Több indián történet is létezik a szélről, melyek közül egy Wabanaki történetet szeretnék megosztani veletek: 

A madár aki szárnyaival szelet csinált

Egy indián család a tengerpart mentén lakott. Két fiúk volt, az idősebb már házas volt és gyermekei is voltak. Leginkább halászatból éltek, és a kedvenc élelmük az angolna volt. 

Ám egy bizonyos időben az idő olyannyira viharossá vált, hogy már nem tudtak halászni többé. A szél annyira erősen fúj éjt nappallá téve, és az éhség erősen lecsökkentette számukat. Végül az öreg apa megkérte fiait, hogy sétáljanak a tegnapart mentén, és talán találnak egy-két halat melyet a víz patra mosott ahogy az olykor előfordul. 

Így hát az egyik fiatal fiúra került a sor, hogy most ő is szerencsét próbáljon; amikor elért egy pontra ahol a szél oly erősen fújt, hogy már alig tudott a lábán megállni amikor is meglátta minden gond forrását. A pont végén volt egy sziklából álló párkány, a Rocky Point, mely messzire nyúlt ki; alacsony vízállásnál a sziklákat a sekély víz választotta el egymástól, de dagálykor a víz szinte mindegyiket teljesen ellepte. A legátvolabbi sziklán egy nagy madár, a viharkirály állott szárnyait csapkodva és viharos szeleket okozva. Az indián kitervelte, hogy kijátssza őt.
Megszólította a nagy madarat és "nagyapámnak" hívta, majd így szólt:

- Fázol?
- Nem. - válaszolta a madár. 
- Fázol. Engedd meg, hogy hátamon levigyelek a partra. - válaszolt a fiú. 
- Tégy így. 

Így a férfi átmászott a sziklán amin a madár ült, hátára vette, és gondosan cipelte őt szikláról sziklára majd átgázolt a zátonyos víz közbeeső terei felett. Lefelé tartva az utolsó sziklán szándékosan megbotlott úgy téve mintha véletlen lett volna; majd a szegény madár leesett és eltörte egyik szárnyát. 

A férfi úgy tűnt mintha nagyon sajnálná a történteket, ezért azonnal hozzá is látott a csönt rögzítéséhez és a szárny bekötéséhez. Ezután arra utasította öreg barátját hogy maradjon csendben és ne mozgassa szárnyait amíg a seb teljesen be nem gyógyul. A fiú érdeklődött, hogy nagyon fáj-e de a madár nemlegesen felelt. "Maradj itt. Hamarosan meglátogatlak és hozok neked élelmet." 
Ezután a fiú hazatért, és arra lett figyelmes, hogy a szél teljesen elcsendesedett; halálos csend uralkodott, olyannyira, hogy hamarosan az élet bőséges táplálékkal látta el őket mivel az angolnákat bőven és könnyedén ki lehetett fogni. Ám még a jóból is megárt a sok.

A nyugodt idő még napokig tartott, amitől a sós vizet egyfajta söpredés borította be. Az indiánók úgy tartották, hogy ez a nagyobb halak betegségének és hányásának az eredménye; ez a söpredék meggátolta a halászokat abban, hogy a vízbe lássanak így tehát a körülmények kedvezőtlenek voltak az angolnák lándzsával kifogására. Ennek az oka a fenti eseményre volt következtethető, így a helyzet orvoslására törekedtek. A nagy madarat meglátogatták és szárnyait vizsgálták melyek kellőképpen helyreálltak ahhoz, hogy mozogni tudjanak. Majd azt mondták a madárnak, hogy mindkét szárnyát tartsa mozgásban ám a mozgásnak egyenletesnek és gyengédnek kell lennie, ami végül meghozta a kívánt hatást. 

Forrás: https://www.native-languages.org/mikmaqstory4.htm

Van, hogy mi szeretnénk uralni a teret, a szelet, az élet történéseit és a ránk ható eseményeket. Ez a történet csodálatosan és inspirálóan hathat a lélekre hiszen lehetőséget ad felismerni mindazt amin mi is szeretnénk változtatni, hogy az általunk kedvezőnek hitt feltételek megtörténhessenek. Talán néha úgy gondoljuk, hogyha bizonyos események nem "zavarnának be a képbe" akkor minden gördülékenyebb lenne. Megérkezhetne a várva várt szerelem, a bőség, az egészség, a hit, a remény és a szerencse. Viszont elfeltjük, hogy olykor igenis szükség van viharokra, viharos szelekre. Azokra a szelekre melyek megtisztítják a teret az oda nem illőtől, mindezt láthatatlanul, észrevétlenül mégis az orrunk előtt. Előfordul, hogy mi ebből csupán a zavaros tényezőket vesszük észre ám, ha eltűnne akkor hiánya meglehet a kétségbeesésig taszítana minket. 
Hajlamosak vagyunk abban a tévhitben élni, hogy majd "mi jobban tudjuk" mi az ami nekünk jó lenne. Viszont figyelmen kívül hagyjuk azokat a számunkra nem látható tényezőket amik kihatnak ránk úgy, hogy mégcsak nem is vesszük azt észre. Nem vesszük észre, hogy bizonyos kellemetlen tényezők és "velejárók" szükséges részei az egésznek ... annak a változásnak melynek mind részei vagyunk. Könnyű a hétköznapokban elveszni és megijedni a változás szelétől hiszen van, hogy kellemetlenül felkavarja az életünket. Ám amikor elcsendesedik a vihar és beáll a rend észrevehetjük mindazt a csodát amit behozott az életünkbe. Talán más a terep, talán még nem értjük miért van ez értünk. Meglehet nem úgy történik a változás, ahogyan azt mi álmodtuk ... és mégis van benne valami isteni rend, egy isteni gondviselés. A fenti történet ráébreszt minket arra, hogy van egy univerzális rendező el mely helyrepakolja életünk darabjait olykor-olykor bizony viharos szeleket generálva hiszen az élet gyakran hegyeket mozgat meg értünk. Ehhez viszont olyan erőbehatás szükséges ami képes erre. 
Viszont a változás elengedhetetlen feltétele az amikor engedjük őt szabadon áramolni, akárcsak a szelet, hogy a rá kiszabott feladatát elvégezze. Az univerzális rend minden eseménynek és történésnek biztosít egy helyet az életünkben. Ez a szavak talán most klisének hatnak pedig inspirálóak is lehetnek az előttünk álló változásokban, hogy felkészülhess rájuk és életre hívd önmagadban a türelmet, az alázatot és az égiekbe vetett  bizalmad.