Sokan sokféleképpen szeretünk és gyakran észre sem vesszük, hogy miben más a másikétól, mert annyira természetes számunkra. Egy dolog valamit érezni és másik azt kimutatni, de azt se mindegy hogyan mutatjuk ki. Elvileg nincs olyan, hogy jó és rossz. Vagy mégis? Létezik olyan, hogy rosszul kommunikáljuk a szeretetünket? Szerintem igen. Igen is létezik az a helyzet, hogy amikor valaki nem tudja lekommunikálni azt ami a lelkében van. Azt hiszi a cselekedeteivel szeret, mert ő belül tudja, hogy ez így van bár a másik fél mit sem érez ebből az egészből. 
Fel kellene tennie mindenkinek magának azt a kérdést, hogy 'Hogyan szeretek?'. Fontos, mert lehet elüldözünk valakit magunk mellől, akit valójában szívből szeretünk és közel engedünk olyanokat, akik valójában nem annyira fontosak. 
Ha ez igaz, akkor miért működünk néha ellentétesen? Talán félünk szeretni? Nem ismerem a válaszokat azaz magam is keresem a saját válaszaimat. Nem tudok kész választ és megoldást tálcán kínálni a kérdésekre. Ezekre mindenkinek magának kell felelnie, amennyiben talál benne igazságot. Én az önismeret útját járom azt, ahol szeretném tudni a választ a bennem felmerülő kérdésekre. Ettől leszünk többek és érettebbek. Talán kicsit felnőttebbek. Tudni és érteni önmagam müködését, mert ha én nem ismerem akkor senki más sem fogja. Ha én nem tudom mi zajlik le bennem, akkor elég kevés az esély rá, hogy majd más megfogja tudni mondani. Talán akkor, ha az illető szakképzett terapeuta, sokat tapasztalt szakember. De ezekben az esetekben is fennáll bennem a feltevés, hogy csak mi ismerhetjük önmagunkat igazán. Nekünk kell eldönteni, hogy amit mások mondanak nekünk önmagunkról az igaz-e vagy sem. 
Szóval fontos az önismeret és ebben a gondolatmenetben elengedhetetlen, hogy felismerjük nekünk milyen a szeretet nyelvünk. A szeretet nyelv az az, ahogyan a bennünk lévő szeretetet lekommunikáljuk azoknak akiket szeretünk. Hogyan szeretek? Gyengéden? Netán fojtogatóan? Konstruktívan vagy destruktívan? Táplálóan vagy szegényesen? Ez csak néhány példa a sok millióból, mert mint ahogy látszik nagyon nagyon sok féleképpen szerethetünk. Személy szerint bennem felmerül a kérdés, hogyha destruktívan vagy fojtogatóan szeretünk, akkor miért ezt választjuk? Miért így szeretünk valakit, ha gyengéden is szerethetnénk? Szóval miért úgy szeretünk ahogy?
Számos pszichológus, terapeuta, pszichoterapeuta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adva. Például Feldmár András számos könyve és előadása foglalkozik a szeretet témakörével jobbnál jobb gondolatokat nyújtva azoknak, akik nyitottak rá. Szívből ajánlom az ő írásait inspirációnak azoknak, akik szeretnének válaszokat találni a saját kérdéseikre többek közt a szeretettel kapcsolatban is. 
Tény és való, hogy mindannyian úgy szeretünk, ahogy azt megtanultuk. Generációról generációra átpasszolva sokszor ugyanazokat a mintákat. De ki fogja azt mondani, hogy elég volt? Ki fogja felismerni azt, ha hiba esett a gépezetbe?
Öntudatosnak lenni fontos és hasznos. Tudni és látni azt, hogy hol és mikor használnak ki vagy bántanak bennünket vagy éppen fordítva. Felismerni azt, hogy mi jó nekünk és mi nem. Sokkal nehezebb és bonyolultabb szeretni mint, ahogy azt hinnénk. A felismerés egy remek kiinduló alap a váloztatáshoz, bár tettvágy nélkül mit sem ér az egész. Mit sem ér a tudás és az önismeret, ha nem állunk készen változtatni azon amin kell, akkor amikor eljött volna rá az ideje. A tudás önmagában olyan mintha sebtapaszt raknánk egy nyílt törésre. Tudunk a sebről és tudjuk, hogy fáj. Azt is értjük miért történt, de ez önmagában még nem gyógyítja be a komolyabb sérüléseket. Ahhoz, hogy meg is gyógyuljon elengedhetetlen a segítsékg és a megfelelő kezelés (ebben a példában az operáció). Más szavakkal illetve a témát tettrekészség nélkül az önismeret olyan, mintha vállon veregetnénk magunkat. Ha nem változtatunk, akkor a tudás csak a kifogások gyártására lesz elég. Arra, hogy azt mondogassuk, hogy 'Én ilyen vagyok.' , 'Azért vagyok ilyen, mert ...', 'Jó, dehát ismersz ...'. 
