Az intuíció az a képesség, ami lehetővé teszi, hogy dialógusba lépj a Forrással, a tudatosság aminek bár részese lehet a csupasz szemnek örökké láthatatlan.
- Colette Baron-Reid: Wisdom of the Oracle - 

Fáradtan heverve esténkén a kanapén azon tűnődöm vajon a megfelelő lépéseket és döntéseket hozom-e az életemben. Sorra teszem fel a kérdéseket magamban és közben várom a választ valakitől vagy valamitől, aminek vagy akinek a hangját csak önmagamban hallgatom de mégsem én vagyok. Mindeközben ráadásul egyszre nehezebb kiszűrni a sok zaj közül a valóságot hiszen a kérdés örök és állandó. Előfordul, hogy nem halljuk a választ hiába ordít és előfordul, hogy halljuk de mégis hagyjuk, hogy az egónk felülírja. 
Elképesztően vékony a határ a józanság és az illúzió között. Nehéz meglátni a sorok mögötti igazságot, mert ahhoz nagyon gyakran szükség van egy olyan hiperszenzitivitásra ami bár mindenkinek megadatik mégsem használják sokan. Ebben élni és ennek átadni az életed drága és komoly 'áldozatokkal' is járhat. Sosem tudni igazán a helyes választ, örök bizonytalanságban taposni a dolgos hétköznapokat miközben az ember állandóan megkérdőjelezi a saját valóságát. Ennek ellenére talán mégis a kételkedés és a kétségek jelölik az 'ép tudatot'. Ahogy Feldmár András fogalmaz az Álom és valóság című könyvében: "Szerintem a normális ember - aki közösséggel együtt tud lenni, aki nem őrült - állandóan kételkedik. Az őrültek soha nem kételkednek. Aki biztos valamiben az az őrült."

Olykor mindannyiunknak szüksége van egy szeretetteli ölelésre, gondoskodó támogatásra vagy egy pár sor szeretetre, amikor úgy érzi már nem látja a fától az erdőt és végleg elveszett a rengetegben. Előfordul, hogy elfelejtünk egymásssal kedvesnek lenni és igazán tiszta szívből törődni. És igen ... az is előforudl, hogy a saját , az élet által ránk szabott, feladataink felemésztik minden erőforrásunkat, ami után még nehezebb egymás felé őszinte szeretettel és érdeklődéssel fordulni. De vajon nyerhetünk-e valamilyen bizonyosságot mégis amikor az örök bizonytalanságban élünk? Ki lehet-e lépni ezekenek az érzéseknek az örökös körforgásából? Nos ezt jelenti tudatosnak lenni és tudatosan intuitív életet élni. 
Itt lép színre a megérzés és az intuíció, mely lehetővé teszi, hogy navigáljuk magunkat az élet nyílv vízén. Olykor viharba keveredünk, olykor veszíthetünk a 'legénységünkből' és olykor egyedül maradunk a fedélzeten, de a cél mindig az, hogy sikeresen felszínen maradjunk hiszen ha feladjuk és elveszítjük a motivációnk akkor a mélység örökre magába zárhat. Na ezt jelenti az egónak engedve élni. 

Szkeptikusnak lenni hasznos és teljesen természetes. Viszont ami még ennél is fontosabb, hogy rátaláljunk önmagukban az ősbizalomra. Hinni mindig és mindenkor, hogy ott vagyunk és azt tesszük ami számunka a legjobb. Bízni a döntéseinkben és vállalni a ránk szabott feladatokat. Tudni kell felismerni, hogy mindig pont annyi terhet mér ránk az élet ami alól még képesek vagyunk felszabadulni. Olykor segítséggel, míg máskor önmagunk is ha szükséges. Az intuíció általi mély tudatosság képes kinyitni bennünk olyan ajtókat, amik túl mutatnak az általunk , azaz az ember által , érzékelhető bölcsességen is. Néha nem tudjuk, hogy bizonyos szavak valójában milyen célt szolgálnak és milyen ajtókat nyitottak ki bennünk hiszen rég túlnyúlnak az általunk ismert valóságon. Amit tenni tudunk, hogy elfogadjuk az olykor különös forrásból érkező információkat és bízni a megérzéseinkben. Meglehet, hogy az információk amiket kapunk látszólag kesze-kuszák, összefüggéstelenek és logikátlanok. Megtörténhet, hogy bizonyos információk csak az intuíció által dekódolhatóak és ekkor hangolódhatunk rá az eddig süket fülekre lelt rejtett dialógusra. Ez nem mindig egyszerű feladat, olykor könnyebb míg máskor nehezebb. 

