.
Van, hogy mindent megtettünk és idő kell a megérkezésnek. Aztán ott van a várakozás időszaka ami egészen frusztráló lehet. Hogyan találsz lelki békére és nyugalomra az állandó hullámzásban? Hiszen mint tudjuk az élet természetes velejárója a ciklikusság, a “jó” és “rossz” állapot közötti folytonos áramlás. Hol fent. Hol lent. Jobb esetben mindenki ismeri azt a magával ragadó érzést amikor a szíve megtelik reménnyel és tettvággyal. Ilyenkor kicsit úgy érezzük, hogy a világot is megtudnánk hódítani egy éjszaka leple alatt. De mi történik amikor a másik végletet tapasztaljuk épp? Hiszen ez elkerülhetetlen. Az önismereti út egy nehéz és sok kihívással járó folyamat. Örök leckét biztosít a kíváncsi hallgatóknak és tanulni vágyóknak. Mindig van tovább és mindig van még mit tenni. Ezt az utat annak érdemes vállalni és elkezdeni akiben meg van a kellő szorgalom ahhoz, hogy folyamatosan dolgozzon magán akkor is ha már azt hitte mindent megtett. Ez a maximalisták kánaánja hiszen itt bőven van mit tökéletesíteni. Főleg, hogy tökéletes még csak nem is létezik és mindig csak egy délibábként lebeg előttünk. Na de akkor ez egy csapda lenne? Szerintem a válasz igen is meg nem is. A tökéletességre való törekvés valahol alacsony szinten az EGO folyamatos káprázataként tűnik fel előttünk mint valami torz tükröt. Ha megállunk egy percre és őszintén belenézünk a tükörbe megláthatjuk a saját megsebzett ÉNünk egy szeletét aki vágyik a figyelmünkre, szeretetünkre és gondoskodásunkra. Mindent is hajlandó megtenni és még a végtelennél is tovább elmenni csak, hogy végre felfigyeljünk lelkünk hívó szavára.
Egy nagyon érdekes mozgást érzékelek ami az energiákat illeti. Van egy fajta széthúzás és kettéosztottság. Ütött az óra és itt az ideje felismerni a lélek segély kiáltását. Nincs mese és nincs menekvés tovább. Aki magától nem tette meg azt az élet kényszeríti, hogy nézzen végre bele a tükörbe. Van akinek ez komoly fájdalmakat és tanításokat hoz. Van akit jobban meg fog viselni és lesz akinek bár fáj a sok változás, de már rálépett a fejlődés útjára és megtanulta hogyan maradjon egyensúlyban.
Szerintem elképesztően nehéz stabilan megállni az élet viharaiban még megfelelő önismerettel is amikor látszólag a világ minden problémája is ránk omlik hirtelen. Erős nyomás van a kollektív tudaton nem beszélve az egyéniről. Feladat van. Megállás nincs. Ezen a ponton már csak tovább haladni tudunk. Lehetőleg előre és nem vissza. Aki elkezdett már egyszer önmagán dolgozni annak már nincs hátra arc. Már nem tud visszatérni abba a minőségbe ahol előtte volt. Tehát hiába érezzük magunkat egy igazi szerencsétlennek. A feladat az, hogy kelj fel és haladj tovább. Én úgy érzem a problémát sokszor az ismeretlen okozza. Ez is rendkívül összetett egyébként, de talán ha röviden kellene leírnom a kihívást az ilyen helyzetekben a felismerés és a megértés hiánya okozta frusztráció nagyon sokszor próbára teszi türelmünket, kitartásunkat és úgy általánosságban önmagunkat.
Megtanulni megérezni a szív dobbanását a reménytelenség közepében. Nyugodtan viselni egy feldúlt tenger haragos kicsapongásait. Csendesen elmélázni amikor az EGO megsüketítő ordításától szinte semmit se hallani igen nehéz feladat. De van remény és van segítség. Nem arra születtünk, hogy egyedül nézzük szembe életünk viharaival. Nem kell egyedül Himaláját mászni. Sőt nem is javasolt bár hozzáteszem, hogy nem vagyok hegymászó. Keresd meg azt aki képes megtanítani téged repülni. Keresd azt a tanítót vagy segítőt aki megnyugtat ha feldúlt vagy. Utat mutat hogyan lépj ki elméd labirintusából. Keresd azt aki nem egóból vezet hanem szívből, tapasztalat által. Azért mert ő már megjárta az utat.  Nem azért mert jobbnak hiszi magát, hanem együttérzésből hiszen tudja milyen utakon jársz és pontosan tudja neki mekkora segítséget jelentett vagy jelentett volna egy segítő kéz.

