Nem akarok hercegnő lenni egy kastély legfelsőbb tornyában, aki csak a megmentőjére vár. Sokkal inkább harcos hercegnő vagy amazon akarok lenni, aki lelép abból a fránya toronyból és ledöfi azt a hülye sárkányt önmaga is. Nem akarok tündérmeséken élni, amik azt erősítik bennem, hogy szükségem van valakire, hogy teljes legyek. Nem akarok az lenni, aki azt hiszi szüksége van megmentőre, hogy jobb legyen az élete. Az akarok lenni, aki nem csak hiszi, de tudja és látja, hogy meg van benne az erő ahhoz, hogy önmagában is elég legyen az élethez. 
Belefáradtam abba, hogy függjek valakitől vagy valamitől. Világ életemben szabad szerettem volna lenni és gyakran felejtem el hogyan, mert mindig jönnek nehéz napok és nehéz pillanatok. Ilyen volt, van és lesz is. Amit szeretnék az az emlékezés. Emlékezni arra az erőre, amit már egyszer felismertem magamban. Mindannyiunknak kellenek emlékeztetők, akkor amikor elfeledkezünk arról, hogy mennyire fantasztikusak vagyunk. Nem szeretnék felesleges ömlengésekbe feledkezni és mindenféle üres kliséket előszedni. Egyszerűen csak inspirálni szeretnék, mert  magabiztosnak lenni és megtalálni az önmagunkban rejlő lelki erőt az csak egy dolog. Erre rengeteg motivációt lehet találni, ám amit gyakran elfelejtenek velünk közölni, hogy ez az erő is kicsúszik a kezünk közül néha és ez is teljesen normális. Normális elbukni majd utána tudni újra felállni. Szerintem nem létezik olyan, hogy egy ilyen erőt állandóan birtokol az ember. Az ilyen fajta magabiztosság arra lett kitalálva, hogy néha eltünjön, hogy aztán újra rátaláljunk majd újra és újra egészen addig amíg megtaláljuk az egyensúlyt. Amikor egyszer kicsúszik alólunk a talaj, akkor beletelik egy időbe mire felállunk. Aztán amikor sikerül az feltölt energiával, de az élet rendje az, hogy újra elvágódjunk. Viszont ekkor az előző tapasztalatainknak köszönhetően meg van a lehetőségünk arra, hogy ezúttal gyorsabban felálljunk, ami idővel egyre kevesebb időt vesz majd igénybe. 
A mai világba már erősen jelen van az, hogy nőként nem kell függeni senkitől és már egyre több helyen jelen vannak az erősebb női szerepek, ami jó. Mint nő pozitívan élem meg, hogy egyre több lehetőségem van és egyenrangúbb vagyok az ellenkező nemmel. Felvilágosult világban felvilágosult szerepekre van szükség. Én a lehetőségek szabadságát és a függetlenséget mégsem kötném nemhez. Teljesen mindegy, hogy én a megmentésre szoruló herceg/hercegnőként vagy a főhős/főhősnő szereppel azonosítom magam. A lényeg az, hogy mi vagyunk a saját sorsunk kovácsa és nem kell megvárni míg valaki bekopog az ajtón kirángatva minket zárkánk sötétjéből. Az ajtó nyitva van és mi magunk is kiléphetünk rajta. Nem mondom, hogy könnyű és küzdelemmentes. Nem mondom, hogy nem igényel lelki erőt és bíztatást. Azt mondom, hogy mindannyiónkban ott rejtőzik a zárkánk ajtajának kulcsa és csak rajtunk, illetve az általunk befektetett munkától függ, hogy kinyitjuk-e az ajtót vagy megvárjuk míg valaki kinyissa nekünk.
A döntés szabadságának gyakorlásával mindenki egyformán élhet. Én nem szeretném úgy leélni az egész életem hogy a toronyszoba zárt ajtajára bámuljak nap mint nap, ameddig belép rajta a segítség. A képesség már ott van bennem. Nekem az a feladatom, hogy emlékezzek erre és akkor is tudjam, amikor éppen a sötétben botorkálok. 

