Szavakkal a lélekért

Balberie


A sivatag

2019. október 15. - Balberie

photo-1466071624063-c556307cb4d2.jpg

Olyan ez mint, amikor a sivatagban sétál az ember és egyszerűen mintha soha nem tudnánk kikeveredni belőle. Minden ugyanolyan sivárnak tűnik. Néha feltünik egy káprázat, egy délibáb. Valami, amit látni szeretnénk, de persze nem valóság. Aztán rálelünk már teljesen kiéhezve és szomjazva egy oázisra. Valahol mélyen ott van a félelem, hogy mi van ha ez is csak a képzeletünk szüleménye. Persze szomjazunk, úgyhogy vadul belevetjük magunkat a vízbe félrelökve félelmeink. Ez nyilván attól függ mióta sétálunk a sivatagban. Ha nem régóta akkor persze elidőzünk és elmélkedünk egyet vajon igazi-e amit látunk. De ha már régóta járjuk a sivatagot, akkor bizony iszonyatos lelkierőre van szükség, ahhoz, hogy megmerjük kérdőzejelzni a józan ítélőképességünket. 
Sokszor nem is sikerül. Így futunk bele újabb és újabb délibábokba, amíg aztán eljutunk egy valódi oázishoz, ahol végre ihatunk. Sajnos ahhoz, hogy kiérjünk a sivatagból az oázisok csak egy időre nyújtanak menedéket. Onnan tovább kell indulni, hiszen lelkünk mélyén tudjuk ... bármennyire is jó ott most, hogy onnan el kell indulunk a sivatag egyhangúságába, bizonytalanásába, megtelve félelemmel, hogy vajon lesz-e még egy oázis, ami feltölt vagy anélkül, hogy tudnánk meddig tart az út. 
Nehéz a sivatagot járni fedezék nélkül. Nincs ahova elbújhatnánk a Nap elöl. A Nap, ami mindent megvilágít lehet egy csoda, ami feltölt erővel és fénnyel. Megtelsz melengető sugaraival és felemel, feltölt boldogsággal. De a Napnak is van árnyoldala. A kezdeti öröm után terhessé válik, mert egy idő után amikor feltöltődtünk elkezd égetni. A sivatagban a Nap égető sugarai elől nincs menekvés. 
Így, hát ebben a kietlen és élettelen tájban a csillagok lesznek legfőbb szövetségeseink. Ők azok, akik az éjszaka leple alatt tudnak segíteni tájékozódni, amikor a Nap fénye teherré válik.