Szavakkal a lélekért

Balberie


És te hogyan tudsz szeretni?

2020. május 13. - Balberie

 opened-book-with-pencil-and-romantic-postcard-on-marble-3847636.jpg

Sokan sokféleképpen szeretünk és gyakran észre sem vesszük, hogy miben más a másikétól, mert annyira természetes számunkra. Egy dolog valamit érezni és másik azt kimutatni, de azt se mindegy hogyan mutatjuk ki. Elvileg nincs olyan, hogy jó és rossz. Vagy mégis? Létezik olyan, hogy rosszul kommunikáljuk a szeretetünket? Szerintem igen. Igen is létezik az a helyzet, hogy amikor valaki nem tudja lekommunikálni azt ami a lelkében van. Azt hiszi a cselekedeteivel szeret, mert ő belül tudja, hogy ez így van bár a másik fél mit sem érez ebből az egészből. 
Fel kellene tennie mindenkinek magának azt a kérdést, hogy 'Hogyan szeretek?'. Fontos, mert lehet elüldözünk valakit magunk mellől, akit valójában szívből szeretünk és közel engedünk olyanokat, akik valójában nem annyira fontosak. 
Ha ez igaz, akkor miért működünk néha ellentétesen? Talán félünk szeretni? Nem ismerem a válaszokat azaz magam is keresem a saját válaszaimat. Nem tudok kész választ és megoldást tálcán kínálni a kérdésekre. Ezekre mindenkinek magának kell felelnie, amennyiben talál benne igazságot. Én az önismeret útját járom azt, ahol szeretném tudni a választ a bennem felmerülő kérdésekre. Ettől leszünk többek és érettebbek. Talán kicsit felnőttebbek. Tudni és érteni önmagam müködését, mert ha én nem ismerem akkor senki más sem fogja. Ha én nem tudom mi zajlik le bennem, akkor elég kevés az esély rá, hogy majd más megfogja tudni mondani. Talán akkor, ha az illető szakképzett terapeuta, sokat tapasztalt szakember. De ezekben az esetekben is fennáll bennem a feltevés, hogy csak mi ismerhetjük önmagunkat igazán. Nekünk kell eldönteni, hogy amit mások mondanak nekünk önmagunkról az igaz-e vagy sem. 
Szóval fontos az önismeret és ebben a gondolatmenetben elengedhetetlen, hogy felismerjük nekünk milyen a szeretet nyelvünk. A szeretet nyelv az az, ahogyan a bennünk lévő szeretetet lekommunikáljuk azoknak akiket szeretünk. Hogyan szeretek? Gyengéden? Netán fojtogatóan? Konstruktívan vagy destruktívan? Táplálóan vagy szegényesen? Ez csak néhány példa a sok millióból, mert mint ahogy látszik nagyon nagyon sok féleképpen szerethetünk. Személy szerint bennem felmerül a kérdés, hogyha destruktívan vagy fojtogatóan szeretünk, akkor miért ezt választjuk? Miért így szeretünk valakit, ha gyengéden is szerethetnénk? Szóval miért úgy szeretünk ahogy?
Számos pszichológus, terapeuta, pszichoterapeuta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adva. Például Feldmár András számos könyve és előadása foglalkozik a szeretet témakörével jobbnál jobb gondolatokat nyújtva azoknak, akik nyitottak rá. Szívből ajánlom az ő írásait inspirációnak azoknak, akik szeretnének válaszokat találni a saját kérdéseikre többek közt a szeretettel kapcsolatban is. 
Tény és való, hogy mindannyian úgy szeretünk, ahogy azt megtanultuk. Generációról generációra átpasszolva sokszor ugyanazokat a mintákat. De ki fogja azt mondani, hogy elég volt? Ki fogja felismerni azt, ha hiba esett a gépezetbe?
Öntudatosnak lenni fontos és hasznos. Tudni és látni azt, hogy hol és mikor használnak ki vagy bántanak bennünket vagy éppen fordítva. Felismerni azt, hogy mi jó nekünk és mi nem. Sokkal nehezebb és bonyolultabb szeretni mint, ahogy azt hinnénk. A felismerés egy remek kiinduló alap a váloztatáshoz, bár tettvágy nélkül mit sem ér az egész. Mit sem ér a tudás és az önismeret, ha nem állunk készen változtatni azon amin kell, akkor amikor eljött volna rá az ideje. A tudás önmagában olyan mintha sebtapaszt raknánk egy nyílt törésre. Tudunk a sebről és tudjuk, hogy fáj. Azt is értjük miért történt, de ez önmagában még nem gyógyítja be a komolyabb sérüléseket. Ahhoz, hogy meg is gyógyuljon elengedhetetlen a segítsékg és a megfelelő kezelés (ebben a példában az operáció). Más szavakkal illetve a témát tettrekészség nélkül az önismeret olyan, mintha vállon veregetnénk magunkat. Ha nem változtatunk, akkor a tudás csak a kifogások gyártására lesz elég. Arra, hogy azt mondogassuk, hogy 'Én ilyen vagyok.' , 'Azért vagyok ilyen, mert ...', 'Jó, dehát ismersz ...'
Tehát szeretni és szeretve lenni bonyolult. Bátornak kell lenni ahhoz hogy feltegyük a kérdést én hogyan szeretlek téged? Hogyan szeretek másokat? Hogyan szeretem magamat? Viszont nem elég kérdezni. Érdemes cselekedni és változtatni ott és akkor, amikor annak eljött az ideje. Én most egyelőre csak kérdezek. Majd, ha megérkezik a válasz is, akkor változtatok. És te? Mersz változtatni? 

