Szavakkal a lélekért

Balberie


És te hogyan tudsz szeretni?

2020. május 13. - Balberie

 opened-book-with-pencil-and-romantic-postcard-on-marble-3847636.jpg

Sokan sokféleképpen szeretünk és gyakran észre sem vesszük, hogy miben más a másikétól, mert annyira természetes számunkra. Egy dolog valamit érezni és másik azt kimutatni, de azt se mindegy hogyan mutatjuk ki. Elvileg nincs olyan, hogy jó és rossz. Vagy mégis? Létezik olyan, hogy rosszul kommunikáljuk a szeretetünket? Szerintem igen. Igen is létezik az a helyzet, hogy amikor valaki nem tudja lekommunikálni azt ami a lelkében van. Azt hiszi a cselekedeteivel szeret, mert ő belül tudja, hogy ez így van bár a másik fél mit sem érez ebből az egészből. 
Fel kellene tennie mindenkinek magának azt a kérdést, hogy 'Hogyan szeretek?'. Fontos, mert lehet elüldözünk valakit magunk mellől, akit valójában szívből szeretünk és közel engedünk olyanokat, akik valójában nem annyira fontosak. 
Ha ez igaz, akkor miért működünk néha ellentétesen? Talán félünk szeretni? Nem ismerem a válaszokat azaz magam is keresem a saját válaszaimat. Nem tudok kész választ és megoldást tálcán kínálni a kérdésekre. Ezekre mindenkinek magának kell felelnie, amennyiben talál benne igazságot. Én az önismeret útját járom azt, ahol szeretném tudni a választ a bennem felmerülő kérdésekre. Ettől leszünk többek és érettebbek. Talán kicsit felnőttebbek. Tudni és érteni önmagam müködését, mert ha én nem ismerem akkor senki más sem fogja. Ha én nem tudom mi zajlik le bennem, akkor elég kevés az esély rá, hogy majd más megfogja tudni mondani. Talán akkor, ha az illető szakképzett terapeuta, sokat tapasztalt szakember. De ezekben az esetekben is fennáll bennem a feltevés, hogy csak mi ismerhetjük önmagunkat igazán. Nekünk kell eldönteni, hogy amit mások mondanak nekünk önmagunkról az igaz-e vagy sem. 
Szóval fontos az önismeret és ebben a gondolatmenetben elengedhetetlen, hogy felismerjük nekünk milyen a szeretet nyelvünk. A szeretet nyelv az az, ahogyan a bennünk lévő szeretetet lekommunikáljuk azoknak akiket szeretünk. Hogyan szeretek? Gyengéden? Netán fojtogatóan? Konstruktívan vagy destruktívan? Táplálóan vagy szegényesen? Ez csak néhány példa a sok millióból, mert mint ahogy látszik nagyon nagyon sok féleképpen szerethetünk. Személy szerint bennem felmerül a kérdés, hogyha destruktívan vagy fojtogatóan szeretünk, akkor miért ezt választjuk? Miért így szeretünk valakit, ha gyengéden is szerethetnénk? Szóval miért úgy szeretünk ahogy?
Számos pszichológus, terapeuta, pszichoterapeuta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adva. Például Feldmár András számos könyve és előadása foglalkozik a szeretet témakörével jobbnál jobb gondolatokat nyújtva azoknak, akik nyitottak rá. Szívből ajánlom az ő írásait inspirációnak azoknak, akik szeretnének válaszokat találni a saját kérdéseikre többek közt a szeretettel kapcsolatban is. 
Tény és való, hogy mindannyian úgy szeretünk, ahogy azt megtanultuk. Generációról generációra átpasszolva sokszor ugyanazokat a mintákat. De ki fogja azt mondani, hogy elég volt? Ki fogja felismerni azt, ha hiba esett a gépezetbe?
Öntudatosnak lenni fontos és hasznos. Tudni és látni azt, hogy hol és mikor használnak ki vagy bántanak bennünket vagy éppen fordítva. Felismerni azt, hogy mi jó nekünk és mi nem. Sokkal nehezebb és bonyolultabb szeretni mint, ahogy azt hinnénk. A felismerés egy remek kiinduló alap a váloztatáshoz, bár tettvágy nélkül mit sem ér az egész. Mit sem ér a tudás és az önismeret, ha nem állunk készen változtatni azon amin kell, akkor amikor eljött volna rá az ideje. A tudás önmagában olyan mintha sebtapaszt raknánk egy nyílt törésre. Tudunk a sebről és tudjuk, hogy fáj. Azt is értjük miért történt, de ez önmagában még nem gyógyítja be a komolyabb sérüléseket. Ahhoz, hogy meg is gyógyuljon elengedhetetlen a segítsékg és a megfelelő kezelés (ebben a példában az operáció). Más szavakkal illetve a témát tettrekészség nélkül az önismeret olyan, mintha vállon veregetnénk magunkat. Ha nem változtatunk, akkor a tudás csak a kifogások gyártására lesz elég. Arra, hogy azt mondogassuk, hogy 'Én ilyen vagyok.' , 'Azért vagyok ilyen, mert ...', 'Jó, dehát ismersz ...'
Tehát szeretni és szeretve lenni bonyolult. Bátornak kell lenni ahhoz hogy feltegyük a kérdést én hogyan szeretlek téged? Hogyan szeretek másokat? Hogyan szeretem magamat? Viszont nem elég kérdezni. Érdemes cselekedni és változtatni ott és akkor, amikor annak eljött az ideje. Én most egyelőre csak kérdezek. Majd, ha megérkezik a válasz is, akkor változtatok. És te? Mersz változtatni? 

