Szavakkal a lélekért

Balberie


Barátnők

Karina története

2019. október 23. - Balberie

pexels-photo-1562589.jpeg

Már 20 perce itt ülök a kávéházban. Várom, hogy végre megérkezzen Eszter. A szokásához híven megint késik. Mindig is ez volt. Soha se volt képes, sehova időben érkezni. Mindig mindenhova rá kellett várni. Egyszer csak megpillantom az ajtóban. Intek neki, de olyan elveszettnek tűnik. Úgy néz ki mégiscsak észrevett, mert felém tart. Kiváncsi vagyok felhozza-e szóba, hogy miért tüntem el, bár nem mintha ő keresett volna, pedig szükségem lett volna egy barátra, de vele nem lehetett beszélni másról csak az Istvánról. 
Szia! Ezer éve. - mondta ő először. 
Szia! Valóban rég volt. - válaszoltam. 
Egy kissé kényelmetelen és idegen öleléssel üdvözöltük egymást. Régen is nagyon távolságtartó volt. Csak alkalmanként volt bizalmasabb, akkor is csak ittasan vagy, ha már végképp nem tudta magában tartani a dolgokat. 
- Bocsi, hogy késtem. Tudod a munkából későn értem haza, aztán rohantam ahogy tudtam. - mondta mentegetőzve, ami felidézte a régi emlékeket bennem. Mindig volt egy ok, valami külső hatás, ami valami különös oknál fogva megakadályozta őt abban, hogy időben odaérjen akárhova is. 
Semmi gond. Régen is gyakran késtél számítottam rá, úgyhogy magam is később értem ide. - mondtam. Ezúttal tényleg visszaakartam fogni magam. Főleg 2 év kihagyás után, de valahogy mégis kiszakadt belőlem. Talán már nem számított, ha megbántom, mert ennyi év után már nem vagyunk olyan közel mint régebben. 
- Bocsi, tényleg. - mondta. 
Ezután kicsit felzárkóztunk egymás életéből. Szokás szerint megint csak javarészt én beszéltem. Ő mindig csak megértően bólogatott, mintha valóban figyelne arra, amit mondok. 
- Szóval, hogy vagytok Janival? Együtt vagytok még? - kérdezte. Meglepett a kérdése, hiszen amíg beszéltünk nagyon nagy haverok voltak ők ketten. Mindig együtt bohóckodtak. Csodálom, hogy Jani nem kereste fel egyből Esztit, amint szakítottunk. 
- Ohh hát, már nem vagyunk együtt. Úgy 2 hete szakítottunk. 
Sajnálom. Mi történt? Már 8 éve együtt voltatok, nem? 
- Hát tudod, hogy van ez. Eltávolodtunk. Ő házasodni akart és családot alapítani, de én meg nem éreztem készen magam rá. Így idővel elhidegült a kapcsolatunk. Nem volt közös cél. Így már nem volt értelme. 
- Megértem. Így valóban nem csoda. Talán jobb is, ha mindenki megy a maga útján.
- Hát igen. Egyébként képzeld. Múltkor elmentem Beával iszogatni és ott találkoztam egy külföldi sráccal. Kicsit iszogattunk meg minden, aztán történt ez az. 
- Nem mondod? -
nézett rám az ítélkező szemeivel. 
- De- de. Bár azóta sem keresett. Írtam neki párszor, de se kép se hang. Eltünt. 
- Hát igen, sajna ez előfordul. - 
felelte közömbösen. 
Jellemző, hogy nem érdekli Janival vége. Sose támogatta a kapcsolatunkat. Szerinte sose illett hozzám Jani, habár szerintem valójában pont fordítva gondolta, tekintettel arra, hogy mennyire jóban voltak. Kíváncsi voltam együtt vannak-e még Istvánnak, habár sejtettem, hogy nem, mert azóta se rakott fel semmit az oldalára. 
Na de elég rólam. Mesélj te. Veled mi a helyzet? Együtt voltál valakivel, nem? Hogy is hívták? -  kérdeztem. 
István. Nem igazán voltunk együtt. Randizgattunk egy ideig, de felszívódott. Jobb is volt így, nem igazán volt meg a szikra köztünk. Én épp váltásban vagyok. Kiléptem pár hónapja a régi cégemtől és felvettek Digital Marketingesnek. Meg mellette egy csomó új dolgot kell tanulnom. Csinálok néhány online tanfolyamot is. 
Vicces, hogy ennyire lazán állítja be az Istvános sztorit. Régen be sem állt a szája róla. Folyton róla volt szó, habár mi Janival elég nehéz időszakon mentünk keresztül és másról se lehetett beszélni csak arról, hogy mennyire boldog és biztosan ő az igazi. Erre most 2 év után úgy tesz, mintha túl lenne rajta és a munka lenne az élete, holott biztos vagyok benne, hogy ez is csak egy újabb menekülés, mint ahogy a futókapcsolatai voltak annak idején.
- Aha, hát ez jól hangzik. Szóval most akkor nincs senkid? 
- Nem, nem igazán. Eléggé lefoglal a munka. Meg amúgy is azokat az éveket már letudtam. 