 

A hajótörött

Avagy mélyrepülés valahol az óceán és a csillagok határán

ocean-3605547_1920.jpg

Amikor kigördültek az első hajók az óceánra feltételezem, hogyha voltak is útirányok a biztos tudata nélkül kellett elindulniuk és úgy felszerelkezniük az útra ami bizonytalan ideig tartott hiszen előtte soha senki nem szelte át az óceánt. Honnan tudták pontosan merre kell menniük? Volt egy konkrét cél? Egy konkrét állomás? Vajon ők honnan tudták meddig kell még elmenni és mikor kell feladni? Honnan tudták, hogy a célnál biztosan várja majd őket valami?
Nem véletlen merültek fel bennem ezek a kérdések hiszen maga az élet is ilyen. Választasz egy életet, majd leszületsz és tulajdonképpen az egész életed minden másodpercét különböző döntések sorozatával éled. Képzeld el, hogy te vagy Dorothy aki épp most csöppent Óz birodalmába. Valójában szegény lány másra se vágyott csak, hogy eljusson szeretett otthonába. Az útjába különböző akadályok kerültek amik meggátolták abban, hogy hazajuthasson. Dorothy azt az instrukciót kapta, hogy kövesse a sárga köves utat (azaz aranyközép út) ami elviszi őt Smaragdvárosba ahol a nagy varázsló lakik. A valóságban ennél sokkal árnyaltabb és kevésbé egyértelmű a helyes út ami végül majd “hazavezet” bennünket. Sajnos az életutunkon nincsenek sárga kövekkel jelezve, hogy merre kell mennünk és valószínű a hajóskapitányoknak se volt jelzőtáblákkal jelölve a megfelelő irány amikor nekivágtak a végtelennek tűnő óceánnak. Ezért olyan piszkosul nehéz és bonyolult ez az út. Még ha vagy is olyan szerencsés és rátalálsz az utadra valójában soha se tudhatod biztosra, hogy azt az utat járod-e amin elindultál, vagy valahol és valamikor letértél úgy hogy még csak észre se vetted. Persze előfordul, hogy az ember magára ismer és észreveszi, ha rossz útra tévedt de akkor már jellemzően régen benne van a sötét rengetegben. Szerencsére a legtöbb mellékutcából kilehet jönni és visszalehet találni a nekünk kijelölt aranyközépútra ami bár nem sárga de legalább a lelkünk mélyén érezzük, hogy ez az az irány ami számunkra a legmegfelelőbb. Persze arról senki se beszél, hogyha rajta is vagyunk az úton további feladatok várnak ránk amik elakarják hitetni velünk, hogy rossz helyen vagyunk, rossz úton járunk és rossz irányba megyünk. Az efféle próbatételekről ritkán figyelmeztetnek minket. Valamiért azt hisszük, hogyha egyszer belőttük a helyes irányt akkor mehetünk egyenesen előre. Egyébként joggal nem említik azokat a tanításokat amik várnak ránk a