Egy kellemes napsütéses tavaszi napon Inez a szokásos rutint követve indul el a gyerekekért az óvodába. Gondolatban már a vacsorához szükséges alapanyagokat állítja össze. Kissé ideges, mert nem volt ideje óvoda elött bevásárolni, úgyhogy ezt is a gyerekekkel kell megoldani, ami szintén nem egyszerű feladat. Az ilyen alkalmakra mindig stratégiát épít, mert tudja, hogy az édességek szétszórtan és rafináltan vannak elhelyezve a boltokban. Az óvodába érve a gyerekek már izgatottan várják édesanyjukat. Hazafelé lelkesen mesélik aznapi élményeiket, ahogy a barátaikkal fogócskáztak és azt is, ahogy egy másik gyerek összefirkálta az újonnan kapott szinezőjüket. Melyet az óvónéni csak egy szimpla 'Nem szabad.'-dal intézett el. 
Mindeközben Inez figyelme egy közeli étterem teraszára irányul, egy ott ülő feltehetően korai 30as éveiben járó nőre. Nagyjából hasonló korban lehetnek. Irigykedve figyeli a stílusos és üzleti megjelenését, ami alapján magasabb pozícióban dolgozhat. Látszólag egyedül van, ám mégsem tűnik úgy, hogy őt ezt zavarná. Mint örök romantikus alkat Inez is ezer éve vágyakozik abba az étterembe, de párja hajhatatlan mondván ő jobban szereti az otthoni ételeket és különben sem engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Inez vágyakozva figyeli a stílusos nőt az étterem teraszán. Gondolatban már messze jár az izgalmas óvodai meséktől. Túl az otthoni teendőkön, túl a vacsora alapanyagjain vagy a bevásárlás kihívásain. A múltban jár 10 évvel ezelött. 
Valahogy mindig is magától értetődőnek tűnt számára az anyaság gondolata és a családalapítás. Egészen idáig tulajdonképpen alig fordult meg a fejében, hogy akár más életet is élhetne. Természetes volt, hogy ő ezt akarja. De ma elnézve ezt a látszólag sikeres nőt abban a stílusos és drága étteremben, elindult benne valami. A kétség apró szikrája. Hirtelen behasított a tudatába a felismerés, hogy talán mégsem azt az életet éli, amit valójában szeretett volna. Soha nem állt meg és gondolkozott el mélyebben azon, hogy ő mit akar. Az életében minden adott volt. A neve, amit édesanyja után kapott. A tradicionális családi légkör és a szokásaik. A szülői minta, amit látott gyerekként. A közösség és minden vele járó értékrend. Ebben nőtt fel és mindig ezt látta. Tulajdonképpen soha sem merült fel benne a gondolat, hogy másképp élje az életét. Soha nem gondolt arra, mert az ő szülei sem gondoltak arra, hogy élhetnének egy olyan életet, ahol beteljesíthetik önmagukat. Egy életet, ahol lelhetnek örömöt és önbeteljesedést a szakmájukban. Egy munkát, ahova nem azért járnak, mert muszáj fizetni a számlákat, hanem azért mert szeretik a légkört, a kollegákat és maga a szakmát is, amit csinálnak. 

Azok a minták, amiket a generációk hordoznak magukban változnak. Minden szülő másként látja gyermekét és azokat az értékeket, amik szerint él. Minden generációban vannak eltérések és változások. Ez rendben is van, hiszen ez a társadalom mozgató rugója és az, hogy már nem a középkorban élünk. Ahogy a társadalom, úgy változik együtt vele a világ. Ez az a fejlődés, ami minden generációnak más lehetőségeket kínál. Inez egy pillanatra életében először megáll és elgondolkozik, talán azok a hatások, amik a szüleit és nagyszüleit érték mára megváltoztak. Azok a hatások, amik akkor érték a társadalmat más döntéseket szültek, mint azok melyek szerint a mai társadalom él. Egy pillanatra eszébe jut, hogy lehetett volna másként. Élhetett volna máshogy. Dönthetett volna máksént. Gondolatait gyermekei kacagása szakítja félbe. Lepillantva rájuk már nem számít mi volt és hogy volt. A jelen számít és a gyermekei kacagása. 

Eközben a túloldalon az étterem teraszán Alíz, a stílusos fiatal nő gondolatait gyerekek kacagása töri meg. Ekkor figyel fel először az elötte fekvő üzleti tervből megpillantva a túl oldalon sétáló édesanyát gyermekeivel. Furcsán idegen zaj ez számára, de mégis melengető érzéssel tölti meg. Hirtelen kizökkenti őt egy percre az üzleti világból vissza a gyermekkorába. Amikor még ő maga is testvérével és édesanyjával sétált haza az óvodából. Eszébejut a nyugodt, békés és teljesen átlagos gyermekkora. Szülei híve voltak a hagyományőrzésnek és ő maga sem bánta soha. Megnyugtató volt a kiszámítható és mégis számtalan izgalmat rejtett magában az, hogy mindig volt valami, amit várhat. Tudta mi fog majd történni. Nem voltak meglepetések és ettől biztonságban érezte magát. 
Édesanyja fiatalon alapított családot akárcsak nővére. Alíz maga is a család fontosságára lett nevelve, ami önmagában nem túl sokat változott azóta sem, ám gimnáziumban valami mégis megváltozott benne. A varázslatos és boldog gyerekkora ellenére mégis úgy döntött, hogy ő az önmaga boldogságát helyezi előtérbe. A tradicionális nevelés ellenére mégis úgy döntött, hogy megszakítja a hagyományt. Ott volt benne a vágy, hogy egy olyan életet éljen, ahol nem azért jár dolgozni, mert muszáj és meg kell élni valamiből. Nem akart úgy élni, mint a felnőttek, akiket ismert maga körül. Olyan életre vágyott, ahol lehet boldog és beteljesítheti önmagát szakmájában és magánéletében egyaránt. Habár boldog, mert szabad és kötöttségektől mentes életet él, ráadásul egy olyan szakmában dolgozik, amiben sikeres és elismert. Ám mégis a látszólagosan boldog családot elnézve eltöpreng azon, hogy vajon a megfelelő életet választotta-e. Egy pillanatra elönti az anyaság iránti vágya. Elöntik az emlékek a boldog gyerekkoráról és arról, hogy talán úgy is boldogan élhetne. Családanyaként a gyerekeivel, akárcsak az édesanya az út túloldalán. A benne rejlő belső konfliktusnak helyt adva felmerülnek benne a kérdések. Vajon milyen szülő lenne? Vajon ő is tradícionális nevelésben részesítené a gyerekeit vagy inkább egy reformatívabb utat választana? Gondolatait telefonjának csörgése zavarja meg. Egy kollegája hívása, aki ismét Alíz szakmai véleményét kéri ki. Ekkor elmosolyodik hiszen tizen évekkel ezelőtt volt egy álma. Egy álma, hogy önmagát válassza és azt, hogy egy olyan életet élhessen, ahol nem csak a hétvégéknek és szabadságoknak él, hanem a hétköznapoknak is. 