 

Döntéseinkben rejlő kétségeink

photo-1516824600626-47a22f894aff.jpg

Egy kellemes napsütéses tavaszi napon Inez a szokásos rutint követve indul el a gyerekekért az óvodába. Gondolatban már a vacsorához szükséges alapanyagokat állítja össze. Kissé ideges, mert nem volt ideje óvoda elött bevásárolni, úgyhogy ezt is a gyerekekkel kell megoldani, ami szintén nem egyszerű feladat. Az ilyen alkalmakra mindig stratégiát épít, mert tudja, hogy az édességek szétszórtan és rafináltan vannak elhelyezve a boltokban. Az óvodába érve a gyerekek már izgatottan várják édesanyjukat. Hazafelé lelkesen mesélik aznapi élményeiket, ahogy a barátaikkal fogócskáztak és azt is, ahogy egy másik gyerek összefirkálta az újonnan kapott szinezőjüket. Melyet az óvónéni csak egy szimpla 'Nem szabad.'-dal intézett el. 
Mindeközben Inez figyelme egy közeli étterem teraszára irányul, egy ott ülő feltehetően korai 30as éveiben járó nőre. Nagyjából hasonló korban lehetnek. Irigykedve figyeli a stílusos és üzleti megjelenését, ami alapján magasabb pozícióban dolgozhat. Látszólag egyedül van, ám mégsem tűnik úgy, hogy őt ezt zavarná. Mint örök romantikus alkat Inez is ezer éve vágyakozik abba az étterembe, de párja hajhatatlan mondván ő jobban szereti az otthoni ételeket és különben sem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Inez vágyakozva figyeli a stílusos nőt az étterem teraszán. Gondolatban már messze jár az izgalmas óvodai meséktől. Túl az otthoni teendőkön, túl a vacsora alapanyagjain vagy a bevásárlás kihívásain. A múltban jár 10 évvel ezelött. 
Valahogy mindig is magától értetődőnek tűnt számára az anyaság gondolata és a családalapítás. Egészen idáig tulajdonképpen alig fordult meg a fejében, hogy akár más életet is élhetne. Természetes volt, hogy ő ezt akarja. De ma elnézve ezt a látszólag sikeres nőt abban a stílusos és drága étteremben, elindult benne valami. A kétség apró szikrája. Hirtelen behasított a tudatába a felismerés, hogy talán mégsem azt az életet éli, amit valójában szeretett volna. Soha nem állt meg és gondolkozott el mélyebben azon, hogy ő mit akar. Az életében minden adott volt. A neve, amit édesanyja után kapott. A tradicionális családi légkör és a szokásaik. A szülői minta, amit látott gyerekként. A közösség és minden vele járó értékrend. Ebben nőtt fel és mindig ezt látta. Tulajdonképpen soha sem merült fel benne a gondolat, hogy másképp élje az életét. Soha nem gondolt arra, mert az ő szülei sem gondoltak arra, hogy élhetnének egy olyan életet, ahol beteljesíthetik önmagukat. Egy életet, ahol lelhetnek örömöt és önbeteljesedést a szakmájukban. Egy munkát, ahova nem azért járnak, mert muszáj fizetni a számlákat, hanem azért mert szeretik a légkört, a kollegákat és maga a szakmát is, amit csinálnak. 

Azok a minták, amiket a generációk hordoznak magukban változnak. Minden szülő másként látja gyermekét és azokat az értékeket, amik szerint él. Minden generációban vannak eltérések és változások. Ez rendben is van, hiszen ez a társadalom mozgató rugója és az, hogy már nem a középkorban élünk. Ahogy a társadalom, úgy változik együtt vele a világ. Ez az a fejlődés, ami minden generációnak más lehetőségeket kínál. Inez egy pillanatra életében először megáll és elgondolkozik, talán azok a hatások, amik a szüleit és nagyszüleit érték mára megváltoztak. Azok a hatások, amik akkor érték a társadalmat más döntéseket szültek, mint azok melyek szerint a mai társadalom él. Egy pillanatra eszébe jut, hogy lehetett volna másként. Élhetett volna máshogy. Dönthetett volna máksént. Gondolatait gyermekei kacagása szakítja félbe. Lepillantva rájuk már nem számít mi volt és hogy volt. A jelen számít és a gyermekei kacagása. 