számunka kijelölt “sárga úton” hiszen ezek döntik el milyen irányba megy tovább az életünk. Kicsit úgy látom ezt mintha lenne egy kijelölt úti cél, pár fontosabb állomással de az odáig vezető utat az aktuális döntéseink hozzák létre. Képzeld el, hogy sétálsz az aranyközépúton és közben előtted 2 méterrel látod, hogy folyamatosan tégláról téglára bővül az utad mintha csak most épülne. Ezért olyan fontos tisztában lennünk önmagunkkal és a lelkünkkel hiszen ez alapozza meg, hogy tudunk-e autentikus döntéseket hozni és ön-azonosan élni az életünket. Tiszta értékekkel, tiszta szívvel és feltétel nélküli szeretettel.  Ebből már az egyiket is épp elég nehéz elsajátítani ha azt igazán mélyen szeretnénk átélni.
Az a helyzet, hogy a leszületésünkkel hoztunk magunkkal egy csomó nehézséget amit a fent említett úton tervezünk feloldani és kiegyenlíteni a számlát. Ennek feltétlen része már maga a család is amibe leszülettünk. Az a csomag amire jó előre befizettünk a leszületésünk előtt magába foglalja azokat a transzgenerációs mintákat amik befolyásolni fogják az életünk alakulását. Minderre jön rá az az extra teher és karma amiket az aktuális döntéseinkkel hozunk létre.
Bár nem vagyok tengerész de meggyőződésem, hogy amikor az óceán habjait szeled fontos tisztában lenned azzal mekkora terhet  bír el a hajód és hogyan hat a súly amikor dobálnak a hullámok. Ugyanis az az ember aki ekkora útra vállalkozott az valószínű találkozni fog az óceán zabolátlanságával és olykor könyörtelenségével is. Lesznek viharok amik megtépázzák a hajót de a megfelelő hajós kapitány képes lesz átnavigálni a legnagyobb hullámokon is. Egy-egy viharosabb éjszaka után előfordulhat, hogy a hajó még a legjobb kapitány vezényletével se éli túl és a a teljes legénység hajótörést szenved. Ugye túli az aki túléli, mert lesz majd akit magával ránt a mélység. Viszont aki túléli az építhet majd új hajót és újra nekivághat  annak a zabolátlan és mégis magasztos óceánnak ami egyszerre szemet gyönyörködtető és félelmetes is. Olykor az ember az óceán mélyébe szegezi tekintetét és elgondolkodik talán azon, hogy mit rejthet magában az óceán mélye, talán az elvesztett útitársait siratja akik nem élték túl a legviharosabb éjszakát vagy talán lehet a vízfelszínén visszatükröződő csillagokat vizsgálja amik utat mutathatnak neki. Köztudott tény, hogyha az ember elveszett akkor a csillagokban van megírva a helyes irány és az is, hogy mit tegyen azért, hogy ne rántsa le a mélység a lélek legsötétebb óráiban.

