Szemem tükrében csillog a félhomály. Sejtelmesen őrzi titkait megtartva mindet magának. Így hát nem különb ő más raboktól, törvényszegőktől kiket elzártak a külvilág elől morális leckét tanítva. Börtönbe zárt lelkek tehetetlenül sodródnak tudatalattaik pocsolyáiban. Csupán azért, hogy a látszat megfeleljen az elvárásoknak, melyek évszázadok terhét rakja a vállukra. Nem beszélve arról, hogy az évek során egyre több a teher. Így aztán a léleknek már nem jut hely a tudatban, hiszen a test és az elme túlságosan elfoglalt attól, hogy teljesítse a felé nyújtott követelményeket. Talán akadnak páran kiknek lelke arra vágyik, amit elvárnak, de a többség nem. Talán sokan nem is tudják, mert elhiszik, hogy erre vágynak. Csalfa a tudatalatti, mert elhiteti velünk az általunk kreált történeteket oly hitelesen, hogy eszünkbe sem jut tiltakozni ellene. Sokszor fény derül a trükkre és mi mégsem ellenkezünk.
Talán azért nem, mert ha egyszer felállunk és szembenézünk az elvárásokkal, akkor az a termés nem hoz gyümölcsöt azonnal. Valószínű évekig terméketlen marad, mire meghozza első virágját. De addig gondozni kell, amit elültettünk, mert ha egyszer is nem figyelünk nem fog tovább növekezdni a mag. Ásványhiányos talajban pedig nem terem erdő. Isten kertjében pedig kertészkedni kemény feladat. Ezért sokszor inkább elzárjuk önmagunkat, feladva szabadságunkat önmagunk felett. Hagyjuk, hogy egy társadalom döntse el hogyan szeretnénk élni az életünket. Önfegyelemmel és akarattal kinyithatnánk cellánk ajtaját szabaddá engedve lelkünket, de ha szabadok leszünk elveszítjük azt ami zárva tartott, mert amikor szabaddá válunk, akkor az mindig ellenállást hoz magával. Egy rab sem menekült még börtönből, akit ne akartak volna újra bezárni.