Olykor olyan kurva fárasztó tud lenni minden. Minden tőled telhetőt beleteszel valamibe és talán még azon túl is, de onnan ahonnan állsz mindez úgy tűnik számodra mintha hiába való erőfeszítés lenne. Ez kimondottan igaz azokra a területekre ahol blokkok és akadályoztatások vannak. Ennek felderítésére egyébként számtalan módszer létezik. Nyerhetsz egy mélyebb rálátást a Tarot útmutatása által. Utat mutathat és nyithat egy asztrológiai elemzés ami feltárja előtted a jelen életedre vállalt feladatokat és hozott minőségeket. Mindezt megtudja koronázni a grafológia amely megmutathatja, hogy az utadon épp most hol tartasz. Rávilágíthat arra, hogy a tudattalanod rejtett üzenetei hogyan nyilvánulhatnak meg az írásodban.
Rengeteg eszköz van birtokában annak aki meri használni őket. Ezek mind iránytűk lehetnek amikor úgy érezzük egyedül botorkálunk életünk sötét erdejében.
Van, hogy mindent megtettünk és idő kell a megérkezésnek. Aztán ott van a várakozás időszaka ami egészen frusztráló lehet. Hogyan találsz lelki békére és nyugalomra az állandó hullámzásban? Hiszen mint tudjuk az élet természetes velejárója a ciklikusság, a “jó” és “rossz” állapot közötti folytonos áramlás. Hol fent. Hol lent. Jobb esetben mindenki ismeri azt a magával ragadó érzést amikor a szíve megtelik reménnyel és tettvággyal. Ilyenkor kicsit úgy érezzük, hogy a világot is megtudnánk hódítani egy éjszaka leple alatt. De mi történik amikor a másik végletet tapasztaljuk épp? Hiszen ez elkerülhetetlen. Az önismereti út egy nehéz és sok kihívással járó folyamat. Örök leckét biztosít a kíváncsi hallgatóknak és tanulni vágyóknak. Mindig van tovább és mindig van még mit tenni. Ezt az utat annak érdemes vállalni és elkezdeni akiben meg van a kellő szorgalom ahhoz, hogy folyamatosan dolgozzon magán akkor is ha már azt hitte mindent megtett. Ez a maximalisták kánaánja hiszen itt bőven van mit tökéletesíteni. Főleg, hogy tökéletes még csak nem is létezik és mindig csak egy délibábként lebeg előttünk. Na de akkor ez egy csapda lenne? Szerintem a válasz igen is meg nem is. A tökéletességre való törekvés valahol alacsony szinten az EGO folyamatos káprázataként tűnik fel előttünk mint valami torz tükröt. Ha megállunk egy percre és őszintén belenézünk a tükörbe megláthatjuk a saját megsebzett ÉNünk egy szeletét aki vágyik a figyelmünkre, szeretetünkre és gondoskodásunkra. Mindent is hajlandó megtenni és még a végtelennél is tovább elmenni csak, hogy végre felfigyeljünk lelkünk hívó szavára.
Egy nagyon érdekes mozgást érzékelek ami az energiákat illeti. Van egy fajta széthúzás és kettéosztottság. Ütött az óra és itt az ideje felismerni a lélek segély kiáltását. Nincs mese és nincs menekvés tovább. Aki magától nem tette meg azt az élet kényszeríti, hogy nézzen végre bele a tükörbe. Van akinek ez komoly fájdalmakat és tanításokat hoz. Van akit jobban meg fog viselni és lesz akinek bár fáj a sok változás, de már rálépett a fejlődés útjára és megtanulta hogyan maradjon egyensúlyban.