 

Ölelés,
Betti

 

 

Tíz másodperc

Amikor a csend a válasz

sea-g69e74096a_1920.jpg

Van ideje a felszólalásnak és van, hogy a csend beszél helyettünk. Néha közeledünk és olykor távolodunk. Hol figyelünk, hol elfordulunk. Megtanulni összhangban lenni önmagunkkal, a minket körülvevő energiákkal megesik, hogy komoly dilemmát okoz számunkra. Tisztában lenni azzal, hogy mikor szükséges cselekednünk és mikor fontos visszahúzódnunk elengedhetetlen tudás hiszen ez önmagában rezonál az élet lüktetésével bennünk, körülöttünk és mindenhol a világban. 

Engedjétek meg, hogy a 'British Council - Deep listening' (deep listening = mély és átható odafigyelés) tréningjén tapasztaltakból inspirálódva megosszam veletek a számomra egyik legtanulságosabb leckét. Ez nem más mint a csend ereje. A rövid tanfolyam alatt esélyt kaptunk arra, hogy megtanuljunk teljes jelenléttel odafigyelni a másikra még akár a legambivalensebb témákat illetően is. Bár 6 órahossza igen kevés egy életöltő alatt felgyülemlett berögződések feloldására, de arra viszont elegendő, hogy elindítsa benned a változtatás igényét. 
Szívünk minden egyes lüktetésével érezzük, hogy élünk. Minden lélegzetvételünkkel megengedjük azaz beengedjük az élet áramlását önmagunkba. Áthat minket, átadjuk magunkat neki és hagyjuk, hogy transzformáljon. Ebből nagyon sok percet, órát, napot, hónapot és évet töltünk azzal, hogy ezt az áramlást felöltsük értelemmel. Ám az, hogy ki és milyen mondanivalókkal telíti meg saját információ mátrixát nem szabályozható. Viszont azt érdemes szem elött tartani, hogy a saját információs mezőnk közvetlenül hatással van a közösre hiszen igen is kölcsönhatásban vagyunk egymással akár tetszik, akár nem. Az a kapcsolódás ami létrejön köztünk és egy másik ember között fontos részét képezi az EGYségnek hiszen ha energetikai értelemben valójában sohasem vagyunk elkülönülve akkor nincs is olyan, hogy te meg én. 

Az emberi testet több millió részecske alkotja, ami egységesen alkotja meg az egészet tehát 'téged'. Ha a testünkben élő minen egyes molekula azt tenne és csinálna amit akarna akkor sohasem jöhetne létre a test fizikai megnyílvánulása úgy ahogyan azt mi ebben a térben és időben tapasztaljuk. Érdemes tisztában lennünk azzal is, hogy minden egyes sejtünknek meg van a saját létformája. Az emberi elme óriási erővel és hatalommal rendelkezik, és ahol a hatalom ott  van felelősség is. 
Minden kvalitásunk megadatott ahhoz, hogy képesek legyünk valami 'igazat' teremteni téridőn innen és túl. Ehhez képest életünk jelentős részét képezi, hogy ítélkezzünk mások felett és beskatulyázzuk az illetőt a saját értékrendszerünkben az őt megillető helyre. Úgy hisszük, hogy a saját megéléseink a teljes és valós igazság egy szeletét képezik ám hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról a több milliárd emberről akik tőlünk függetlenül pontosan ugyanígy gondolkoznak. Létezhet, hogy minden embernek van egy saját megalkotott valósága ahol különválasztódik a 'jó' és a 'rossz'? Viszont ebből kiindulva egyszerre több milliárd valóságról beszélünk. Ha több milliárd létezik akkor az már önmagában kizárja a saját igazságunk valódiságát. De ha ez így mind igaz akkor mi a valós és mi a valótlan? 

Nos úgy vélem itt lép színre a csend ereje. Ugyanis két ember között akár 10 másodperc csend is képes olyan áttöréseket elérni, ami akár megdöbbentő eredményeket szülhet. Mindössze pár másodperc csend is elég gazdag lehet ahhoz, hogy lehetőséget nyújtsunk a másiknak, hogy megnyíljon és beengedjen minket a saját általa valósnak vélt igazságba. Ez a kevés idő is elengedő a megfelelő energiatér kialakításához két ember között. 
Adni és kapni a világ egyik legtermészetesebb és egyben legnehezebb kihívása is egyben. Azt gondolnánk, hogy egy ennyire egyértelmű dolog teljesen magától értetődő. Ám fel kell ismernünk önmagunkban azt az árnyékaspektust, aki gondolatainkban felülírja a csendet. Csakis a felismerés hozhatja meg azt a nyitottságot, ami képes létrehozni egy empatikus és szeretetteljes teret akár egy látszólag két ellentét között is. Amikor hagyjuk, hogy átjárjon a csend felismerhetjük a benne rejlő kincseket, amik csakis arra vártak, hogy valaki felfedezze őket végre. 
Esélyt adni a másiknak, hogy önmaga lehessen. Egy esélyt, hogy elmondhassa szabadon és félbeszakítás nélkül ki is ő igazán. Nyitottnak lenni egy másik emberre sokszor nehéz, mert mindannyian annyira különbözőek vagyunk, hogy az szinte elképzelhetetlen számunkra. Viszont óriási áttörést hozhat, amikor igazán, ítéletmentesen és tiszta szívből nyitunk egy másik ember felé. Nem is gondolnánk, hogy csupán egy ennyire egyszerű dolog mint a csend, képes olyan falakat ledönteni amikre sokszor a szavak nem képesek. 