Tehát szeretni és szeretve lenni bonyolult. Bátornak kell lenni ahhoz hogy feltegyük a kérdést én hogyan szeretlek téged? Hogyan szeretek másokat? Hogyan szeretem magamat? Viszont nem elég kérdezni. Érdemes cselekedni és változtatni ott és akkor, amikor annak eljött az ideje. Én most egyelőre csak kérdezek. Majd, ha megérkezik a válasz is, akkor változtatok. És te? Mersz változtatni? 

Napos reggelre viradt a rét és vele együtt a vándorló nép. Bori a Bari tanakodva szemlélgeti az elötte fekvő kerítést. "Már megint egy. Én biztos nem megyek. Elegem van." mondja Bori a bari megkeseredetten magában. Közben látja, ahogy a többiek lazán gondolkodás nélkül ugrik át a kerítést. Akárcsak azt a másik százat, amit már átugrottak eddig. Persze a létszám csökken, mert mindig akad valaki, aki inkább ott maradna. Köszönik szépen ők nagyon is jól elvannak ott ahol vannak. Visszamenni nem mehetnek, de tovább se kötelező. "Talán maradhatnék."gondolja magában. "Van itt minden, amire szükség van. Talán mások is maradnak. Esetleg meggyőzhetnék valakit, hogy maradjon velem. Különben se értem, hova a nagy siettség. Miért kell folyton ugrálgani. Minek kövessem a csordát? Én különben is a magam útját járom."mormogja magában. "Halljátok ti birkák!? Hülyék vagytok mind. Azt se tudjátok hova tartotok. Csak azért, mert egy valaki elkezdett ugrálni egy jobb rét reményében... Ti meg követitek." kiabálja sikertelenül a többiekre, de ők csak ignorálják. "Hallotok? Én kiállok a sorból és maradok." szavalja kétségbeesetten. Így dönt hát Bori a bari és magányosan barangol a réten. Elégedetten bandkolk a vidéken tudván, hogy ő nem olyan mint a többi. Ő, mert kiállni a sorból és megállt, amikor a többiek kérdés nélkül követték azt az egyet. Hatalmas a rét, rengeteg a fü, ami mind az övé és csak arra vár, hogy ő lelegelhesse. "Na ez a hatalom. Ezt a vidéket mostmár én uralom. Ez mind az enyém."gondolja Bori. Telik múlik az idő és az egykor oly csodás és varázslatos csillagos ég milliónyi szempárrá nőtte ki magát, az a csodálatos ragyogó napsügés pedig égető hőséggé.  A fű se olyan tápláló már mint egykor. Bár ott maradt néhány bárány vele, valahol mégis betölti a teret a magány. Ahogy telnek a napok, úgy szaporodnak Bori pillantásai a rettegett kerítés felé. "Talán áttudnám ugrani. Végülis nem tünik olyan magasnak."gondolja. "Ugrottam már át magasabbat is." Ezzel a gondolattal egy borús napon úgy döntött , hogy mégis neki rugaszkodik. Kissé nekihátrál és felgyorsul, majd nekirugaszkodik. Érzi, ahogy a szellő borzolja a bundáját, megtelik örömmel és lendülettel, ahogy a levegőben halad a kerítés felé. Ám, ahogy a kerítés közelébe ér látja, hogy nem ugrott elég magasat. Így hát beakadt már az első két lába és visszahuppan a földre közvetlen a kerítés elé. "Na ez is csak marháknak való. Biztos nem futok neki mégegyszer. Hülye lennék.". Megfordul és legelészik tovább. A borongós időhöz borongós hangulattal társulva kérődzik egy fűcsomón. Morogva szemléli, hogy a többieknek miért sikerül és vajon hová tartanak. Különben is mi várhatja őket odaát? Mi hajtja a többi barit? Mi lendíti őket tovább és tovább, átugorva újabb és újabb léceket? Eközben a feje felett összezörren az ég és a közelgő vihar szele erősen meglengeti a bundáját. "A fenébe is. Csak megkellene próbálni. Itt nem lesz ez így jó. Itt nem maradhatok." mondja Bori. Nem hagyja nyugodni sem az időjárás, sem a lelkiismerete, sem a birka szelleme. Viszont ezúttal messzebbről és nagyobb lendülettel indul neki. Mire észbekap már vágtat a kerítés felé és el is rugaszkodott az elmúlt idők biztonságot jelentő talajától. Behunyt szemekkel repül a magasban. Talán, ha nem néz akkor a sikertelenséggel se kell szembenéznie. Talán, ha nem látja akkor meg se történt. Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor földet ér. Óvatosan és apránként, de nyitot szemekkel már látja, hogy ezúttal sikerült. Maga mögött hagyta a karámot és a többi birkát. Boldogsággal megtelve lendül neki a következő kerítésnek is és az azt követőnek is. Így történt hát, hogy Bori a bari mégis a többi nyomdokaiba lépett. Viharfelhők a nyomában ugyan, de útnak indul és egy cél felé tart. Oda ahova a társai is tartottak. 