Néha - ha szerencsés az ember - előfordul, hogy küldenek az utunkba embereket és segítőket, akik segítenek navigálni az életünk tengerén. Emelnek, tartanak és támogatnak minket, hogy ne húzzon le a mélység mindezt olykor úgy is, hogy az ember ebből még csak nem is érzékel semmit. Legalábbis addig nem amíg csak az 5 érzékszervét használja ugyanis amint bekapcsol és elkezdi valaki használni az intuitív érzékelését onnantól kezdve megállíthatatlanul tör felszínre az eddig számára rejtett információ. 
Két ember találkozása olykor egy mágikus folyamat ami olyan mélységekbe nyúl ami addig lehetetlennek tűnt. Van olyan, hogy a lelkünk már akkor érzi, hogy egy adott ember örökre és visszavonhatatlanul megváltoztatja az életét, amikor a tudat még csak a közelében se jár a felismerésnek. A feladat bízni az intuíciódban és engedni az ősbizalomnak, hogy áthassa a szíved, lelked és a teljes lényed. Előfordul, hogy hibázunk és tévedünk, de ez egy megbocsájtható 'bűn' hiszen végtére is emberek vagyunk. 

Számomra igazán bátornak lenni azt jelenit, hogy merem vállalni az igazi önvalóm, a döntéseim és az esetleges tévedéseim. Néha szükségünk van a bennünk élő hősre, hogy merjen a válaszutak elé állni és elfogadni ha olykor hibázik. Kitudja az is lehet, hogy hősünk tudatalatt olyan utakra téved amivel kivirágoztathatja életét. 
Múlt éjjel álmomban egy misszión voltam ahol elkellett jutnom A-ból B-be. Utam során akadtak emberek, akik egy időre velem tartottak és volt, hogy ezek az emberek leválasztódtak közben. Kísértek egy darabon, de egy-egy bizonyos mérföldkőnél letértek az addigi közös utunkról. Minden ilyen állomásnál történtek események amik leakartak téríteni az utamról és elakarták feledtetni velem a küldetést amire valójában indultam. Viszont az álmomban mindig tovább lendültem és tovább mentem. Emlékszem, hogy egyszer még egy sötét zsákutcába is tévedtem, de ennek ellenére mégis tudtam és ösztönösen éreztem, hogy merre van a kiút és onnan is visszataláltam. Úgy hiszem ezt jelenti intuitívan rezisztensnek lenni. Felismerni és vállalni a megérzéseinket és a fele járó rizikót is. Van, hogy elfáradunk és van, hogy szünetre vágyunk. Olykor pusztán a feladat az elcsendesedés, hogy meghalljuk a még legszelídebb hangú angyalok szavát. 