Szerintem elképesztően nehéz stabilan megállni az élet viharaiban még megfelelő önismerettel is amikor látszólag a világ minden problémája is ránk omlik hirtelen. Erős nyomás van a kollektív tudaton nem beszélve az egyéniről. Feladat van. Megállás nincs. Ezen a ponton már csak tovább haladni tudunk. Lehetőleg előre és nem vissza. Aki elkezdett már egyszer önmagán dolgozni annak már nincs hátra arc. Már nem tud visszatérni abba a minőségbe ahol előtte volt. Tehát hiába érezzük magunkat egy igazi szerencsétlennek. A feladat az, hogy kelj fel és haladj tovább. Én úgy érzem a problémát sokszor az ismeretlen okozza. Ez is rendkívül összetett egyébként, de talán ha röviden kellene leírnom a kihívást az ilyen helyzetekben a felismerés és a megértés hiánya okozta frusztráció nagyon sokszor próbára teszi türelmünket, kitartásunkat és úgy általánosságban önmagunkat.
Megtanulni megérezni a szív dobbanását a reménytelenség közepében. Nyugodtan viselni egy feldúlt tenger haragos kicsapongásait. Csendesen elmélázni amikor az EGO megsüketítő ordításától szinte semmit se hallani igen nehéz feladat. De van remény és van segítség. Nem arra születtünk, hogy egyedül nézzük szembe életünk viharaival. Nem kell egyedül Himaláját mászni. Sőt nem is javasolt bár hozzáteszem, hogy nem vagyok hegymászó. Keresd meg azt aki képes megtanítani téged repülni. Keresd azt a tanítót vagy segítőt aki megnyugtat ha feldúlt vagy. Utat mutat hogyan lépj ki elméd labirintusából. Keresd azt aki nem egóból vezet hanem szívből, tapasztalat által. Azért mert ő már megjárta az utat.  Nem azért mert jobbnak hiszi magát, hanem együttérzésből hiszen tudja milyen utakon jársz és pontosan tudja neki mekkora segítséget jelentett vagy jelentett volna egy segítő kéz.

Sokan sokféleképpen szeretünk és gyakran észre sem vesszük, hogy miben más a másikétól, mert annyira természetes számunkra. Egy dolog valamit érezni és másik azt kimutatni, de azt se mindegy hogyan mutatjuk ki. Elvileg nincs olyan, hogy jó és rossz. Vagy mégis? Létezik olyan, hogy rosszul kommunikáljuk a szeretetünket? Szerintem igen. Igen is létezik az a helyzet, hogy amikor valaki nem tudja lekommunikálni azt ami a lelkében van. Azt hiszi a cselekedeteivel szeret, mert ő belül tudja, hogy ez így van bár a másik fél mit sem érez ebből az egészből. 
Fel kellene tennie mindenkinek magának azt a kérdést, hogy 'Hogyan szeretek?'. Fontos, mert lehet elüldözünk valakit magunk mellől, akit valójában szívből szeretünk és közel engedünk olyanokat, akik valójában nem annyira fontosak. 
Ha ez igaz, akkor miért működünk néha ellentétesen? Talán félünk szeretni? Nem ismerem a válaszokat azaz magam is keresem a saját válaszaimat. Nem tudok kész választ és megoldást tálcán kínálni a kérdésekre. Ezekre mindenkinek magának kell felelnie, amennyiben talál benne igazságot. Én az önismeret útját járom azt, ahol szeretném tudni a választ a bennem felmerülő kérdésekre. Ettől leszünk többek és érettebbek. Talán kicsit felnőttebbek. Tudni és érteni önmagam müködését, mert ha én nem ismerem akkor senki más sem fogja. Ha én nem tudom mi zajlik le bennem, akkor elég kevés az esély rá, hogy majd más megfogja tudni mondani. Talán akkor, ha az illető szakképzett terapeuta, sokat tapasztalt szakember. De ezekben az esetekben is fennáll bennem a feltevés, hogy csak mi ismerhetjük önmagunkat igazán. Nekünk kell eldönteni, hogy amit mások mondanak nekünk önmagunkról az igaz-e vagy sem. 
