Szavakkal a lélekért

Balberie


Lélegezz

2019. október 15. - Balberie

pexels-photo-747964.jpeg

Hol vannak azok az egyszerű cikkek az életről? Túl sok az influenszer és a 'Majd én megmondom a tutit.'. Lehet egyszerűen csak élvezni a jelent és hagyni, hogy nyugodtan sétáljunk a saját utunkon anélkül, hogy több millióan a képünkbe dörgölnénk, hogy az miért rossz. Hiányzik az egyszerűség. Lehet élvezni a jelent úgy, hogy tudom lehet nem úgy fogom élvezni ahogy tegnap és ez is teljesen rendben van így. Meg lehet hallgatni valakit úgy is, hogy nem akarom megmondani neki mit csináljon, mert az igazság az, hogy nem tudjuk. Az ő élete és kizárólag ő tudja mit akar még akkor is, ha ezzel most épp nincs tisztában. Majd lesz. Csak még nem tudja. 
Ideges? Hát hadd legyen. Majd elmúlik az is. 
Én eközben csak szürcsölöm a kávém és élvezem, hogy én szabom az időm. Élvezem, hogy egy kicsit most vakvágányon fut az életem. Kicsit most megállt és lelassult a világ és végre azt érzem, hogy bírok lélegezni. Végre azt érzem, hogy én ÉN vagyok. Egyszerűen ajándék és felfoghatatlanul nagy szabadság az, hogy most újra önmagam lehetek és azt csinálhatom ami érdekel. Nem tudom hova tartok, de talán nem is kell. Tudom, hogy most mit akarok és ennyi a lényeg, mert ez elvisz majd valahova, ahova mennem kell. Addig meg nem akarok rágörcsölni az életre, ahogy szoktam. Lélegezni akarok. Szabadon. Hagyván, hogy feltöltsön élettel. Úgy ahogy azt kell. 

A sivatag

photo-1466071624063-c556307cb4d2.jpg

Olyan ez mint, amikor a sivatagban sétál az ember és egyszerűen mintha soha nem tudnánk kikeveredni belőle. Minden ugyanolyan sivárnak tűnik. Néha feltünik egy káprázat, egy délibáb. Valami, amit látni szeretnénk, de persze nem valóság. Aztán rálelünk már teljesen kiéhezve és szomjazva egy oázisra. Valahol mélyen ott van a félelem, hogy mi van ha ez is csak a képzeletünk szüleménye. Persze szomjazunk, úgyhogy vadul belevetjük magunkat a vízbe félrelökve félelmeink. Ez nyilván attól függ mióta sétálunk a sivatagban. Ha nem régóta akkor persze elidőzünk és elmélkedünk egyet vajon igazi-e amit látunk. De ha már régóta járjuk a sivatagot, akkor bizony iszonyatos lelkierőre van szükség, ahhoz, hogy megmerjük kérdőzejelzni a józan ítélőképességünket. 
Sokszor nem is sikerül. Így futunk bele újabb és újabb délibábokba, amíg aztán eljutunk egy valódi oázishoz, ahol végre ihatunk. Sajnos ahhoz, hogy kiérjünk a sivatagból az oázisok csak egy időre nyújtanak menedéket. Onnan tovább kell indulni, hiszen lelkünk mélyén tudjuk ... bármennyire is jó ott most, hogy onnan el kell indulunk a sivatag egyhangúságába, bizonytalanásába, megtelve félelemmel, hogy vajon lesz-e még egy oázis, ami feltölt vagy anélkül, hogy tudnánk meddig tart az út. 
Nehéz a sivatagot járni fedezék nélkül. Nincs ahova elbújhatnánk a Nap elöl. A Nap, ami mindent megvilágít lehet egy csoda, ami feltölt erővel és fénnyel. Megtelsz melengető sugaraival és felemel, feltölt boldogsággal. De a Napnak is van árnyoldala. A kezdeti öröm után terhessé válik, mert egy idő után amikor feltöltődtünk elkezd égetni. A sivatagban a Nap égető sugarai elől nincs menekvés. 
Így, hát ebben a kietlen és élettelen tájban a csillagok lesznek legfőbb szövetségeseink. Ők azok, akik az éjszaka leple alatt tudnak segíteni tájékozódni, amikor a Nap fénye teherré válik.