Ölelés:
Betti

Sokan sokféleképpen szeretünk és gyakran észre sem vesszük, hogy miben más a másikétól, mert annyira természetes számunkra. Egy dolog valamit érezni és másik azt kimutatni, de azt se mindegy hogyan mutatjuk ki. Elvileg nincs olyan, hogy jó és rossz. Vagy mégis? Létezik olyan, hogy rosszul kommunikáljuk a szeretetünket? Szerintem igen. Igen is létezik az a helyzet, hogy amikor valaki nem tudja lekommunikálni azt ami a lelkében van. Azt hiszi a cselekedeteivel szeret, mert ő belül tudja, hogy ez így van bár a másik fél mit sem érez ebből az egészből. 
Fel kellene tennie mindenkinek magának azt a kérdést, hogy 'Hogyan szeretek?'. Fontos, mert lehet elüldözünk valakit magunk mellől, akit valójában szívből szeretünk és közel engedünk olyanokat, akik valójában nem annyira fontosak. 
Ha ez igaz, akkor miért működünk néha ellentétesen? Talán félünk szeretni? Nem ismerem a válaszokat azaz magam is keresem a saját válaszaimat. Nem tudok kész választ és megoldást tálcán kínálni a kérdésekre. Ezekre mindenkinek magának kell felelnie, amennyiben talál benne igazságot. Én az önismeret útját járom azt, ahol szeretném tudni a választ a bennem felmerülő kérdésekre. Ettől leszünk többek és érettebbek. Talán kicsit felnőttebbek. Tudni és érteni önmagam müködését, mert ha én nem ismerem akkor senki más sem fogja. Ha én nem tudom mi zajlik le bennem, akkor elég kevés az esély rá, hogy majd más megfogja tudni mondani. Talán akkor, ha az illető szakképzett terapeuta, sokat tapasztalt szakember. De ezekben az esetekben is fennáll bennem a feltevés, hogy csak mi ismerhetjük önmagunkat igazán. Nekünk kell eldönteni, hogy amit mások mondanak nekünk önmagunkról az igaz-e vagy sem. 
Szóval fontos az önismeret és ebben a gondolatmenetben elengedhetetlen, hogy felismerjük nekünk milyen a szeretet nyelvünk. A szeretet nyelv az az, ahogyan a bennünk lévő szeretetet lekommunikáljuk azoknak akiket szeretünk. Hogyan szeretek? Gyengéden? Netán fojtogatóan? Konstruktívan vagy destruktívan? Táplálóan vagy szegényesen? Ez csak néhány példa a sok millióból, mert mint ahogy látszik nagyon nagyon sok féleképpen szerethetünk. Személy szerint bennem felmerül a kérdés, hogyha destruktívan vagy fojtogatóan szeretünk, akkor miért ezt választjuk? Miért így szeretünk valakit, ha gyengéden is szerethetnénk? Szóval miért úgy szeretünk ahogy?
Számos pszichológus, terapeuta, pszichoterapeuta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adva. Például Feldmár András számos könyve és előadása foglalkozik a szeretet témakörével jobbnál jobb gondolatokat nyújtva azoknak, akik nyitottak rá. Szívből ajánlom az ő írásait inspirációnak azoknak, akik szeretnének válaszokat találni a saját kérdéseikre többek közt a szeretettel kapcsolatban is. 
Tény és való, hogy mindannyian úgy szeretünk, ahogy azt megtanultuk. Generációról generációra átpasszolva sokszor ugyanazokat a mintákat. De ki fogja azt mondani, hogy elég volt? Ki fogja felismerni azt, ha hiba esett a gépezetbe?
Öntudatosnak lenni fontos és hasznos. Tudni és látni azt, hogy hol és mikor használnak ki vagy bántanak bennünket vagy éppen fordítva. Felismerni azt, hogy mi jó nekünk és mi nem. Sokkal nehezebb és bonyolultabb szeretni mint, ahogy azt hinnénk. A felismerés egy remek kiinduló alap a váloztatáshoz, bár tettvágy nélkül mit sem ér az egész. Mit sem ér a tudás és az önismeret, ha nem állunk készen változtatni azon amin kell, akkor amikor eljött volna rá az ideje. A tudás önmagában olyan mintha sebtapaszt raknánk egy nyílt törésre. Tudunk a sebről és tudjuk, hogy fáj. Azt is értjük miért történt, de ez önmagában még nem gyógyítja be a komolyabb sérüléseket. Ahhoz, hogy meg is gyógyuljon elengedhetetlen a segítsékg és a megfelelő kezelés (ebben a példában az operáció). Más szavakkal illetve a témát tettrekészség nélkül az önismeret olyan, mintha vállon veregetnénk magunkat. Ha nem változtatunk, akkor a tudás csak a kifogások gyártására lesz elég. Arra, hogy azt mondogassuk, hogy 'Én ilyen vagyok.' , 'Azért vagyok ilyen, mert ...', 'Jó, dehát ismersz ...'. 
Tehát szeretni és szeretve lenni bonyolult. Bátornak kell lenni ahhoz hogy feltegyük a kérdést én hogyan szeretlek téged? Hogyan szeretek másokat? Hogyan szeretem magamat? Viszont nem elég kérdezni. Érdemes cselekedni és változtatni ott és akkor, amikor annak eljött az ideje. Én most egyelőre csak kérdezek. Majd, ha megérkezik a válasz is, akkor változtatok. És te? Mersz változtatni? 