A tréning során több olyan gyakorlattal is találkozhattunk, amik elősegítették a mély és átható figyelem beültetését és gyakorlását a hétköznapjainkba. Egyik ilyen feladat volt, ahol egy feltett kérdésre kellett válaszolnia az egyik félnek (pl. Milyen étel jelenti neked az otthont?) míg a másiknak csak annyit kellett tennie, hogy őszintén odafigyel. Ha a beszélő befejezte a hallgatónak legalább 10 másodpercet kellett várnia míg újra megszólalhatott és akkor is csak annyit, hogy "Mesélj még'. Természetesen egy valós élethelyzetben ezt nem feltétlen tudjuk alkalmazni, de számomra csodálatra méltó ereje volt a csendnek ami a fent említett feladatokban alkalmazhattunk. Érezni és megkapni azt a teret ahol szabadon és örömmel kifejezhetem magam felbecsülhetetlen volt. Az a 10 másodperc csend óriási hatással volt rám. Felismertem hányszor szakítok félbe másokat és mennyiszer állom én magam is útját annak, hogy valaki szabadon megnyílvánulhasson nekem. 
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mától mindörökké a csendben kellene lennünk. Számomra ez pusztán annyit jelent, hogy ismerjem fel a csendben rejlő hatalmas erőt ami mellett egy átlagos hétköznap gond nélkül elsétálnék ha az élet nem hívná fel rá a figyelmem időről időre. 

Teret engedni a csendnek, hogy felszínre hozhassa a mélyen szunnyadó tudatállapotunkat. Teret engedni, hogy figyeljünk és meglássuk egymást. Teret adni, hogy megnyílvánulhasson a tiszta feltétel nélküli szeretet és odafigyelés energiája, mert sokszor a két külön entitást közötti legrövidebb út a csendben rejlik.

 

Dialógus a Forrással

dia-g9f234df0d_1920.jpg

 Az intuíció az a képesség, ami lehetővé teszi, hogy dialógusba lépj a Forrással, a tudatosság aminek bár részese lehet a csupasz szemnek örökké láthatatlan.
- Colette Baron-Reid: Wisdom of the Oracle - 

Fáradtan heverve esténkén a kanapén azon tűnődöm vajon a megfelelő lépéseket és döntéseket hozom-e az életemben. Sorra teszem fel a kérdéseket magamban és közben várom a választ valakitől vagy valamitől, aminek vagy akinek a hangját csak önmagamban hallgatom de mégsem én vagyok. Mindeközben ráadásul egyszre nehezebb kiszűrni a sok zaj közül a valóságot hiszen a kérdés örök és állandó. Előfordul, hogy nem halljuk a választ hiába ordít és előfordul, hogy halljuk de mégis hagyjuk, hogy az egónk felülírja. 
Elképesztően vékony a határ a józanság és az illúzió között. Nehéz meglátni a sorok mögötti igazságot, mert ahhoz nagyon gyakran szükség van egy olyan hiperszenzitivitásra ami bár mindenkinek megadatik mégsem használják sokan. Ebben élni és ennek átadni az életed drága és komoly 'áldozatokkal' is járhat. Sosem tudni igazán a helyes választ, örök bizonytalanságban taposni a dolgos hétköznapokat miközben az ember állandóan megkérdőjelezi a saját valóságát. Ennek ellenére talán mégis a kételkedés és a kétségek jelölik az 'ép tudatot'. Ahogy Feldmár András fogalmaz az Álom és valóság című könyvében: "Szerintem a normális ember - aki közösséggel együtt tud lenni, aki nem őrült - állandóan kételkedik. Az őrültek soha nem kételkednek. Aki biztos valamiben az az őrült."