Rólam

58443270_290667008523524_1077825384415756288_o.jpg

Így utólag visszatekintve mindig is érdekelt az írás. Viszont mégis egy cikk olvasása indította el bennem azt, hogy ezt a szeretetet aktívan meg is éljem. Ez a bizonyos cikk a jelenről szólt, nem egy problémáról és nem is annak a megoldásáról, hanem arról, hogy lehet élvezni a jelent anélkül, hogy várnánk valamire. 
Mindig írogattam, de főként magamnak és idővel elkezdtem megosztani először a családdal és közeli barátokkal az írásaim. A cikk és a pozitív visszajelzéseknek köszönhetően úgy döntöttem teszek egy próbát és készítek egy platformot, ahol az írásaim, gondolataim és történeteim összegyűjtöm. 
Hiszem, hogy a szavaknak gyógyító erejük van. Léteznek mesemondók, akik gyógyászati céllal használják a meséket. Ezek a mesemondók különböző legendákat és történeteket mondanak el, amikből az illető elöbb utóbb rátalál arra a történetre, ami megszólítja őt, amiről úgy érzi ez róla szól. Nos kívánom, hogy te is megtaláld a sajátod az én történeteim között. Kívánom, hogy segítsenek a történeteim a saját lelki jólétedhez. 
Jó olvasgatást kívánok! 

Betti

 