Eközben a túloldalon az étterem teraszán Alíz, a stílusos fiatal nő gondolatait gyerekek kacagása töri meg. Ekkor figyel fel először az elötte fekvő üzleti tervből megpillantva a túl oldalon sétáló édesanyát gyermekeivel. Furcsán idegen zaj ez számára, de mégis melengető érzéssel tölti meg. Hirtelen kizökkenti őt egy percre az üzleti világból vissza a gyermekkorába. Amikor még ő maga is testvérével és édesanyjával sétált haza az óvodából. Eszébejut a nyugodt, békés és teljesen átlagos gyermekkora. Szülei híve voltak a hagyományőrzésnek és ő maga sem bánta soha. Megnyugtató volt a kiszámítható és mégis számtalan izgalmat rejtett magában az, hogy mindig volt valami, amit várhat. Tudta mi fog majd történni. Nem voltak meglepetések és ettől biztonságban érezte magát. 
Édesanyja fiatalon alapított családot akárcsak nővére. Alíz maga is a család fontosságára lett nevelve, ami önmagában nem túl sokat változott azóta sem, ám gimnáziumban valami mégis megváltozott benne. A varázslatos és boldog gyerekkora ellenére mégis úgy döntött, hogy ő az önmaga boldogságát helyezi előtérbe. A tradicionális nevelés ellenére mégis úgy döntött, hogy megszakítja a hagyományt. Ott volt benne a vágy, hogy egy olyan életet éljen, ahol nem azért jár dolgozni, mert muszáj és meg kell élni valamiből. Nem akart úgy élni, mint a felnőttek, akiket ismert maga körül. Olyan életre vágyott, ahol lehet boldog és beteljesítheti önmagát szakmájában és magánéletében egyaránt. Habár boldog, mert szabad és kötöttségektől mentes életet él, ráadásul egy olyan szakmában dolgozik, amiben sikeres és elismert. Ám mégis a látszólagosan boldog családot elnézve eltöpreng azon, hogy vajon a megfelelő életet választotta-e. Egy pillanatra elönti az anyaság iránti vágya. Elöntik az emlékek a boldog gyerekkoráról és arról, hogy talán úgy is boldogan élhetne. Családanyaként a gyerekeivel, akárcsak az édesanya az út túloldalán. A benne rejlő belső konfliktusnak helyt adva felmerülnek benne a kérdések. Vajon milyen szülő lenne? Vajon ő is tradícionális nevelésben részesítené a gyerekeit vagy inkább egy reformatívabb utat választana? Gondolatait telefonjának csörgése zavarja meg. Egy kollegája hívása, aki ismét Alíz szakmai véleményét kéri ki. Ekkor elmosolyodik hiszen tizen évekkel ezelőtt volt egy álma. Egy álma, hogy önmagát válassza és azt, hogy egy olyan életet élhessen, ahol nem csak a hétvégéknek és szabadságoknak él, hanem a hétköznapoknak is. 

Életünk során számtalan alkalommal nyílik lehetőségünk döntéseket hozni, később aztán ennek megfelelően élni és vállalni a vele járó feladatokat. Nem létezik jó vagy rossz döntés, csak döntés. Jogunkban áll szabadon dönteni, ám minden döntés magában hordozza a kétségeket. Talán részben azért, mert jól szeretnénk dönteni. De ez megint csak egy illúzió. Bárhogy döntünk mindig van valami, ami elbizonytalanít bennünket arról, hogy jól döntöttünk-e. Ez természetes. Akárcsak Inez és Alíz, mi is megállunk néha egy-egy pillanatra megpillantva egy idegent és elgondolkodva, hogy jobb lett volna-e az életünk, ha másként döntünk. De a pillanat tovaszáll és tovább haladunk a hétköznapjainkban. Bár a kétség továbbra is ott szunnyad. Talán csak egy kiút van a kétségeink rengetegjéből. Az, ha hiszünk önmagunkban. Abban, hogy az adott pillanatban mindig úgy döntünk/döntöttünk, ahogy az a legjobbnak bizonyul(t) számunkra. Minden döntés következményekkel jár és gyakran bizonyos áldozatok megkövetelésével. Talán csak arra van szükségünk, hogy a belső hangunkra figyeljünk. Egy belső hangra, ami boldogságunk felé navigálna, ha mi azt szabadon engednénk.