 

Elveszett pillanat

 pexels-photo-590137.jpeg

Mindannyiónk életében eljön az a pillanat, amikor rájövünk, hogy valami végérvényesen megváltozott. Nekem ez 2016.05.31-én jött el, úton a reptér felé a családommal. Addig a napig már régóta éltem külön a családomtól és külföldön is, de mégis azon a napon éreztem, hogy valami véget ért. 
Úton a reptér felé testvéremmel kéz a kézben csendben érleltük, ahogy az út elhalad mellettünk. Abban a pillanatban szerettem volna örökre gyerek maradni. Örökké úgy maradni és soha fel nem nőni. Szerettem volna végleg ott maradni mint egy család, örökre csak mi négyen. Szerettem volna a testvéremmel örökké kéz a kézben ott ülni a pillanatban, de az idő nem várta meg míg mi készen állunk elengedni egymást. Sírni volt kedvem és toporzékolni, akárcsak az első óvodai napomon, amikor anyu először hagyott ott az óvodában. 
Már elindulás előtt is éreztem, hogy valami ezúttal más. Már előtte is elérzékenyülten vártam az indulás pillanatát. Akkor abban a momentumban úgy éreztem, hogy ezek a pillanatok megritkulnak onnantól kezdve. Talán ettől volt más az a nap, mert tudtam, hogy legközelebb már a testvérem is a saját útját járja. Tudtam, hogy ő is készen áll elindulni. Ez a pillanat mély benyomást keltett bennem, mert feleszméltem, hogy már nem vagyunk gyerekek. Már nem lesznek gyakran olyan pillanatok, amikor én és a testvérem újra csak a szüleink gyermekei lehetünk. Eljött az idő, amikor már nem ülünk a hátsó ülésen kéz a kézben, mert átvesszük a kormányt a saját életünk felett és elindulunk külön utakon. Ijesztő és tudom, hogy szülőként is ijesztő lehet ezt megélni. 
Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor valami végetért és ez fájdalommal jár. Teljesen mindegy mi az, amit el kell engednünk, legyen az bármi. Minden végben ott van az elmúlás és az elvesztés, amihez idő kell, gyógyulás és gyász. De amikor végre kisüt a lelkünkben a nap, akkor meglátjuk a lehetőséget, amit ez a vég kínált nekünk. Hiszen a végben ott a kezdet is. A kezdetben ott a félelem ugyan, de az izgatottság is. Az izgalom az, ami elcsendesíti a fájdalmat, ami a pillanat elvesztésével jár. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy én és a testvérem már nem vagyunk gyerekek. Bár már rég nem otthon éltem mégis évekbe telt rájönnöm és felismernem azt, ami talán a madaraknak gyorsabban megy. Kiröppennek a fészekből és szárnyra kelnek. Attól a pillanattól kezdve pedig szabadon szelve az eget élnek önállóan. 
Nekünk embereknek ez nem jön ennyire ösztönszerűen vagy legalábbis nekem nem. A pillanatok jönnek mennek és csak később eszmélünk rá mi az ami elment. Aztán csak várjuk, hogy újra eljöjjön a pillanat. Az a pillanat, ami talán soha nem jön el, mert mind várunk valamire. Egy bizonyos telefonhívásra. Még egy napra. Még egy kis időre. Egy jobb lehetőségre. Egy újabb esélyre. Egy jelre. Olykor mind vágyakozunk arra, hogy a pillanat örökké tartson, vagy ha már elmúlt újra érezzük azt, amit akkor éreztünk. Számomra ez a pillanat egy szép emlék marad, amit néha újra magamra veszek, mint egy puha meleg takarót. Egy darabig elidőzök benne és újra átélem. Csak még egyszer utoljára. 