- Jajj ne beszélj már úgy, mint egy nyugdíjjas. Vesd bele magad az életbe. Milyen klassz lenne! Végre én is szingli vagyok. Mehetnénk együtt. Olyan lenne, mint régen. 
- Hát nem tudom, Karina. Nem igazán van már kedvem az ilyesfajta bulihoz. 
- Jajj ne már ... Nem voltál mindig ilyen, ilyen bezárkózott. Olyan introvertált lettél. Régen sokkal nyitottabb voltál. Történt valami? 
- Tényleg nem. Egyszerűen csak letudtam azokat az éveket. Régebben is szerettem kicsit egyedül lenni. Meg amúgy is, most tényleg elfoglalt vagyok. Elkezdtem építeni a karrierem és most ez van előtérben épp. 
- Na ne már. Egy ital néha biztosan belefér, nem? Egy kis lazulás. Azért az is fontos. 
Próbáltam győzködni még egy darabig. Úgy éreztem, hogy én annyi évig ott voltam neki és annyit igazán megtehetne, hogy most ő is támogat egy kicsit úgy, ahogy én is támogattam őt évekkel ezelött. 
Nagy nehezen beadta a derekát. Ezt is úgy kellett kikönyörögni belőle és végül úgy tesz, mintha még ő tenne nekem szívességet ezzel. Nem is értem miért nem Beával beszéltem előbb.

