Ahogy haladok az utcán a kávéház felé töprengek mióta nem találkoztam Karinával. Bizony ennek is már több éve. Hihetetlen, hogy ennyi év múltán felbukkant. Kíváncsi vagyok vajon mi sarkallta arra, hogy újra találkozzunk. Belépek a helyre és látom, hogy a szoba túlsó sakrában egy gyertyával megvilágított asztalnál ül. Úgy néz ki ő hamarabb érkezett. Szokásomhoz híven 20 perc késés, adott. Úgy látszik van, ami sose változik. Vajon tényleg így van? Tényleg soha se fogok változni? Tényleg ez lenne az alapom, hogy mindig mindenhonnan elkésem? Mire gondolatom végére értem már az asztalnál állok. 
- Szia! Ezer éve. - mondtam én először.
- Szia! Valóban rég volt. - válaszolta.
Egy kissé kényelmetlen és elhidegült öleléssel köszöntöttük egymást, ami kissé furcsa volt tekintettel a tényre hogy egykor még legjobb barátnők voltunk.
- Bocsi, hogy késtem. Tudod a munkából későn értem haza, aztán rohantam ahogy tudtam. 
- Semmi gond. Régen is gyakran késtél, számítottam rá, úgyhogy magam is később értem ide. 
- Bocsi, tényleg. - mondtam kínosan. 
Időközben a pincér felvette a rendelésünk és közben az idő röptében kissé felzárkóztunk egymás életével, amennyire azt persze lehet 2 év után. Magam se tudom, hogy mi volt az oka ennek a 2 év csendnek. Talán csak eltávolodtunk. Valahol mindketten éreztük, hogy értelmetlen lenne ezt a témát fejtegetni. Mindketten elvesztünk a saját életünkben, ami pedig volt barátság köztünk azt már rég elengedtük. Nyilvánvaló, hogyha tudtuk egymást nélkülözni 2 éven át, akkor már megtanultunk enélkül a barátság nélkül funkcionálni. Értelmetlen volna felhozni szóba. Egyébként is engem jobban érdekelt, miért keresett fel ennyi év után újra. 
- Szóval, hogy vagytok Janival? Együtt vagytok még? - kérdeztem. 
- Ohh hát már nem vagyunk együtt. Úgy 2 hete szakítottunk. 
- Sajnálom. Mi történt? Már 8 éve együtt votatok, nem? 
- Hát tudod, hogy van ez. Eltávolodtunk. Ő házasodni akart és családot alapítani, de én még nem éreztem  készen magam rá. Így idővel elhidegült a kapcsolatunk. Nem volt közös cél. Így már nem volt értelme. 
- Megértem. Így valóban nem csoda. Talán jobb is, ha mindenki megy a maga útján. 
- Hát igen. Egyébként képzeld múltkor elmentem Beával iszogatni és ott találkoztam egy külföldi sráccal. Kicsit iszogattunk meg minden, aztán történt ez az. 
- Nem mondod? 
- De-de. Bár azóta nem keresett. Írtam neki párszor, de se kép, se hang. Eltünt. 
- Hát igen, sajna ez előfordul.
Furcsa volt őt hallgatni, ahogy a kalandjairól beszélt. Azt hittem majd megviseli őt visszatérni a szinglik harcmezejére, de úgy látom elég jól viseli. Hallván a tapasztalatait elég gyors fel is fog zárkozni a kihagyott 8 évvel. 
- Na de elég rólam. Mesélj te. Veled mi a helyzet? Együtt voltál valakivel, nem? Hogy is hívták - kérdezte. 
- István. Nem igazán voltunk együtt. Randizgattunk egy ideig, de felszívódott. Jobb is volt így, nem igazán volt meg a szikra köztünk. Én épp váltásban vagyok. Kiléptem pár hónapja a régi cégemtől és felvettek Digital Marketingesnek. Meg mellette egy csomó új dolgot kell tanulnom. Csinálok néhány online tanfolyamot is. 
- Aha, hát ez jól hangzik. Szóval most akkor nincs senkid? 
- Nem, nem igazán. Eléggé lefoglal a munka. Meg amúgy is azokat az éveket pedig már letudtam. 
- Jajj ne beszélj már úgy, mint egy nyugdíjjas. Vesd bele magad az életbe. Milyen klassz lenne! Végre én is szingli vagyok. Mehetnénk együtt. Olyan lenne, mint régen. 
- Hát nem tudom, Karina. Nem igazán van már kedvem az ilyesfajta bulikhoz. 