Olykor mindannyiunknak szüksége van egy szeretetteli ölelésre, gondoskodó támogatásra vagy egy pár sor szeretetre, amikor úgy érzi már nem látja a fától az erdőt és végleg elveszett a rengetegben. Előfordul, hogy elfelejtünk egymásssal kedvesnek lenni és igazán tiszta szívből törődni. És igen ... az is előforudl, hogy a saját , az élet által ránk szabott, feladataink felemésztik minden erőforrásunkat, ami után még nehezebb egymás felé őszinte szeretettel és érdeklődéssel fordulni. De vajon nyerhetünk-e valamilyen bizonyosságot mégis amikor az örök bizonytalanságban élünk? Ki lehet-e lépni ezekenek az érzéseknek az örökös körforgásából? Nos ezt jelenti tudatosnak lenni és tudatosan intuitív életet élni. 
Itt lép színre a megérzés és az intuíció, mely lehetővé teszi, hogy navigáljuk magunkat az élet nyílv vízén. Olykor viharba keveredünk, olykor veszíthetünk a 'legénységünkből' és olykor egyedül maradunk a fedélzeten, de a cél mindig az, hogy sikeresen felszínen maradjunk hiszen ha feladjuk és elveszítjük a motivációnk akkor a mélység örökre magába zárhat. Na ezt jelenti az egónak engedve élni. 

Szkeptikusnak lenni hasznos és teljesen természetes. Viszont ami még ennél is fontosabb, hogy rátaláljunk önmagukban az ősbizalomra. Hinni mindig és mindenkor, hogy ott vagyunk és azt tesszük ami számunka a legjobb. Bízni a döntéseinkben és vállalni a ránk szabott feladatokat. Tudni kell felismerni, hogy mindig pont annyi terhet mér ránk az élet ami alól még képesek vagyunk felszabadulni. Olykor segítséggel, míg máskor önmagunk is ha szükséges. Az intuíció általi mély tudatosság képes kinyitni bennünk olyan ajtókat, amik túl mutatnak az általunk , azaz az ember által , érzékelhető bölcsességen is. Néha nem tudjuk, hogy bizonyos szavak valójában milyen célt szolgálnak és milyen ajtókat nyitottak ki bennünk hiszen rég túlnyúlnak az általunk ismert valóságon. Amit tenni tudunk, hogy elfogadjuk az olykor különös forrásból érkező információkat és bízni a megérzéseinkben. Meglehet, hogy az információk amiket kapunk látszólag kesze-kuszák, összefüggéstelenek és logikátlanok. Megtörténhet, hogy bizonyos információk csak az intuíció által dekódolhatóak és ekkor hangolódhatunk rá az eddig süket fülekre lelt rejtett dialógusra. Ez nem mindig egyszerű feladat, olykor könnyebb míg máskor nehezebb. 

Néha - ha szerencsés az ember - előfordul, hogy küldenek az utunkba embereket és segítőket, akik segítenek navigálni az életünk tengerén. Emelnek, tartanak és támogatnak minket, hogy ne húzzon le a mélység mindezt olykor úgy is, hogy az ember ebből még csak nem is érzékel semmit. Legalábbis addig nem amíg csak az 5 érzékszervét használja ugyanis amint bekapcsol és elkezdi valaki használni az intuitív érzékelését onnantól kezdve megállíthatatlanul tör felszínre az eddig számára rejtett információ. 
Két ember találkozása olykor egy mágikus folyamat ami olyan mélységekbe nyúl ami addig lehetetlennek tűnt. Van olyan, hogy a lelkünk már akkor érzi, hogy egy adott ember örökre és visszavonhatatlanul megváltoztatja az életét, amikor a tudat még csak a közelében se jár a felismerésnek. A feladat bízni az intuíciódban és engedni az ősbizalomnak, hogy áthassa a szíved, lelked és a teljes lényed. Előfordul, hogy hibázunk és tévedünk, de ez egy megbocsájtható 'bűn' hiszen végtére is emberek vagyunk. 