Életünk során számtalan alkalommal nyílik lehetőségünk döntéseket hozni, később aztán ennek megfelelően élni és vállalni a vele járó feladatokat. Nem létezik jó vagy rossz döntés, csak döntés. Jogunkban áll szabadon dönteni, ám minden döntés magában hordozza a kétségeket. Talán részben azért, mert jól szeretnénk dönteni. De ez megint csak egy illúzió. Bárhogy döntünk mindig van valami, ami elbizonytalanít bennünket arról, hogy jól döntöttünk-e. Ez természetes. Akárcsak Inez és Alíz, mi is megállunk néha egy-egy pillanatra megpillantva egy idegent és elgondolkodva, hogy jobb lett volna-e az életünk, ha másként döntünk. De a pillanat tovaszáll és tovább haladunk a hétköznapjainkban. Bár a kétség továbbra is ott szunnyad. Talán csak egy kiút van a kétségeink rengetegjéből. Az, ha hiszünk önmagunkban. Abban, hogy az adott pillanatban mindig úgy döntünk/döntöttünk, ahogy az a legjobbnak bizonyul(t) számunkra. Minden döntés következményekkel jár és gyakran bizonyos áldozatok megkövetelésével. Talán csak arra van szükségünk, hogy a belső hangunkra figyeljünk. Egy belső hangra, ami boldogságunk felé navigálna, ha mi azt szabadon engednénk. 

Ahogy itt állok a szikla szélén az ejtőernyőmmel készen az ugrásra, veszek egy nagy levegőt és elrugaszkodom a semmibe. Egy ideig csak hagyom, hogy a szél teljes erővel az arcomba csapódjon. Hagyom, hogy a zuhanás teljesen áthassa a testem és érezzem a tokromban az éppen megszületni készülő üvöltést, ami csendbnen ült és várakozott már olyan régóta, hogy végre előbújhasson. Egy elképesztően erős eufórikus érzés hat rám, mintha nem is ezen a bolygón lennék. A zuhanás valami hihetetlen erővel tolja az arcunkba a jelent, amit mániákusan próbálunk elkerülni. Valahogy minden olyan valóságos lesz. Abban a pillanatban nincs más csak te és a zuhanás. Nagyon erősen kell akarni, hogy ne ott legyen az ember abban a pillanatban. 
Furcsa, hogy könnyebb kilépni a szikla széléről, mint átlépni egy mentális gátat a saját életünkben. Vicces, hogy mégha meg is lépjük ezt a félelmet nem üvöltjük el magunkat, mint egy extrém sportnál. Pedig milyen jó lenne, ha végre amikor szembenéznénk a megfelelési kényszerünkkel akkor lenne bátorságunk elüvölteni magunkat bárhol, bármikor. Irigylem azokat az embereket, akik ezt megtudják tenni. Bennem még túl sok a félelem és a gátlás, hogy ilyen mértékben tudjam átélni a szabadságot. Felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan is legyünk szabadok egy olyan világban, ami arra lett kitalálva, hogy a félelemkeltés eszközével manipuláljon bennünket. A tökéletesség álruhájába öltözve hiteti el velünk, hogy mindenki bátrabb, szebb, okosabb, stb mint mi. Egy hazugsággal teli világban, ahol a negatív érzéseket senki se meri felvállani, mert akkor szembe kellene nézni a ténnyel, hogy nem tökéletességre lettünk teremtve és az, hogy tökéletes mégcsak nem létezik. 
Talán csak bátornak kellene lenni. Úgy igazán. Szembenézni a félelmekkel és felnöttnek lenni teljes szívvel. Talán csak arra van szükségünk, hogy beleugorjunk a semmibe és jelen legyünk meglehet először életünkben.