- Jajj ne már ... Nem voltál mindig ilyen, ilyen beezárkózott. Olyan introvertált lettél. Régen sokkal nyitottabb voltál. Történt valami? 
- Tényleg nem. Egyszerűen csak letudtam azokat az éveket. Régebben is szerettem kicsit egyedül lenni. Meg amúgy is, most tényleg elfoglalt vagyok. Elkezdtem építeni a karrierem és most ez van előtérben épp. 
- Na ne már. Egy ital néha biztosan belefér, nem? Egy kis lazulás? Azért az is fontos. 
Egy kis huza-vona után beadtam a derekam. Így végre akadt egy kis nyugtom. Esetleg majd lerázom valamivel. Semmi kedvem gyertyatartónak elmenni, mert nem akar egyedül fiúkat felszedni magának. Úgyis ott hagyna egyedül. Neki csak arra kell valaki, hogy ne kelljen egyedül ülnie, míg levadászik valakit magának. Mindig ilyen volt. Amikor talált magának valami pasit, akkor azok a legjobb barátok mindig hátracsúsztak. Akkor már soha nem voltak annyira fontosak. Tulajdonképpen pótlékok voltak neki, hogy soha se maradjon egyedül. 
Hamarosan elköszöntünk egymástól megállapodva abban, hogy hamarosan találkozunk és beülünk valahova együtt, mint a régi szép időkben. Remélem az az idő soha se jön el. 

Napos reggelre viradt a rét és vele együtt a vándorló nép. Bori a Bari tanakodva szemlélgeti az elötte fekvő kerítést. "Már megint egy. Én biztos nem megyek. Elegem van." mondja Bori a bari megkeseredetten magában. Közben látja, ahogy a többiek lazán gondolkodás nélkül ugrik át a kerítést. Akárcsak azt a másik százat, amit már átugrottak eddig. Persze a létszám csökken, mert mindig akad valaki, aki inkább ott maradna. Köszönik szépen ők nagyon is jól elvannak ott ahol vannak. Visszamenni nem mehetnek, de tovább se kötelező. "Talán maradhatnék."gondolja magában. "Van itt minden, amire szükség van. Talán mások is maradnak. Esetleg meggyőzhetnék valakit, hogy maradjon velem. Különben se értem, hova a nagy siettség. Miért kell folyton ugrálgani. Minek kövessem a csordát? Én különben is a magam útját járom."mormogja magában. "Halljátok ti birkák!? Hülyék vagytok mind. Azt se tudjátok hova tartotok. Csak azért, mert egy valaki elkezdett ugrálni egy jobb rét reményében... Ti meg követitek." kiabálja sikertelenül a többiekre, de ők csak ignorálják. "Hallotok? Én kiállok a sorból és maradok." szavalja kétségbeesetten. Így dönt hát Bori a bari és magányosan barangol a réten. Elégedetten bandkolk a vidéken tudván, hogy ő nem olyan mint a többi. Ő, mert kiállni a sorból és megállt, amikor a többiek kérdés nélkül követték azt az egyet. Hatalmas a rét, rengeteg a fü, ami mind az övé és csak arra vár, hogy ő lelegelhesse. "Na ez a hatalom. Ezt a vidéket mostmár én uralom. Ez mind az enyém."gondolja Bori. Telik múlik az idő és az egykor oly csodás és varázslatos csillagos ég milliónyi szempárrá nőtte ki magát, az a csodálatos ragyogó napsügés pedig égető hőséggé.  A fű se olyan tápláló már mint egykor. Bár ott maradt néhány bárány vele, valahol mégis betölti a teret a magány. Ahogy telnek a napok, úgy szaporodnak Bori pillantásai a rettegett kerítés felé. "Talán áttudnám ugrani. Végülis nem tünik olyan magasnak."gondolja. "Ugrottam már át magasabbat is." Ezzel a gondolattal egy borús napon úgy döntött , hogy mégis neki rugaszkodik. Kissé nekihátrál és felgyorsul, majd nekirugaszkodik. Érzi, ahogy a szellő borzolja a bundáját, megtelik örömmel és lendülettel, ahogy a levegőben halad a kerítés felé. Ám, ahogy a kerítés közelébe ér látja, hogy nem ugrott elég magasat. Így hát beakadt már az első két lába és visszahuppan a földre közvetlen a kerítés elé. "Na ez is csak marháknak való. Biztos nem futok neki mégegyszer. Hülye lennék.". Megfordul és legelészik tovább. A borongós időhöz borongós hangulattal társulva kérődzik egy fűcsomón. Morogva szemléli, hogy a többieknek miért sikerül és vajon hová tartanak. Különben is mi várhatja őket odaát? Mi hajtja a többi barit? Mi lendíti őket tovább és tovább, átugorva újabb és újabb léceket? Eközben a feje felett összezörren az ég és a közelgő vihar szele erősen meglengeti a bundáját. "A fenébe is. Csak megkellene próbálni. Itt nem lesz ez így jó. Itt nem maradhatok." mondja Bori. Nem hagyja nyugodni sem az időjárás, sem a lelkiismerete, sem a birka szelleme. Viszont ezúttal messzebbről és nagyobb lendülettel indul neki. Mire észbekap már vágtat a kerítés felé és el is rugaszkodott az elmúlt idők biztonságot jelentő talajától. Behunyt szemekkel repül a magasban. Talán, ha nem néz akkor a sikertelenséggel se kell szembenéznie. Talán, ha nem látja akkor meg se történt. Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor földet ér. Óvatosan és apránként, de nyitot szemekkel már látja, hogy ezúttal sikerült. Maga mögött hagyta a karámot és a többi birkát. Boldogsággal megtelve lendül neki a következő kerítésnek is és az azt követőnek is. Így történt hát, hogy Bori a bari mégis a többi nyomdokaiba lépett. Viharfelhők a nyomában ugyan, de útnak indul és egy cél felé tart. Oda ahova a társai is tartottak. 