Számomra igazán bátornak lenni azt jelenit, hogy merem vállalni az igazi önvalóm, a döntéseim és az esetleges tévedéseim. Néha szükségünk van a bennünk élő hősre, hogy merjen a válaszutak elé állni és elfogadni ha olykor hibázik. Kitudja az is lehet, hogy hősünk tudatalatt olyan utakra téved amivel kivirágoztathatja életét. 
Múlt éjjel álmomban egy misszión voltam ahol elkellett jutnom A-ból B-be. Utam során akadtak emberek, akik egy időre velem tartottak és volt, hogy ezek az emberek leválasztódtak közben. Kísértek egy darabon, de egy-egy bizonyos mérföldkőnél letértek az addigi közös utunkról. Minden ilyen állomásnál történtek események amik leakartak téríteni az utamról és elakarták feledtetni velem a küldetést amire valójában indultam. Viszont az álmomban mindig tovább lendültem és tovább mentem. Emlékszem, hogy egyszer még egy sötét zsákutcába is tévedtem, de ennek ellenére mégis tudtam és ösztönösen éreztem, hogy merre van a kiút és onnan is visszataláltam. Úgy hiszem ezt jelenti intuitívan rezisztensnek lenni. Felismerni és vállalni a megérzéseinket és a fele járó rizikót is. Van, hogy elfáradunk és van, hogy szünetre vágyunk. Olykor pusztán a feladat az elcsendesedés, hogy meghalljuk a még legszelídebb hangú angyalok szavát. 

Ölelés:
Betti

Metamorfózis

grow-g9c0e6c579_1920.jpg

A FŐNIXMADÁR tarkán csillogva röppen fel a múlt romjaiból - életed egy szakasza lezárult. Lelked kiszabadult dermedtségéből. Most már megérti, mit jelent az élet folyamán meghalni, és újjászületve kezdeni egy új fejezetet.
- Peter Orban, Ingrid Zinnel, Thea Weller: Symbolon -

Olykor hajlamosak vagyunk elhinni, hogy egy nagy változás vagy átalakulás fogja meghatározni a mindennapjainkat és a hátralévő életünket. Elhisszük, hogyha egyszer összeomlunk és onnan képessé válunk majd felállni nem zuhanunk vissza többé. Sajnos ez egy tévhit. Bár vannak sorsdöntő pontok az életünkben mindig ott van egy újabb teljes megsemmisülés lehetősége is. Sokan sokféleképpen foglalkoztak/foglalkoznak a halál és az újjászületés témájával. Egyre többet tudunk az élet ciklikusságáról és törvényszerűségéről. Ismerjük az 'új' édes ízét, tudjuk mennyire képes feltölteni és felemelni. Folyamatos vágyakozásban élünk, hogy újra és újra megtapasztalhassuk azt a mámorító érzést ami képes hegyeket megmozgatni és amitől azt érezhetjük, hogy újra élünk. Az újdonság bódító erejét szépen lassan felváltja a bizonyosság, és a biztonság. Fáradtságos munkával kezdjük el felépíteni várunkat, hogy végre valami stabilat alkossunk. Majd elképzeljük, hogy a saját magunk által megalkotott birodalmunkban végre hátradőlünk és minden mennyire jó lesz. Persze ilyenkor a 'Bolond' már röhög a markában hiszen ő tudja, hogy a 'Király' - azaz más néven az EGO - nem maradhat örökké a trónon. Hiába vannak szikrázóan virító aranyba borított csarnokai, ebből az illúzióból sajnos előbb utóbb fel kell ébredni. Ugye gyakran felejtjük el, hogy a metamorfózis része az előző vagy épp jelenlegi állapot teljes megszűnése. Ez pontosan ugyanígy történik a hernyókkal is mielőtt pillangókká transzformálódhatnának. Ahhoz, hogy ez az átalakulás megtörténhessen a hernyónak meg kell semmisülnie teljes lényegében. Tehát képletesen értve valaminek meg kell halnia ahhoz, hogy új formát öltsön. Így zajlik ez a hétköznapjainkban is amikor egy új életet szeretnénk megteremteni magunknak. Gyakran nem tudatosul bennünk, hogy mit is kérünk a változással és, hogy valójában az élet rendje az adok kapok egyensúly. Ha valamit kérek az élettől akkor valamit el is kell engednem cserébe. Például ha bőséget szeretnénk akkor el kell engedünk hozzá például a szegénységtudatunkat, ha egészséget (legyen az fizikai, lelki vagy mentális) akkor abba munkát kell befektetni, és még folytathatnám...  