Szóval fontos az önismeret és ebben a gondolatmenetben elengedhetetlen, hogy felismerjük nekünk milyen a szeretet nyelvünk. A szeretet nyelv az az, ahogyan a bennünk lévő szeretetet lekommunikáljuk azoknak akiket szeretünk. Hogyan szeretek? Gyengéden? Netán fojtogatóan? Konstruktívan vagy destruktívan? Táplálóan vagy szegényesen? Ez csak néhány példa a sok millióból, mert mint ahogy látszik nagyon nagyon sok féleképpen szerethetünk. Személy szerint bennem felmerül a kérdés, hogyha destruktívan vagy fojtogatóan szeretünk, akkor miért ezt választjuk? Miért így szeretünk valakit, ha gyengéden is szerethetnénk? Szóval miért úgy szeretünk ahogy?
Számos pszichológus, terapeuta, pszichoterapeuta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adva. Például Feldmár András számos könyve és előadása foglalkozik a szeretet témakörével jobbnál jobb gondolatokat nyújtva azoknak, akik nyitottak rá. Szívből ajánlom az ő írásait inspirációnak azoknak, akik szeretnének válaszokat találni a saját kérdéseikre többek közt a szeretettel kapcsolatban is. 
Tény és való, hogy mindannyian úgy szeretünk, ahogy azt megtanultuk. Generációról generációra átpasszolva sokszor ugyanazokat a mintákat. De ki fogja azt mondani, hogy elég volt? Ki fogja felismerni azt, ha hiba esett a gépezetbe?
Öntudatosnak lenni fontos és hasznos. Tudni és látni azt, hogy hol és mikor használnak ki vagy bántanak bennünket vagy éppen fordítva. Felismerni azt, hogy mi jó nekünk és mi nem. Sokkal nehezebb és bonyolultabb szeretni mint, ahogy azt hinnénk. A felismerés egy remek kiinduló alap a váloztatáshoz, bár tettvágy nélkül mit sem ér az egész. Mit sem ér a tudás és az önismeret, ha nem állunk készen változtatni azon amin kell, akkor amikor eljött volna rá az ideje. A tudás önmagában olyan mintha sebtapaszt raknánk egy nyílt törésre. Tudunk a sebről és tudjuk, hogy fáj. Azt is értjük miért történt, de ez önmagában még nem gyógyítja be a komolyabb sérüléseket. Ahhoz, hogy meg is gyógyuljon elengedhetetlen a segítsékg és a megfelelő kezelés (ebben a példában az operáció). Más szavakkal illetve a témát tettrekészség nélkül az önismeret olyan, mintha vállon veregetnénk magunkat. Ha nem változtatunk, akkor a tudás csak a kifogások gyártására lesz elég. Arra, hogy azt mondogassuk, hogy 'Én ilyen vagyok.' , 'Azért vagyok ilyen, mert ...', 'Jó, dehát ismersz ...'. 
Tehát szeretni és szeretve lenni bonyolult. Bátornak kell lenni ahhoz hogy feltegyük a kérdést én hogyan szeretlek téged? Hogyan szeretek másokat? Hogyan szeretem magamat? Viszont nem elég kérdezni. Érdemes cselekedni és változtatni ott és akkor, amikor annak eljött az ideje. Én most egyelőre csak kérdezek. Majd, ha megérkezik a válasz is, akkor változtatok. És te? Mersz változtatni? 

Instant boldogságunk forrása ott rejlik a minket körülvevő emberekben, az üzletek polcain, egy wellness utalványban, de akár a társunkban vagy barátainkban. Ott szunnyad egy kibulizott éjszakában, de ott van abban a szelet süteményben. Ott lakik mindenben és mindenkiben, de mégis a legismertebb addiktív formája a szex, dohány, alkohol és egyéb tudatmódosító szerek.
Sokan felejtik el, hogy szinte bármi és bárki szolgálhat mint "helyettesítő". Persze nem gondolkozunk el ezen, de talán el kellene. Tudatában lenni, hogy hol verjük át magunkat és hol leszünk rabjává valaminek, ami instant tud élveztetet nyújtani, akkor amikor lelkünkben ott tombol a nyugtalanság, boldogtalanság vagy bűntudat stb. Végtelenségig lehetne sorolni hol és miként csapjuk be magunkat és melyek azok az érzések, amik hatására gyors boldogság forrást keresünk. 
