Olykor olyan kurva fárasztó tud lenni minden. Minden tőled telhetőt beleteszel valamibe és talán még azon túl is, de onnan ahonnan állsz mindez úgy tűnik számodra mintha hiába való erőfeszítés lenne. Ez kimondottan igaz azokra a területekre ahol blokkok és akadályoztatások vannak. Ennek felderítésére egyébként számtalan módszer létezik. Nyerhetsz egy mélyebb rálátást a Tarot útmutatása által. Utat mutathat és nyithat egy asztrológiai elemzés ami feltárja előtted a jelen életedre vállalt feladatokat és hozott minőségeket. Mindezt megtudja koronázni a grafológia amely megmutathatja, hogy az utadon épp most hol tartasz. Rávilágíthat arra, hogy a tudattalanod rejtett üzenetei hogyan nyilvánulhatnak meg az írásodban.
Rengeteg eszköz van birtokában annak aki meri használni őket. Ezek mind iránytűk lehetnek amikor úgy érezzük egyedül botorkálunk életünk sötét erdejében.
Van, hogy mindent megtettünk és idő kell a megérkezésnek. Aztán ott van a várakozás időszaka ami egészen frusztráló lehet. Hogyan találsz lelki békére és nyugalomra az állandó hullámzásban? Hiszen mint tudjuk az élet természetes velejárója a ciklikusság, a “jó” és “rossz” állapot közötti folytonos áramlás. Hol fent. Hol lent. Jobb esetben mindenki ismeri azt a magával ragadó érzést amikor a szíve megtelik reménnyel és tettvággyal. Ilyenkor kicsit úgy érezzük, hogy a világot is megtudnánk hódítani egy éjszaka leple alatt. De mi történik amikor a másik végletet tapasztaljuk épp? Hiszen ez elkerülhetetlen. Az önismereti út egy nehéz és sok kihívással járó folyamat. Örök leckét biztosít a kíváncsi hallgatóknak és tanulni vágyóknak. Mindig van tovább és mindig van még mit tenni. Ezt az utat annak érdemes vállalni és elkezdeni akiben meg van a kellő szorgalom ahhoz, hogy folyamatosan dolgozzon magán akkor is ha már azt hitte mindent megtett. Ez a maximalisták kánaánja hiszen itt bőven van mit tökéletesíteni. Főleg, hogy tökéletes még csak nem is létezik és mindig csak egy délibábként lebeg előttünk. Na de akkor ez egy csapda lenne? Szerintem a válasz igen is meg nem is. A tökéletességre való törekvés valahol alacsony szinten az EGO folyamatos káprázataként tűnik fel előttünk mint valami torz tükröt. Ha megállunk egy percre és őszintén belenézünk a tükörbe megláthatjuk a saját megsebzett ÉNünk egy szeletét aki vágyik a figyelmünkre, szeretetünkre és gondoskodásunkra. Mindent is hajlandó megtenni és még a végtelennél is tovább elmenni csak, hogy végre felfigyeljünk lelkünk hívó szavára.
Egy nagyon érdekes mozgást érzékelek ami az energiákat illeti. Van egy fajta széthúzás és kettéosztottság. Ütött az óra és itt az ideje felismerni a lélek segély kiáltását. Nincs mese és nincs menekvés tovább. Aki magától nem tette meg azt az élet kényszeríti, hogy nézzen végre bele a tükörbe. Van akinek ez komoly fájdalmakat és tanításokat hoz. Van akit jobban meg fog viselni és lesz akinek bár fáj a sok változás, de már rálépett a fejlődés útjára és megtanulta hogyan maradjon egyensúlyban.
Szerintem elképesztően nehéz stabilan megállni az élet viharaiban még megfelelő önismerettel is amikor látszólag a világ minden problémája is ránk omlik hirtelen. Erős nyomás van a kollektív tudaton nem beszélve az egyéniről. Feladat van. Megállás nincs. Ezen a ponton már csak tovább haladni tudunk. Lehetőleg előre és nem vissza. Aki elkezdett már egyszer önmagán dolgozni annak már nincs hátra arc. Már nem tud visszatérni abba a minőségbe ahol előtte volt. Tehát hiába érezzük magunkat egy igazi szerencsétlennek. A feladat az, hogy kelj fel és haladj tovább. Én úgy érzem a problémát sokszor az ismeretlen okozza. Ez is rendkívül összetett egyébként, de talán ha röviden kellene leírnom a kihívást az ilyen helyzetekben a felismerés és a megértés hiánya okozta frusztráció nagyon sokszor próbára teszi türelmünket, kitartásunkat és úgy általánosságban önmagunkat.
Megtanulni megérezni a szív dobbanását a reménytelenség közepében. Nyugodtan viselni egy feldúlt tenger haragos kicsapongásait. Csendesen elmélázni amikor az EGO megsüketítő ordításától szinte semmit se hallani igen nehéz feladat. De van remény és van segítség. Nem arra születtünk, hogy egyedül nézzük szembe életünk viharaival. Nem kell egyedül Himaláját mászni. Sőt nem is javasolt bár hozzáteszem, hogy nem vagyok hegymászó. Keresd meg azt aki képes megtanítani téged repülni. Keresd azt a tanítót vagy segítőt aki megnyugtat ha feldúlt vagy. Utat mutat hogyan lépj ki elméd labirintusából. Keresd azt aki nem egóból vezet hanem szívből, tapasztalat által. Azért mert ő már megjárta az utat.  Nem azért mert jobbnak hiszi magát, hanem együttérzésből hiszen tudja milyen utakon jársz és pontosan tudja neki mekkora segítséget jelentett vagy jelentett volna egy segítő kéz.