Visszatérve a példában említett 'Királyunkhoz'. Először fel kell ismernie a változás szükségességét és ezután meg kell tanulnia megkeresni a benne élő 'Bolondot' hiszen minden minőség értünk létezik és minket segít. A 'Király' segít építeni és teremteni, a 'Bolond pedig segít elindulni és bátran vállalni még az olykor lehetetlennek tűnő helyezeteket is. Mint a Tarot szerelmese látom az összefüggést a kártyák üzenetei és a fent említett átváltozás között. A Tarotban a Nagy Arkánum 22 lapból áll és valójában egy a transzformáció folyamatára és ciklikusságára hívják fel a figyelmünket. A Tarot szerint az utazás mindig a 'Bolonddal' kezdődik és a 'Világgal' végződik, magyarul azt mutatja meg ahogy az ürességből válunk teljessé majd a teljességből újra üressé és így tovább. A bukás olykor fontos, hogy észrevegyük mi az ami nem működik már az életünkben. Persze sokáig fáj az esés főleg az EGÓnak, de minden zuhanásból fel lehet ébredni. Folyamatosan tanulunk és igen néha bukdácsolunk, de a folyamat mégis szép.

A Főnix madár egy mitikus lény, de csodálatosan ábrázolja az átlényegülés folymatát hiszen amikor eléri a teljességet hamuvá válik majd abból a hamuból újjászületik. Kívülállóként mi ebből csak azt tapasztaljuk, hogy a másiknak megérkezett az életébe ez is, az is. Ő ezt is megteheti és azt is, esetleg vannak szép dolgai vagy olyan élete amire mindig is vágytunk. Amibe nem látunk bele az az, hogy mivel járt neki a változtatás. Mit kellett ezért maga mögött hagynia és mennyi munkába telt elérnie arra a pontra ahol éppen tart, mert kívülről könnyű csak az eredményt látni, a munkát mögötte viszont annál nehezebb. 
Csodálatos élmény egy megszületés szemtanúja vagy megtapasztalója lenni. Embert formáló feladat lehet viszont ebben helytállni hiszen előfordulhat, hogy az utolsó lökés a változáshoz szívünkhöz közel álló helyzetekből vagy éppen emberektől adódik. A sors keze gyakran használ közvetítőket, hogy kirobbantson olyan helyzetekből amik már nem minket szolgálnak. Ez rendszeresen nehéz, fáj és megélhetjük árulásként egészen addig amíg fel nem ismerjük benne a lehetőséget a felszabaduláshoz. Bátorság kell ahhoz, hogy a 'Bolonddal' karöltve vállaljuk az önvalónkat és akár a saját egónkat is vele együtt. A saját igazságunkkal és valóságunkkal szembenézni bár fárasztó de elkülöníthetetlen része az önmagunkhoz vezető útnak. 

 

Ölelés,
Betti

süti beállítások módosítása