Nem áll szándékomban kioktatni vagy okoskodni. Csupán az a célom, hogy néha megálljunk és észrevegyük azokat a visszatérő mintákat, ahol átverjük önmagunkat. Veszélyes lehet egy instant boldogság függőjévé válni, hogy ezt érzékeltessem egy valóságshowt szeretnék megemlíteni. 'Élet 250 kg felett' című műsor olyan emberekről szól, akik 250 vagy annál több kilógrammot nyomnak és elindulnak a fogyás útján. Gyomorszűkítő műtétre vállalkoznak, melyhez elengedhetetlen a saját erőfeszítésük felmutatása és az, hogy egy bizonyos súly alá fogyjanak önszántukból. Ehhez egy specialista segít hozzá. 
Sok páciens esetében fordul elő, hogy az extrém testsúlyukhoz egy korábbi lelki trauma/seb szolgált hozzá. Sokan étellel pótolták azt a biztonságot, amelyet a környezetüktől nem kaptak meg. De a zsírpárnák akár, amolyan védő bástyaként is szolgáltak egyeseknek, ezzel is úgymond megvédve magukat a külső hatásoktól. Előfordult olyan is, aki félt a függetlenedéstől ezért olyan mértékben elhízott, hogy édesanyjának kellett gondoskodnia róla, mert rettegett attól, hogy majd elveszíti. Ez csak néhány példa a sok közül, de már ezekkel is érzékelhető, hogy ugyanaz az addiktív viselkedés más és mást jelent minden embernek, de a cél közös. 
Mindegyik esetben az illetőnek kell megtalálnia azt, hogy mi az amiben ő veri át magát. Mi az amiben ő helyettesít valamit egy ismétlődő mind a mentális, érzelmi és fizikai egészségükre káros viselkedéssel. Például, amikor valaki gyerekkorában nem tapasztalta meg milyen a biztonságos családi háttér, mert mondjuk az édesanyja vagy az édesapja nem volt jelen és/vagy elhagyta őket, akkor ez előfordulhat, hogy megjelenik egy állandó bizonytalanság érzetben. Ezt olyan érzésként tudom leírni, mint amikor az ember állandóan kutatja és keresi a biztonságot jelentő dolgokat/embereket. Amikor valaki kikerül egy ilyen környezetből, akkor az az ember például függőjévé válhat a kapcsolatoknak és ezzel beleragadva olyan akár abúzív párkapcsolatokban, ami számára, de akár a környezetére is meglehetősen káros hatással van. De ugyanez megjelenthet kóros elhízásban is. 
Előfordulhat, hogy valaki a magányát próbálja elnyomni azzal a 20. szelet sütivel, mert az ételben találja meg azt az instant boldogságot, amit kívülről nem érez vagy nem kap meg.
Szóval lelkünkben és tudatunkban rejlő minták mindig megjelennek. Nem kell és nem kötelező velük foglakozni. Le lehet élni egy életet úgy is, hogy a káros szenvedélyünknek élünk, de egy ponton érdemes megkérdezni magunkat, hogy tényleg az instant boldogságot keresve akarunk-e élni napról napra. Amikor felismerjük ezeket a mintákat akkor tudatosak leszünk rájuk és egy remek kiindulás a változtatásra. 
Szerintem megéri változtatni és megéri belefektetni a munkát, mert ott lebeghet az orrunk előtt a cél, hogy ne csak egy pillanatra legyünk boldogok, hanem hosszútávon is. Azért változtassunk, hogy a boldogságunk ne függjön a külső körülményünktől. Azért, hogy képesek legyünk megtalálni a boldogságunkat, akkor is, amikor a fizikai környezetünkben nem látjuk meg azonnal.