Balberie

Balberie


Elveszett pillanat

2020. április 23. - Balberie

 pexels-photo-590137.jpeg

Mindannyiónk életében eljön az a pillanat, amikor rájövünk, hogy valami végérvényesen megváltozott. Nekem ez 2016.05.31-én jött el, úton a reptér felé a családommal. Addig a napig már régóta éltem külön a családomtól és külföldön is, de mégis azon a napon éreztem, hogy valami véget ért. 
Úton a reptér felé testvéremmel kéz a kézben csendben érleltük, ahogy az út elhalad mellettünk. Abban a pillanatban szerettem volna örökre gyerek maradni. Örökké úgy maradni és soha fel nem nőni. Szerettem volna végleg ott maradni mint egy család, örökre csak mi négyen. Szerettem volna a testvéremmel örökké kéz a kézben ott ülni a pillanatban, de az idő nem várta meg míg mi készen állunk elengedni egymást. Sírni volt kedvem és toporzékolni, akárcsak az első óvodai napomon, amikor anyu először hagyott ott az óvodában. 
Már elindulás előtt is éreztem, hogy valami ezúttal más. Már előtte is elérzékenyülten vártam az indulás pillanatát. Akkor abban a momentumban úgy éreztem, hogy ezek a pillanatok megritkulnak onnantól kezdve. Talán ettől volt más az a nap, mert tudtam, hogy legközelebb már a testvérem is a saját útját járja. Tudtam, hogy ő is készen áll elindulni. Ez a pillanat mély benyomást keltett bennem, mert feleszméltem, hogy már nem vagyunk gyerekek. Már nem lesznek gyakran olyan pillanatok, amikor én és a testvérem újra csak a szüleink gyermekei lehetünk. Eljött az idő, amikor már nem ülünk a hátsó ülésen kéz a kézben, mert átvesszük a kormányt a saját életünk felett és elindulunk külön utakon. Ijesztő és tudom, hogy szülőként is ijesztő lehet ezt megélni. 
Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor valami végetért és ez fájdalommal jár. Teljesen mindegy mi az, amit el kell engednünk, legyen az bármi. Minden végben ott van az elmúlás és az elvesztés, amihez idő kell, gyógyulás és gyász. De amikor végre kisüt a lelkünkben a nap, akkor meglátjuk a lehetőséget, amit ez a vég kínált nekünk. Hiszen a végben ott a kezdet is. A kezdetben ott a félelem ugyan, de az izgatottság is. Az izgalom az, ami elcsendesíti a fájdalmat, ami a pillanat elvesztésével jár. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy én és a testvérem már nem vagyunk gyerekek. Bár már rég nem otthon éltem mégis évekbe telt rájönnöm és felismernem azt, ami talán a madaraknak gyorsabban megy. Kiröppennek a fészekből és szárnyra kelnek. Attól a pillanattól kezdve pedig szabadon szelve az eget élnek önállóan. 
Nekünk embereknek ez nem jön ennyire ösztönszerűen vagy legalábbis nekem nem. A pillanatok jönnek mennek és csak később eszmélünk rá mi az ami elment. Aztán csak várjuk, hogy újra eljöjjön a pillanat. Az a pillanat, ami talán soha nem jön el, mert mind várunk valamire. Egy bizonyos telefonhívásra. Még egy napra. Még egy kis időre. Egy jobb lehetőségre. Egy újabb esélyre. Egy jelre. Olykor mind vágyakozunk arra, hogy a pillanat örökké tartson, vagy ha már elmúlt újra érezzük azt, amit akkor éreztünk. Számomra ez a pillanat egy szép emlék marad, amit néha újra magamra veszek, mint egy puha meleg takarót. Egy darabig elidőzök benne és újra átélem. Csak még egyszer utoljára. 

 

 

süti beállítások módosítása