Egy kellemes napsütéses tavaszi napon Inez a szokásos rutint követve indul el a gyerekekért az óvodába. Gondolatban már a vacsorához szükséges alapanyagokat állítja össze. Kissé ideges, mert nem volt ideje óvoda elött bevásárolni, úgyhogy ezt is a gyerekekkel kell megoldani, ami szintén nem egyszerű feladat. Az ilyen alkalmakra mindig stratégiát épít, mert tudja, hogy az édességek szétszórtan és rafináltan vannak elhelyezve a boltokban. Az óvodába érve a gyerekek már izgatottan várják édesanyjukat. Hazafelé lelkesen mesélik aznapi élményeiket, ahogy a barátaikkal fogócskáztak és azt is, ahogy egy másik gyerek összefirkálta az újonnan kapott szinezőjüket. Melyet az óvónéni csak egy szimpla 'Nem szabad.'-dal intézett el. 
Mindeközben Inez figyelme egy közeli étterem teraszára irányul, egy ott ülő feltehetően korai 30as éveiben járó nőre. Nagyjából hasonló korban lehetnek. Irigykedve figyeli a stílusos és üzleti megjelenését, ami alapján magasabb pozícióban dolgozhat. Látszólag egyedül van, ám mégsem tűnik úgy, hogy őt ezt zavarná. Mint örök romantikus alkat Inez is ezer éve vágyakozik abba az étterembe, de párja hajhatatlan mondván ő jobban szereti az otthoni ételeket és különben sem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Inez vágyakozva figyeli a stílusos nőt az étterem teraszán. Gondolatban már messze jár az izgalmas óvodai meséktől. Túl az otthoni teendőkön, túl a vacsora alapanyagjain vagy a bevásárlás kihívásain. A múltban jár 10 évvel ezelött. 
Valahogy mindig is magától értetődőnek tűnt számára az anyaság gondolata és a családalapítás. Egészen idáig tulajdonképpen alig fordult meg a fejében, hogy akár más életet is élhetne. Természetes volt, hogy ő ezt akarja. De ma elnézve ezt a látszólag sikeres nőt abban a stílusos és drága étteremben, elindult benne valami. A kétség apró szikrája. Hirtelen behasított a tudatába a felismerés, hogy talán mégsem azt az életet éli, amit valójában szeretett volna. Soha nem állt meg és gondolkozott el mélyebben azon, hogy ő mit akar. Az életében minden adott volt. A neve, amit édesanyja után kapott. A tradicionális családi légkör és a szokásaik. A szülői minta, amit látott gyerekként. A közösség és minden vele járó értékrend. Ebben nőtt fel és mindig ezt látta. Tulajdonképpen soha sem merült fel benne a gondolat, hogy másképp élje az életét. Soha nem gondolt arra, mert az ő szülei sem gondoltak arra, hogy élhetnének egy olyan életet, ahol beteljesíthetik önmagukat. Egy életet, ahol lelhetnek örömöt és önbeteljesedést a szakmájukban. Egy munkát, ahova nem azért járnak, mert muszáj fizetni a számlákat, hanem azért mert szeretik a légkört, a kollegákat és maga a szakmát is, amit csinálnak. 

Azok a minták, amiket a generációk hordoznak magukban változnak. Minden szülő másként látja gyermekét és azokat az értékeket, amik szerint él. Minden generációban vannak eltérések és változások. Ez rendben is van, hiszen ez a társadalom mozgató rugója és az, hogy már nem a középkorban élünk. Ahogy a társadalom, úgy változik együtt vele a világ. Ez az a fejlődés, ami minden generációnak más lehetőségeket kínál. Inez egy pillanatra életében először megáll és elgondolkozik, talán azok a hatások, amik a szüleit és nagyszüleit érték mára megváltoztak. Azok a hatások, amik akkor érték a társadalmat más döntéseket szültek, mint azok melyek szerint a mai társadalom él. Egy pillanatra eszébe jut, hogy lehetett volna másként. Élhetett volna máshogy. Dönthetett volna máksént. Gondolatait gyermekei kacagása szakítja félbe. Lepillantva rájuk már nem számít mi volt és hogy volt. A jelen számít és a gyermekei kacagása. 