Ahogy a viharfelhők lassan a nyomába érnek meglátja, hogy a távolban egy fény várja. Ugrál tovább kapkodva a patáit, hiszen a vihar már beérte és a villámlások is egyre fenyegetőbbek. Ahogy eléri az utolsó kerítést, várja őt valaki, egy juhász, aki mindvégig a nyájat terelte. Ő vezeti be az istállóba, ami mindvégig othona volt, de ő elfelejtette. Átázva és még reszketve mind a fáradtságtól és a félelemtől belép az istállóba. 
Egy otthon érzés érkezik meg a lelkébe, mert mostmár tudja, amit eddig nem tudott. Mindig is idetartott és mindig is idetartozott. Mindannyian idetartoznak, még azok is akik útközben megállnak, mert a lelkük mélyén mind egy helyre tartoznak. Oda ahol a juhász él és gondoskodik róluk, oda ahol mindent áthat az ő végtelen és melengető szeretete. 

Ahogy itt állok a szikla szélén az ejtőernyőmmel készen az ugrásra, veszek egy nagy levegőt és elrugaszkodom a semmibe. Egy ideig csak hagyom, hogy a szél teljes erővel az arcomba csapódjon. Hagyom, hogy a zuhanás teljesen áthassa a testem és érezzem a tokromban az éppen megszületni készülő üvöltést, ami csendbnen ült és várakozott már olyan régóta, hogy végre előbújhasson. Egy elképesztően erős eufórikus érzés hat rám, mintha nem is ezen a bolygón lennék. A zuhanás valami hihetetlen erővel tolja az arcunkba a jelent, amit mániákusan próbálunk elkerülni. Valahogy minden olyan valóságos lesz. Abban a pillanatban nincs más csak te és a zuhanás. Nagyon erősen kell akarni, hogy ne ott legyen az ember abban a pillanatban. 
Furcsa, hogy könnyebb kilépni a szikla széléről, mint átlépni egy mentális gátat a saját életünkben. Vicces, hogy mégha meg is lépjük ezt a félelmet nem üvöltjük el magunkat, mint egy extrém sportnál. Pedig milyen jó lenne, ha végre amikor szembenéznénk a megfelelési kényszerünkkel akkor lenne bátorságunk elüvölteni magunkat bárhol, bármikor. Irigylem azokat az embereket, akik ezt megtudják tenni. Bennem még túl sok a félelem és a gátlás, hogy ilyen mértékben tudjam átélni a szabadságot. Felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan is legyünk szabadok egy olyan világban, ami arra lett kitalálva, hogy a félelemkeltés eszközével manipuláljon bennünket. A tökéletesség álruhájába öltözve hiteti el velünk, hogy mindenki bátrabb, szebb, okosabb, stb mint mi. Egy hazugsággal teli világban, ahol a negatív érzéseket senki se meri felvállani, mert akkor szembe kellene nézni a ténnyel, hogy nem tökéletességre lettünk teremtve és az, hogy tökéletes mégcsak nem létezik. 
Talán csak bátornak kellene lenni. Úgy igazán. Szembenézni a félelmekkel és felnöttnek lenni teljes szívvel. Talán csak arra van szükségünk, hogy beleugorjunk a semmibe és jelen legyünk meglehet először életünkben.