Ahogy a viharfelhők lassan a nyomába érnek meglátja, hogy a távolban egy fény várja. Ugrál tovább kapkodva a patáit, hiszen a vihar már beérte és a villámlások is egyre fenyegetőbbek. Ahogy eléri az utolsó kerítést, várja őt valaki, egy juhász, aki mindvégig a nyájat terelte. Ő vezeti be az istállóba, ami mindvégig othona volt, de ő elfelejtette. Átázva és még reszketve mind a fáradtságtól és a félelemtől belép az istállóba. 
Egy otthon érzés érkezik meg a lelkébe, mert mostmár tudja, amit eddig nem tudott. Mindig is idetartott és mindig is idetartozott. Mindannyian idetartoznak, még azok is akik útközben megállnak, mert a lelkük mélyén mind egy helyre tartoznak. Oda ahol a juhász él és gondoskodik róluk, oda ahol mindent áthat az ő végtelen és melengető szeretete. 

Ahogy itt állok a szikla szélén az ejtőernyőmmel készen az ugrásra, veszek egy nagy levegőt és elrugaszkodom a semmibe. Egy ideig csak hagyom, hogy a szél teljes erővel az arcomba csapódjon. Hagyom, hogy a zuhanás teljesen áthassa a testem és érezzem a tokromban az éppen megszületni készülő üvöltést, ami csendbnen ült és várakozott már olyan régóta, hogy végre előbújhasson. Egy elképesztően erős eufórikus érzés hat rám, mintha nem is ezen a bolygón lennék. A zuhanás valami hihetetlen erővel tolja az arcunkba a jelent, amit mániákusan próbálunk elkerülni. Valahogy minden olyan valóságos lesz. Abban a pillanatban nincs más csak te és a zuhanás. Nagyon erősen kell akarni, hogy ne ott legyen az ember abban a pillanatban. 
Furcsa, hogy könnyebb kilépni a szikla széléről, mint átlépni egy mentális gátat a saját életünkben. Vicces, hogy mégha meg is lépjük ezt a félelmet nem üvöltjük el magunkat, mint egy extrém sportnál. Pedig milyen jó lenne, ha végre amikor szembenéznénk a megfelelési kényszerünkkel akkor lenne bátorságunk elüvölteni magunkat bárhol, bármikor. Irigylem azokat az embereket, akik ezt megtudják tenni. Bennem még túl sok a félelem és a gátlás, hogy ilyen mértékben tudjam átélni a szabadságot. Felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan is legyünk szabadok egy olyan világban, ami arra lett kitalálva, hogy a félelemkeltés eszközével manipuláljon bennünket. A tökéletesség álruhájába öltözve hiteti el velünk, hogy mindenki bátrabb, szebb, okosabb, stb mint mi. Egy hazugsággal teli világban, ahol a negatív érzéseket senki se meri felvállani, mert akkor szembe kellene nézni a ténnyel, hogy nem tökéletességre lettünk teremtve és az, hogy tökéletes mégcsak nem létezik. 
Talán csak bátornak kellene lenni. Úgy igazán. Szembenézni a félelmekkel és felnöttnek lenni teljes szívvel. Talán csak arra van szükségünk, hogy beleugorjunk a semmibe és jelen legyünk meglehet először életünkben.