Barátnők

Eszter története

photo-1497129907035-91f1b95c8119.jpg

Ahogy haladok az utcán a kávéház felé töprengek mióta nem találkoztam Karinával. Bizony ennek is már több éve. Hihetetlen, hogy ennyi év múltán felbukkant. Kíváncsi vagyok vajon mi sarkallta arra, hogy újra találkozzunk. Belépek a helyre és látom, hogy a szoba túlsó sakrában egy gyertyával megvilágított asztalnál ül. Úgy néz ki ő hamarabb érkezett. Szokásomhoz híven 20 perc késés, adott. Úgy látszik van, ami sose változik. Vajon tényleg így van? Tényleg soha se fogok változni? Tényleg ez lenne az alapom, hogy mindig mindenhonnan elkésem? Mire gondolatom végére értem már az asztalnál állok. 
- Szia! Ezer éve. - mondtam én először.
- Szia! Valóban rég volt. - válaszolta.
Egy kissé kényelmetlen és elhidegült öleléssel köszöntöttük egymást, ami kissé furcsa volt tekintettel a tényre hogy egykor még legjobb barátnők voltunk.
Bocsi, hogy késtem. Tudod a munkából későn értem haza, aztán rohantam ahogy tudtam. 
- Semmi gond. Régen is gyakran késtél, számítottam rá, úgyhogy magam is később értem ide. 
- Bocsi, tényleg. -
mondtam kínosan. 
Időközben a pincér felvette a rendelésünk és közben az idő röptében kissé felzárkóztunk egymás életével, amennyire azt persze lehet 2 év után. Magam se tudom, hogy mi volt az oka ennek a 2 év csendnek. Talán csak eltávolodtunk. Valahol mindketten éreztük, hogy értelmetlen lenne ezt a témát fejtegetni. Mindketten elvesztünk a saját életünkben, ami pedig volt barátság köztünk azt már rég elengedtük. Nyilvánvaló, hogyha tudtuk egymást nélkülözni 2 éven át, akkor már megtanultunk enélkül a barátság nélkül funkcionálni. Értelmetlen volna felhozni szóba. Egyébként is engem jobban érdekelt, miért keresett fel ennyi év után újra. 
- Szóval, hogy vagytok Janival? Együtt vagytok még? - kérdeztem. 
- Ohh hát már nem vagyunk együtt. Úgy 2 hete szakítottunk. 
- Sajnálom. Mi történt? Már 8 éve együtt votatok, nem? 
- Hát tudod, hogy van ez. Eltávolodtunk. Ő házasodni akart és családot alapítani, de én még nem éreztem  készen magam rá. Így idővel elhidegült a kapcsolatunk. Nem volt közös cél. Így már nem volt értelme. 
Megértem. Így valóban nem csoda. Talán jobb is, ha mindenki megy a maga útján. 
- Hát igen. Egyébként képzeld múltkor elmentem Beával iszogatni és ott találkoztam egy külföldi sráccal. Kicsit iszogattunk meg minden, aztán történt ez az. 
- Nem mondod? 
- De-de. Bár azóta nem keresett. Írtam neki párszor, de se kép, se hang. Eltünt. 
- Hát igen, sajna ez előfordul.
Furcsa volt őt hallgatni, ahogy a kalandjairól beszélt. Azt hittem majd megviseli őt visszatérni a szinglik harcmezejére, de úgy látom elég jól viseli. Hallván a tapasztalatait elég gyors fel is fog zárkozni a kihagyott 8 évvel. 
- Na de elég rólam. Mesélj te. Veled mi a helyzet? Együtt voltál valakivel, nem? Hogy is hívták - kérdezte. 
István. Nem igazán voltunk együtt. Randizgattunk egy ideig, de felszívódott. Jobb is volt így, nem igazán volt meg a szikra köztünk. Én épp váltásban vagyok. Kiléptem pár hónapja a régi cégemtől és felvettek Digital Marketingesnek. Meg mellette egy csomó új dolgot kell tanulnom. Csinálok néhány online tanfolyamot is. 
- Aha, hát ez jól hangzik. Szóval most akkor nincs senkid? 
- Nem, nem igazán. Eléggé lefoglal a munka. Meg amúgy is azokat az éveket pedig már letudtam. 
- Jajj ne beszélj már úgy, mint egy nyugdíjjas. Vesd bele magad az életbe. Milyen klassz lenne! Végre én is szingli vagyok. Mehetnénk együtt. Olyan lenne, mint régen. 
- Hát nem tudom, Karina. Nem igazán van már kedvem az ilyesfajta bulikhoz. 
- Jajj ne már ... Nem voltál mindig ilyen, ilyen beezárkózott. Olyan introvertált lettél. Régen sokkal nyitottabb voltál. Történt valami? 
- Tényleg nem. Egyszerűen csak letudtam azokat az éveket. Régebben is szerettem kicsit egyedül lenni. Meg amúgy is, most tényleg elfoglalt vagyok. Elkezdtem építeni a karrierem és most ez van előtérben épp. 
- Na ne már. Egy ital néha biztosan belefér, nem? Egy kis lazulás? Azért az is fontos. 
Egy kis huza-vona után beadtam a derekam. Így végre akadt egy kis nyugtom. Esetleg majd lerázom valamivel. Semmi kedvem gyertyatartónak elmenni, mert nem akar egyedül fiúkat felszedni magának. Úgyis ott hagyna egyedül. Neki csak arra kell valaki, hogy ne kelljen egyedül ülnie, míg levadászik valakit magának. Mindig ilyen volt. Amikor talált magának valami pasit, akkor azok a legjobb barátok mindig hátracsúsztak. Akkor már soha nem voltak annyira fontosak. Tulajdonképpen pótlékok voltak neki, hogy soha se maradjon egyedül. 
Hamarosan elköszöntünk egymástól megállapodva abban, hogy hamarosan találkozunk és beülünk valahova együtt, mint a régi szép időkben. Remélem az az idő soha se jön el.