Szavakkal a lélekért

Balberie


Megmenteni önmagunkat

2020. április 19. - Balberie

brooke-lark-jtvgydbun30-unsplash.jpg

Nem akarok hercegnő lenni egy kastély legfelsőbb tornyában, aki csak a megmentőjére vár. Sokkal inkább harcos hercegnő vagy amazon akarok lenni, aki lelép abból a fránya toronyból és ledöfi azt a hülye sárkányt önmaga is. Nem akarok tündérmeséken élni, amik azt erősítik bennem, hogy szükségem van valakire, hogy teljes legyek. Nem akarok az lenni, aki azt hiszi szüksége van megmentőre, hogy jobb legyen az élete. Az akarok lenni, aki nem csak hiszi, de tudja és látja, hogy meg van benne az erő ahhoz, hogy önmagában is elég legyen az élethez. 
Belefáradtam abba, hogy függjek valakitől vagy valamitől. Világ életemben szabad szerettem volna lenni és gyakran felejtem el hogyan, mert mindig jönnek nehéz napok és nehéz pillanatok. Ilyen volt, van és lesz is. Amit szeretnék az az emlékezés. Emlékezni arra az erőre, amit már egyszer felismertem magamban. Mindannyiunknak kellenek emlékeztetők, akkor amikor elfeledkezünk arról, hogy mennyire fantasztikusak vagyunk. Nem szeretnék felesleges ömlengésekbe feledkezni és mindenféle üres kliséket előszedni. Egyszerűen csak inspirálni szeretnék, mert  magabiztosnak lenni és megtalálni az önmagunkban rejlő lelki erőt az csak egy dolog. Erre rengeteg motivációt lehet találni, ám amit gyakran elfelejtenek velünk közölni, hogy ez az erő is kicsúszik a kezünk közül néha és ez is teljesen normális. Normális elbukni majd utána tudni újra felállni. Szerintem nem létezik olyan, hogy egy ilyen erőt állandóan birtokol az ember. Az ilyen fajta magabiztosság arra lett kitalálva, hogy néha eltünjön, hogy aztán újra rátaláljunk majd újra és újra egészen addig amíg megtaláljuk az egyensúlyt. Amikor egyszer kicsúszik alólunk a talaj, akkor beletelik egy időbe mire felállunk. Aztán amikor sikerül az feltölt energiával, de az élet rendje az, hogy újra elvágódjunk. Viszont ekkor az előző tapasztalatainknak köszönhetően meg van a lehetőségünk arra, hogy ezúttal gyorsabban felálljunk, ami idővel egyre kevesebb időt vesz majd igénybe. 
A mai világba már erősen jelen van az, hogy nőként nem kell függeni senkitől és már egyre több helyen jelen vannak az erősebb női szerepek, ami jó. Mint nő pozitívan élem meg, hogy egyre több lehetőségem van és egyenrangúbb vagyok az ellenkező nemmel. Felvilágosult világban felvilágosult szerepekre van szükség. Én a lehetőségek szabadságát és a függetlenséget mégsem kötném nemhez. Teljesen mindegy, hogy én a megmentésre szoruló herceg/hercegnőként vagy a főhős/főhősnő szereppel azonosítom magam. A lényeg az, hogy mi vagyunk a saját sorsunk kovácsa és nem kell megvárni míg valaki bekopog az ajtón kirángatva minket zárkánk sötétjéből. Az ajtó nyitva van és mi magunk is kiléphetünk rajta. Nem mondom, hogy könnyű és küzdelemmentes. Nem mondom, hogy nem igényel lelki erőt és bíztatást. Azt mondom, hogy mindannyiónkban ott rejtőzik a zárkánk ajtajának kulcsa és csak rajtunk, illetve az általunk befektetett munkától függ, hogy kinyitjuk-e az ajtót vagy megvárjuk míg valaki kinyissa nekünk.
A döntés szabadságának gyakorlásával mindenki egyformán élhet. Én nem szeretném úgy leélni az egész életem hogy a toronyszoba zárt ajtajára bámuljak nap mint nap, ameddig belép rajta a segítség. A képesség már ott van bennem. Nekem az a feladatom, hogy emlékezzek erre és akkor is tudjam, amikor éppen a sötétben botorkálok.