 

 

A sivatag

photo-1466071624063-c556307cb4d2.jpg

Olyan ez mint, amikor a sivatagban sétál az ember és egyszerűen mintha soha nem tudnánk kikeveredni belőle. Minden ugyanolyan sivárnak tűnik. Néha feltünik egy káprázat, egy délibáb. Valami, amit látni szeretnénk, de persze nem valóság. Aztán rálelünk már teljesen kiéhezve és szomjazva egy oázisra. Valahol mélyen ott van a félelem, hogy mi van ha ez is csak a képzeletünk szüleménye. Persze szomjazunk, úgyhogy vadul belevetjük magunkat a vízbe félrelökve félelmeink. Ez nyilván attól függ mióta sétálunk a sivatagban. Ha nem régóta akkor persze elidőzünk és elmélkedünk egyet vajon igazi-e amit látunk. De ha már régóta járjuk a sivatagot, akkor bizony iszonyatos lelkierőre van szükség, ahhoz, hogy megmerjük kérdőzejelzni a józan ítélőképességünket. 
Sokszor nem is sikerül. Így futunk bele újabb és újabb délibábokba, amíg aztán eljutunk egy valódi oázishoz, ahol végre ihatunk. Sajnos ahhoz, hogy kiérjünk a sivatagból az oázisok csak egy időre nyújtanak menedéket. Onnan tovább kell indulni, hiszen lelkünk mélyén tudjuk ... bármennyire is jó ott most, hogy onnan el kell indulunk a sivatag egyhangúságába, bizonytalanásába, megtelve félelemmel, hogy vajon lesz-e még egy oázis, ami feltölt vagy anélkül, hogy tudnánk meddig tart az út. 
Nehéz a sivatagot járni fedezék nélkül. Nincs ahova elbújhatnánk a Nap elöl. A Nap, ami mindent megvilágít lehet egy csoda, ami feltölt erővel és fénnyel. Megtelsz melengető sugaraival és felemel, feltölt boldogsággal. De a Napnak is van árnyoldala. A kezdeti öröm után terhessé válik, mert egy idő után amikor feltöltődtünk elkezd égetni. A sivatagban a Nap égető sugarai elől nincs menekvés. 
Így, hát ebben a kietlen és élettelen tájban a csillagok lesznek legfőbb szövetségeseink. Ők azok, akik az éjszaka leple alatt tudnak segíteni tájékozódni, amikor a Nap fénye teherré válik.