Az állomáson


anime-landscape-scenic-fantasy-flying-train-stars.jpg

Az állomásra sietek megpakolva nehéz bőröndjeimmel kezemben. Kapkodva szedegetem lábaim, hogy még időben elérjem a vonatom. Beígértem a családnak, hogy szólok, ha már rajta ülök. Bár vicces, hogy magam sem tudom melyik úton fog menni. Na persze ezt az információt is megtartom magamnak. Nincs szükség arra, hogy a család idegeskedjen valami miatt, amitől én már alapból stresszelek. Dupla stressz, az dupla gondot jelent. Elég, hogyha majd tudják már úton vagyok. Most, hogy így belegondolok talán azt se tudják épp most merre vagyok. Na mindegy, majd a vonaton beavatom őket - gondolom magamban miközben az ember tömegen próbálom átvergődni magam. Úgy látom sokan utaznak manapság. Mindenki keresi a megfelelő peront. Elképesztő, hogy mekkora a pályaudvar ... nem csoda, hogy néhányan csak kétségbeesetten szállingóznak, pontosabban szállingóznának, ugyanis a tömeg sodorja őket magával. A végén még valahol máshol kötnek ki ... Oda kell figyelnie az embernek, ha odaakar jutni, ahova épp igyekszik, mert könnyen belekerül egy áramlatba, ami addig sodorja magával, amíg egy ideig el is hiszi, hogy ő is arra akar menni. Persze előbb-utóbb rádöbben a szerencsétlen, hogy jól átverték és még csak mást sem okolhat érte, mert ő hitte el ez a jó irány. Mondjuk nem meglepő, hogyha irányttéveszt az ember. Ehhez az állomáshoz nem adnak útmutatót, de még csak térképet sem. Nem csoda, ha eltéved az emberfia. Látom vannak itt tévelygő is, akik még az útirányt se döntötték el. Az előző városban én is így voltam ... Nem tudtam hova jövök tovább. Hirtelen döntöttem én is, aztán mégsem bánom. Biztos ők is megtalálják a nekik való járatot. Igaz nem sokan utaztak a vonaton, amit én választottam. Akkor ez zavart, bár most így az állomáson elnézve az embertömeget, már majdnem hálás is vagyok azért, hogy nyugodtan tudtam utazni. 
33-as vágány jobbra. Jobb ha kapkodom a lábam, mert ez bizony még csak a 12es és, ha szeretnék még időben elindulni,akkor jobb lenne ezt a járatot elérni. Mondjuk nem mintha nem indulna folyamatosan. Kicsit visszább veszek a tempóból, mert a lelkem is kiteszem, hogy elérjem a vonatot, holott a jegyem korlátlan időre szól. Szóval indulhatok én később is, ha úgy tetszik. Max egy kicsit később érek oda.
Eközben delet ütött az óra. Érdekes, hogy mennyire semleges ez az idő, akárcsak az éjfél. Se nem délelött, se nem délután, ahogy az éjfél se ma, de még a holnap se. Kicsit olyan ez mintha megállna az idő és még visszalehetne forgatni az idő kerekét. A pillanat megáll és egy rövid időre érezhetjük az idő semlegességét. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire jelentéktelen az idő. De aztán percse csak halad tovább és a pillanat oda. 12:01-et üt az óra és menni kell tovább, mert már délután van. Úgy látom, hogy a vonatom már bent áll. Nocsak még vánom is kell az indulásra. Legalább van időm megtalálni a 6-os kocsit. Ahogy próbálom a bőröndjeimet feltaszigálni a vagonba jövök rá, hogy még ez a kevés is sok. Pedig már mennyi mindent kiszelektáltam. Szinte el se hiszem, hogy bírtam annyi csomaggal elindulni az első alkalommal. Nem tudom talán régen erősebb lettem volna. Vagy csak tudatlanságom segített cipelni a csomagokat? Nem voltam rutinos utazó. Nem tudtam, hogy ennyi cuccal nehéz elindulni. Plusz valójában a felére sem volt szükségem annak, amit bekészítettem elsőnek. Ahogy cibálnám fel a bőrödnöket látom, hogy a mögöttem állók csak türelmetlenül várakoznak. Úgy látom az úriemberek kihaló félben vannak, mert ez a tohonya mamlasz se ajánlja fel, hogy segít felrakni a csomagjaim. Lehet ő is úgy van vele, hogy 'Kellett neki ennyi csomagot hoznia és ráadásul ilyen nehezeket.'. Nem mintha nem lenne igaza és bár tudom, hogy nem várhatok segítséget mégis jól esne egy kis törődés vagy legalább a szándék. Na de hiába te mamlasz. Látod? Megoldottam nélküled is. Mostmár rajtad a sor, de én se ajánlom fel a segítségem neked. 
Na jó most egy kicsit bűntudatom lett. Nem kellene ilyen gonosznak lennem. Szerencsélen embernek biztos meg van a maga baja, a maga oka. Nem is ismerem. Lehet, hogy beteg vagy szimplán máshol jár. Nem vagyok abban a pozícióban, hogy megítéljem őt. Na végre a helyemen vagyok. Rutinos utazóként, már előre elkészítettem a kis termoszomba a kávét, hogy az utam során éber legyek. Szeretek nézelődni. Kár lenne kihagyni a látványt. Csak nehogy megint az ipartelepen keresztül vigyen az út. Legalább most világos van és a remény is meg van, hogy talán szebb lesz a táj is. Emlékszem volt olyan is, amikor sötétben utaztam. Na az voltl igazán demotiváló. Úgy is megérkeztem. Mára már megtanultam, hogy érdemes némi szórakoztatást magammal hozni arra az esetre, ha az út során nem tudom élvezni a tájat. 
Telik az idő és a percek csak úgy szaladnak, ahogy a forró kávémat kortyolgatom. Elmerengek a többi utazón. Vajon ők mit hoztak magukkal? Mennyiszer utaztak? Merre jártak? Ahogy elmerengek a gondolataimon, már ki is gördül a vonat. Lassan, de biztosan haladok az útirányom felé. úgy látom, hogy ez se a sebes vonat. Na de ne vonjak le következtetést. Begyorsulhat ez még. Lehet, hogy hipp hopp és a következő állomásra érek.
Van valami izgalmas a bizonytalanban. Eleinte nagyon zavart, hogy sose tudom melyik úton haladok és mennyi időt vesz az út igénybe. Viszont mára megtanultam várni. Van valami csodálatos bene. Reménnyel tölt el a varakozás. Igénybeveszi a fantáziám és a lelkem is. Nehéz munka azért, de idővel megtanul az ember várni. 
A várakozásról jut eszembe, a család már várja a hívásom.
"Szia Anya!..."