Egyedül lenni sokféleképpen lehet. Akarva vagy ellenkezve, de előbb utóbb megjelenik mindannyiónk életében. Gyakran menekülünk előle és attól, hogy szembesüljünk a saját csendünkkel, mert ha csend van akkor végre meghalljuk azokat a hangokat, amiket nem szívesen hallunk meg máskülönben. Mindenki életében vannak dolgok, amiket helyre kell rakni, mert érző lények vagyunk és akár beismerjük akár nem, a velünk és körülöttünk történő események mélyen megérintenek bennünket. Ezeket ellehet temetni olyan mélységekbe, ahol nem látjuk őket. De amikor egy nap előtörnek belőlünk, akkor megállíthatatlanul törnek a felszínre. Könnyű szőnyeg alá sepreni a dolgokat és nem foglalkozni velük. Úgy tenni, mintha jól lennénk anélkül, hogy időt és türelmet adnánk önmagunknak. 

Miért tudunk időt és türelmet adni másnak, ha ezt önmagunknak nem tudjuk megadni? 

A szőnyeg alá seprésnél az a veszélyesebb, amikor nem vagyunk tisztában azzal, hogy valami fáj. Úgy érezzük jól vagyunk és nem érint meg minket. Persze ez akár igaz is lehet, de ha nem így van akkor megmutatkoznak a jelek. Még akkor is ha ezeket nem ismerjük fel magunkban. Ez esetben előbb utóbb felerősödnek és szaporodnak. 
Nehéz munka az önismeret. Megismerni magunkat őszintén, leplek és maszkok nélkül nehéz. Őszintének lenni önmagunkkal sokkal nehezebb és keményebb munka, mint aminek tünik. Kimondani elsősorban önmagunknak a legmélyebben fekvő sebeket, félelmeket, érzéseinket és akár haragunkat nagyon nehéz. Ezekkel egyedül szembenézni pedig szinte lehetetlen anélkül, hogy sikerrel járnánk. 

Miért van az, hogy másnak tudunk segíteni, de segítséget kérni már nem? Miért akarunk mindent megoldani önmagunk?

Annak ellenére, hogy az egyedül töltött idő során feljönnek a bennünk eltemetett dolgok érdemes időt szánni rá. Érdemes foglalkozni vele és beletenni a nehéz munkát. A saját és a minket követő generációk érdekében.

• Azért, hogy azok a minták és hiedelmek alól, amik bennünk élnek és generációk óta hordozzuk magunkban, végre felszabaduljunk.
• Azért, hogy ezeket felismerjük és ne terheljük tovább az utánunk következőket ezeknek a cipelésével.
• Azért, hogy egy egészségesebb generációt neveljünk ki mind testileg, szellemileg és érzelmileg is. 

Segítséget kérni nehéz, de fontos tanítás. Megtanulni azt, hogy nem vagyunk más terhére azzal, ha segítséget kérünk. Természetesen ez bonyolult témakör és nehezen körülírható téma, hiszen mint minden más ez sem fekete fehér. De talán az egyensúly számít itt is. Képesnek lenni adni és befogadni. Egyedül lenni nehéz és fárasztó feladat, de fontos. Ennek ellenére mégis amikor a saját belső démonainkra kerül a szó, tudni kell segítséget kérni. Mindenkinek önmaga kell megtalálnia az erre legmegfelelőbb személyt, bár szerény véleményem szerint egy erre szakosodott terapeuta erre tökéletes megoldás. Egy személy, aki pártatlan és elfogulatlan velünk szemben. Valaki, akihez érzelmek nem fűznek. Egy ilyen ember képes látni minket tisztán. Képes meghallgatni és odafigyelni ránk. Képes meghallani azokat a szavakat, amik a közvetlen környezetünkben olykor süket fülekre talál. 

Szemem tükrében csillog a félhomály. Sejtelmesen őrzi titkait megtartva mindet magának. Így hát nem különb ő más raboktól, törvényszegőktől kiket elzártak a külvilág elől morális leckét tanítva. Börtönbe zárt lelkek tehetetlenül sodródnak tudatalattaik pocsolyáiban. Csupán azért, hogy a látszat megfeleljen az elvárásoknak, melyek évszázadok terhét rakja a vállukra. Nem beszélve arról, hogy az évek során egyre több a teher. Így aztán a léleknek már nem jut hely a tudatban, hiszen a test és az elme túlságosan elfoglalt attól, hogy teljesítse a felé nyújtott követelményeket. Talán akadnak páran kiknek lelke arra vágyik, amit elvárnak, de a többség nem. Talán sokan nem is tudják, mert elhiszik, hogy erre vágynak. Csalfa a tudatalatti, mert elhiteti velünk az általunk kreált történeteket oly hitelesen, hogy eszünkbe sem jut tiltakozni ellene. Sokszor fény derül a trükkre és mi mégsem ellenkezünk.
Talán azért nem, mert ha egyszer felállunk és szembenézünk az elvárásokkal, akkor az a termés nem hoz gyümölcsöt azonnal. Valószínű évekig terméketlen marad, mire meghozza első virágját. De addig gondozni kell, amit elültettünk, mert ha egyszer is nem figyelünk nem fog tovább növekezdni a mag. Ásványhiányos talajban pedig nem terem erdő. Isten kertjében pedig kertészkedni kemény feladat. Ezért sokszor inkább elzárjuk önmagunkat, feladva szabadságunkat önmagunk felett. Hagyjuk, hogy egy társadalom döntse el hogyan szeretnénk élni az életünket. Önfegyelemmel és akarattal kinyithatnánk cellánk ajtaját szabaddá engedve lelkünket, de ha szabadok leszünk elveszítjük azt ami zárva tartott, mert amikor szabaddá válunk, akkor az mindig ellenállást hoz magával. Egy rab sem menekült még börtönből, akit ne akartak volna újra bezárni.