Az állomáson


anime-landscape-scenic-fantasy-flying-train-stars.jpg

Az állomásra sietek megpakolva nehéz bőröndjeimmel kezemben. Kapkodva szedegetem lábaim, hogy még időben elérjem a vonatom. Beígértem a családnak, hogy szólok, ha már rajta ülök. Bár vicces, hogy magam sem tudom melyik úton fog menni. Na persze ezt az információt is megtartom magamnak. Nincs szükség arra, hogy a család idegeskedjen valami miatt, amitől én már alapból stresszelek. Dupla stressz, az dupla gondot jelent. Elég, hogyha majd tudják már úton vagyok. Most, hogy így belegondolok talán azt se tudják épp most merre vagyok. Na mindegy, majd a vonaton beavatom őket - gondolom magamban miközben az ember tömegen próbálom átvergődni magam. Úgy látom sokan utaznak manapság. Mindenki keresi a megfelelő peront. Elképesztő, hogy mekkora a pályaudvar ... nem csoda, hogy néhányan csak kétségbeesetten szállingóznak, pontosabban szállingóznának, ugyanis a tömeg sodorja őket magával. A végén még valahol máshol kötnek ki ... Oda kell figyelnie az embernek, ha odaakar jutni, ahova épp igyekszik, mert könnyen belekerül egy áramlatba, ami addig sodorja magával, amíg egy ideig el is hiszi, hogy ő is arra akar menni. Persze előbb-utóbb rádöbben a szerencsétlen, hogy jól átverték és még csak mást sem okolhat érte, mert ő hitte el ez a jó irány. Mondjuk nem meglepő, hogyha irányttéveszt az ember. Ehhez az állomáshoz nem adnak útmutatót, de még csak térképet sem. Nem csoda, ha eltéved az emberfia. Látom vannak itt tévelygő is, akik még az útirányt se döntötték el. Az előző városban én is így voltam ... Nem tudtam hova jövök tovább. Hirtelen döntöttem én is, aztán mégsem bánom. Biztos ők is megtalálják a nekik való járatot. Igaz nem sokan utaztak a vonaton, amit én választottam. Akkor ez zavart, bár most így az állomáson elnézve az embertömeget, már majdnem hálás is vagyok azért, hogy nyugodtan tudtam utazni. 
33-as vágány jobbra. Jobb ha kapkodom a lábam, mert ez bizony még csak a 12es és, ha szeretnék még időben elindulni,akkor jobb lenne ezt a járatot elérni. Mondjuk nem mintha nem indulna folyamatosan. Kicsit visszább veszek a tempóból, mert a lelkem is kiteszem, hogy elérjem a vonatot, holott a jegyem korlátlan időre szól. Szóval indulhatok én később is, ha úgy tetszik. Max egy kicsit később érek oda.
Eközben delet ütött az óra. Érdekes, hogy mennyire semleges ez az idő, akárcsak az éjfél. Se nem délelött, se nem délután, ahogy az éjfél se ma, de még a holnap se. Kicsit olyan ez mintha megállna az idő és még visszalehetne forgatni az idő kerekét. A pillanat megáll és egy rövid időre érezhetjük az idő semlegességét. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire jelentéktelen az idő. De aztán percse csak halad tovább és a pillanat oda. 12:01-et üt az óra és menni kell tovább, mert már délután van. Úgy látom, hogy a vonatom már bent áll. Nocsak még vánom is kell az indulásra. Legalább van időm megtalálni a 6-os kocsit. Ahogy próbálom a bőröndjeimet feltaszigálni a vagonba jövök rá, hogy még ez a kevés is sok. Pedig már mennyi mindent kiszelektáltam. Szinte el se hiszem, hogy bírtam annyi csomaggal elindulni az első alkalommal. Nem tudom talán régen erősebb lettem volna. Vagy csak tudatlanságom segített cipelni a csomagokat? Nem voltam rutinos utazó. Nem tudtam, hogy ennyi cuccal nehéz elindulni. Plusz valójában a felére sem volt szükségem annak, amit bekészítettem elsőnek. Ahogy cibálnám fel a bőrödnöket látom, hogy a mögöttem állók csak türelmetlenül várakoznak. Úgy látom az úriemberek kihaló félben vannak, mert ez a tohonya mamlasz se ajánlja fel, hogy segít felrakni a csomagjaim. Lehet ő is úgy van vele, hogy 'Kellett neki ennyi csomagot hoznia és ráadásul ilyen nehezeket.'. Nem mintha nem lenne igaza és bár tudom, hogy nem várhatok segítséget mégis jól esne egy kis törődés vagy legalább a szándék. Na de hiába te mamlasz. Látod? Megoldottam nélküled is. Mostmár rajtad a sor, de én se ajánlom fel a segítségem neked. 
Na jó most egy kicsit bűntudatom lett. Nem kellene ilyen gonosznak lennem. Szerencsélen embernek biztos meg van a maga baja, a maga oka. Nem is ismerem. Lehet, hogy beteg vagy szimplán máshol jár. Nem vagyok abban a pozícióban, hogy megítéljem őt. Na végre a helyemen vagyok. Rutinos utazóként, már előre elkészítettem a kis termoszomba a kávét, hogy az utam során éber legyek. Szeretek nézelődni. Kár lenne kihagyni a látványt. Csak nehogy megint az ipartelepen keresztül vigyen az út. Legalább most világos van és a remény is meg van, hogy talán szebb lesz a táj is. Emlékszem volt olyan is, amikor sötétben utaztam. Na az voltl igazán demotiváló. Úgy is megérkeztem. Mára már megtanultam, hogy érdemes némi szórakoztatást magammal hozni arra az esetre, ha az út során nem tudom élvezni a tájat. 
Telik az idő és a percek csak úgy szaladnak, ahogy a forró kávémat kortyolgatom. Elmerengek a többi utazón. Vajon ők mit hoztak magukkal? Mennyiszer utaztak? Merre jártak? Ahogy elmerengek a gondolataimon, már ki is gördül a vonat. Lassan, de biztosan haladok az útirányom felé. úgy látom, hogy ez se a sebes vonat. Na de ne vonjak le következtetést. Begyorsulhat ez még. Lehet, hogy hipp hopp és a következő állomásra érek.
Van valami izgalmas a bizonytalanban. Eleinte nagyon zavart, hogy sose tudom melyik úton haladok és mennyi időt vesz az út igénybe. Viszont mára megtanultam várni. Van valami csodálatos bene. Reménnyel tölt el a varakozás. Igénybeveszi a fantáziám és a lelkem is. Nehéz munka azért, de idővel megtanul az ember várni. 
A várakozásról jut eszembe, a család már várja a hívásom.
"Szia Anya!..."