Eközben a túloldalon az étterem teraszán Alíz, a stílusos fiatal nő gondolatait gyerekek kacagása töri meg. Ekkor figyel fel először az elötte fekvő üzleti tervből megpillantva a túl oldalon sétáló édesanyát gyermekeivel. Furcsán idegen zaj ez számára, de mégis melengető érzéssel tölti meg. Hirtelen kizökkenti őt egy percre az üzleti világból vissza a gyermekkorába. Amikor még ő maga is testvérével és édesanyjával sétált haza az óvodából. Eszébejut a nyugodt, békés és teljesen átlagos gyermekkora. Szülei híve voltak a hagyományőrzésnek és ő maga sem bánta soha. Megnyugtató volt a kiszámítható és mégis számtalan izgalmat rejtett magában az, hogy mindig volt valami, amit várhat. Tudta mi fog majd történni. Nem voltak meglepetések és ettől biztonságban érezte magát. 
Édesanyja fiatalon alapított családot akárcsak nővére. Alíz maga is a család fontosságára lett nevelve, ami önmagában nem túl sokat változott azóta sem, ám gimnáziumban valami mégis megváltozott benne. A varázslatos és boldog gyerekkora ellenére mégis úgy döntött, hogy ő az önmaga boldogságát helyezi előtérbe. A tradicionális nevelés ellenére mégis úgy döntött, hogy megszakítja a hagyományt. Ott volt benne a vágy, hogy egy olyan életet éljen, ahol nem azért jár dolgozni, mert muszáj és meg kell élni valamiből. Nem akart úgy élni, mint a felnőttek, akiket ismert maga körül. Olyan életre vágyott, ahol lehet boldog és beteljesítheti önmagát szakmájában és magánéletében egyaránt. Habár boldog, mert szabad és kötöttségektől mentes életet él, ráadásul egy olyan szakmában dolgozik, amiben sikeres és elismert. Ám mégis a látszólagosan boldog családot elnézve eltöpreng azon, hogy vajon a megfelelő életet választotta-e. Egy pillanatra elönti az anyaság iránti vágya. Elöntik az emlékek a boldog gyerekkoráról és arról, hogy talán úgy is boldogan élhetne. Családanyaként a gyerekeivel, akárcsak az édesanya az út túloldalán. A benne rejlő belső konfliktusnak helyt adva felmerülnek benne a kérdések. Vajon milyen szülő lenne? Vajon ő is tradícionális nevelésben részesítené a gyerekeit vagy inkább egy reformatívabb utat választana? Gondolatait telefonjának csörgése zavarja meg. Egy kollegája hívása, aki ismét Alíz szakmai véleményét kéri ki. Ekkor elmosolyodik hiszen tizen évekkel ezelőtt volt egy álma. Egy álma, hogy önmagát válassza és azt, hogy egy olyan életet élhessen, ahol nem csak a hétvégéknek és szabadságoknak él, hanem a hétköznapoknak is. 

Életünk során számtalan alkalommal nyílik lehetőségünk döntéseket hozni, később aztán ennek megfelelően élni és vállalni a vele járó feladatokat. Nem létezik jó vagy rossz döntés, csak döntés. Jogunkban áll szabadon dönteni, ám minden döntés magában hordozza a kétségeket. Talán részben azért, mert jól szeretnénk dönteni. De ez megint csak egy illúzió. Bárhogy döntünk mindig van valami, ami elbizonytalanít bennünket arról, hogy jól döntöttünk-e. Ez természetes. Akárcsak Inez és Alíz, mi is megállunk néha egy-egy pillanatra megpillantva egy idegent és elgondolkodva, hogy jobb lett volna-e az életünk, ha másként döntünk. De a pillanat tovaszáll és tovább haladunk a hétköznapjainkban. Bár a kétség továbbra is ott szunnyad. Talán csak egy kiút van a kétségeink rengetegjéből. Az, ha hiszünk önmagunkban. Abban, hogy az adott pillanatban mindig úgy döntünk/döntöttünk, ahogy az a legjobbnak bizonyul(t) számunkra. Minden döntés következményekkel jár és gyakran bizonyos áldozatok megkövetelésével. Talán csak arra van szükségünk, hogy a belső hangunkra figyeljünk. Egy belső hangra, ami boldogságunk felé navigálna, ha mi azt szabadon engednénk.