Szavakkal a lélekért

Balberie


Két perc

2019. november 04. - Balberie

photo-1515890435782-59a5bb6ec191.jpg 

Kivételesen időben érkeztünk, még annak ellenére is, hogy idefelé eltévedtünk. Így kora reggel, még kissé kómásan, kószálunk a szinte üres állomáson kutatva, hogy honnan indul a vonatom. Gyorsan eltelt ez a pár nap és az utolsó percekre elfogytak a szavak. Nem azért, mert már nem tudnánk miről beszélni, hanem az időből fogytunk ki. Már nem kezdünk bele fontosabb mondatokba és gondolatokba, amit végül nem tudunk befejezni. 
Biztos nem kérsz kávét? Ne hozzak? - kérdezi. 
Hagyjad mindjárt itt a vonat. Túlélem valahogy. Majd veszek a reptéren. - felelem. 
- Nem gáz. Hozok. Mindjárt jövök. 
Ezzel a lendülettel fordul meg és rohan nekem kávéért. Túlságosan ismer. Tudja, hogy kávé nélkül teljesen használhatatlan vagyok. A reggeli kávé szerves részévé vált a napi rutinomnak, hogy valami lendületbe hozzon. Sajnos a reggelekkel a mai napig nem sikerült békét kötnünk, még most is ugyanolyan nehézkesen indul, mint mindig. 
Ebben a pillanatban felvillan a képernyőn, hogy a vonat egy másik peronra érkezik perceken belül. Nincs már idő felkeresni, felhívni és szólni neki. Rohanok a csomagjaimmal a másik peronra. Csak remélni tudom, hogy valahonnan rájön. Bűntudatom van, mert ijesztő belegondolni, hogy ő ott áll keresve engem, de én már nem vagyok ott. Elég csak erre gondolnom és szinte érzem, hogy megszakad a gondolattól a szívem, de muszáj mennem. A vonat  begördül és az indulásig már csak percek vannak. Várok kicsit és nézelődök, hátha még meglátom, hogy szalad fel a lépcsőn, de nem jön. Így, hát felszállok a vonatra keserű szívvel, hogy nem az övé az utolsó arc, akit az állomást elhagyva látok. Valahol még reménykedem, hogy történik egy csoda és megérkezik. Nem csak azért, mert nála van az éltető kávém, hanem, mert látni akarom még egyszer utoljára. Felszállok a vonatra és helyet foglalok. Már csak két perc maradt az indulásig. Szomorúan gondolok arra, hogy keres a peronon, de már nem talál. 
Aztán egyszer csak meglátom, hogy fut a gőzőlgő kávéval engem keresve és benézve minden ablakon, remélve, hogy megtalál. Rohanok az ajtó felé, hogy még egy gyors öleléssel eltudjunk köszönni mielött kigördül a vonat. 
Átadja a kávém, még váltunk pár utolsó szót és ideje végleg búcsút inteni. Öleléssel zárunk le mindent, amit nem tudunk kimondani. Visszamegyek a helyemre és az ajtók már zárulnak is. Ahogy a vonat elindul még egy utolsó integetéssel és mosollyal zárjuk az együtt töltött pár napot. 
Nehéz ott hagyni valaki egy állomáson, főleg ha az az ember közel áll hozzánk, mert nem tudjuk mikor találkozunk újra. Eleinte talán nem is értjük mit hagyunk ott. De aztán beüt egy  érzés. Teljesen áthatja minden porcikánkat. Ilyenkor a legnehezebb a távolságot leküzdeni köztünk ... abban a pillanatban, amikor magunk mögött hagyunk valakit, akit szeretünk. Elköszönünk és mindketten visszatérünk a rutinunkhoz, egymás nélkül. Nehéz, mert valahol nagyon szeretném, ha egymás rutinjai lehetnénk, de szabadon kell engedni azokat, akiket szeretünk.
Hagyni és szabadon engedni, mert így lehet tiszta szívből szeretni. Egymáshoz láncolva élni és fogva tartani az nem szeretet, az birtoklás. Valahol él bennünk a vágy, hogy egymáshoz közel maradjunk. Félünk attól, hogy kimaradunk egymás életéből és félünk, hogy elfelejtenek bennünket. 
Úgy hiszem, hogy az elengedés minden emberi kapcsolat próbája, de leginkább a feltétlen szereteté. 
Képes vagyok elengedni valakit és bízni abban, hogy örökké emlékezni fog rám? 
Elég stabil a szeretetünk egymás felé?
Vajon kiállja, majd az idő próbáját? 
Emlékezni fog majd rám, akkor is, ha már nem vagyunk ott egymásnak mindennap?
És akkor is, ha elfoglaltá válik a saját életével? 
Akkor is, ha családja lesz? 
Akkor is, ha már nem év vagyok az első helyen?
Nehéz bízni, de én bízok benne. Én bízom BENNED. Minden alkalommal, amikor ott hagylak egy állomáson bízom benne, hogy a szeretet, ami bennünk él elég erős ahhoz, hogy összekössön minket. De minden alkalommal, amikor elköszönünk nehéz. Viszont elfogadjuk a távolságot és tovább lépünk idővel. De akkor, abban a pillanarban, mikor felismerjük nehéz, mert nehéznek kell lennie. Ettől tudjuk, hogy valami igazival nézünk szembe.