Olykor olyan kurva fárasztó tud lenni minden. Minden tőled telhetőt beleteszel valamibe és talán még azon túl is, de onnan ahonnan állsz mindez úgy tűnik számodra mintha hiába való erőfeszítés lenne. Ez kimondottan igaz azokra a területekre ahol blokkok és akadályoztatások vannak. Ennek felderítésére egyébként számtalan módszer létezik. Nyerhetsz egy mélyebb rálátást a Tarot útmutatása által. Utat mutathat és nyithat egy asztrológiai elemzés ami feltárja előtted a jelen életedre vállalt feladatokat és hozott minőségeket. Mindezt megtudja koronázni a grafológia amely megmutathatja, hogy az utadon épp most hol tartasz. Rávilágíthat arra, hogy a tudattalanod rejtett üzenetei hogyan nyilvánulhatnak meg az írásodban.
Rengeteg eszköz van birtokában annak aki meri használni őket. Ezek mind iránytűk lehetnek amikor úgy érezzük egyedül botorkálunk életünk sötét erdejében.
Van, hogy mindent megtettünk és idő kell a megérkezésnek. Aztán ott van a várakozás időszaka ami egészen frusztráló lehet. Hogyan találsz lelki békére és nyugalomra az állandó hullámzásban? Hiszen mint tudjuk az élet természetes velejárója a ciklikusság, a “jó” és “rossz” állapot közötti folytonos áramlás. Hol fent. Hol lent. Jobb esetben mindenki ismeri azt a magával ragadó érzést amikor a szíve megtelik reménnyel és tettvággyal. Ilyenkor kicsit úgy érezzük, hogy a világot is megtudnánk hódítani egy éjszaka leple alatt. De mi történik amikor a másik végletet tapasztaljuk épp? Hiszen ez elkerülhetetlen. Az önismereti út egy nehéz és sok kihívással járó folyamat. Örök leckét biztosít a kíváncsi hallgatóknak és tanulni vágyóknak. Mindig van tovább és mindig van még mit tenni. Ezt az utat annak érdemes vállalni és elkezdeni akiben meg van a kellő szorgalom ahhoz, hogy folyamatosan dolgozzon magán akkor is ha már azt hitte mindent megtett. Ez a maximalisták kánaánja hiszen itt bőven van mit tökéletesíteni. Főleg, hogy tökéletes még csak nem is létezik és mindig csak egy délibábként lebeg előttünk. Na de akkor ez egy csapda lenne? Szerintem a válasz igen is meg nem is. A tökéletességre való törekvés valahol alacsony szinten az EGO folyamatos káprázataként tűnik fel előttünk mint valami torz tükröt. Ha megállunk egy percre és őszintén belenézünk a tükörbe megláthatjuk a saját megsebzett ÉNünk egy szeletét aki vágyik a figyelmünkre, szeretetünkre és gondoskodásunkra. Mindent is hajlandó megtenni és még a végtelennél is tovább elmenni csak, hogy végre felfigyeljünk lelkünk hívó szavára.
Egy nagyon érdekes mozgást érzékelek ami az energiákat illeti. Van egy fajta széthúzás és kettéosztottság. Ütött az óra és itt az ideje felismerni a lélek segély kiáltását. Nincs mese és nincs menekvés tovább. Aki magától nem tette meg azt az élet kényszeríti, hogy nézzen végre bele a tükörbe. Van akinek ez komoly fájdalmakat és tanításokat hoz. Van akit jobban meg fog viselni és lesz akinek bár fáj a sok változás, de már rálépett a fejlődés útjára és megtanulta hogyan maradjon egyensúlyban.
Szerintem elképesztően nehéz stabilan megállni az élet viharaiban még megfelelő önismerettel is amikor látszólag a világ minden problémája is ránk omlik hirtelen. Erős nyomás van a kollektív tudaton nem beszélve az egyéniről. Feladat van. Megállás nincs. Ezen a ponton már csak tovább haladni tudunk. Lehetőleg előre és nem vissza. Aki elkezdett már egyszer önmagán dolgozni annak már nincs hátra arc. Már nem tud visszatérni abba a minőségbe ahol előtte volt. Tehát hiába érezzük magunkat egy igazi szerencsétlennek. A feladat az, hogy kelj fel és haladj tovább. Én úgy érzem a problémát sokszor az ismeretlen okozza. Ez is rendkívül összetett egyébként, de talán ha röviden kellene leírnom a kihívást az ilyen helyzetekben a felismerés és a megértés hiánya okozta frusztráció nagyon sokszor próbára teszi türelmünket, kitartásunkat és úgy általánosságban önmagunkat.
Megtanulni megérezni a szív dobbanását a reménytelenség közepében. Nyugodtan viselni egy feldúlt tenger haragos kicsapongásait. Csendesen elmélázni amikor az EGO megsüketítő ordításától szinte semmit se hallani igen nehéz feladat. De van remény és van segítség. Nem arra születtünk, hogy egyedül nézzük szembe életünk viharaival. Nem kell egyedül Himaláját mászni. Sőt nem is javasolt bár hozzáteszem, hogy nem vagyok hegymászó. Keresd meg azt aki képes megtanítani téged repülni. Keresd azt a tanítót vagy segítőt aki megnyugtat ha feldúlt vagy. Utat mutat hogyan lépj ki elméd labirintusából. Keresd azt aki nem egóból vezet hanem szívből, tapasztalat által. Azért mert ő már megjárta az utat.  Nem azért mert jobbnak hiszi magát, hanem együttérzésből hiszen tudja milyen utakon jársz és pontosan tudja neki mekkora segítséget jelentett vagy jelentett volna egy segítő kéz.

Amikor kigördültek az első hajók az óceánra feltételezem, hogyha voltak is útirányok a biztos tudata nélkül kellett elindulniuk és úgy felszerelkezniük az útra ami bizonytalan ideig tartott hiszen előtte soha senki nem szelte át az óceánt. Honnan tudták pontosan merre kell menniük? Volt egy konkrét cél? Egy konkrét állomás? Vajon ők honnan tudták meddig kell még elmenni és mikor kell feladni? Honnan tudták, hogy a célnál biztosan várja majd őket valami?
Nem véletlen merültek fel bennem ezek a kérdések hiszen maga az élet is ilyen. Választasz egy életet, majd leszületsz és tulajdonképpen az egész életed minden másodpercét különböző döntések sorozatával éled. Képzeld el, hogy te vagy Dorothy aki épp most csöppent Óz birodalmába. Valójában szegény lány másra se vágyott csak, hogy eljusson szeretett otthonába. Az útjába különböző akadályok kerültek amik meggátolták abban, hogy hazajuthasson. Dorothy azt az instrukciót kapta, hogy kövesse a sárga köves utat (azaz aranyközép út) ami elviszi őt Smaragdvárosba ahol a nagy varázsló lakik. A valóságban ennél sokkal árnyaltabb és kevésbé egyértelmű a helyes út ami végül majd “hazavezet” bennünket. Sajnos az életutunkon nincsenek sárga kövekkel jelezve, hogy merre kell mennünk és valószínű a hajóskapitányoknak se volt jelzőtáblákkal jelölve a megfelelő irány amikor nekivágtak a végtelennek tűnő óceánnak. Ezért olyan piszkosul nehéz és bonyolult ez az út. Még ha vagy is olyan szerencsés és rátalálsz az utadra valójában soha se tudhatod biztosra, hogy azt az utat járod-e amin elindultál, vagy valahol és valamikor letértél úgy hogy még csak észre se vetted. Persze előfordul, hogy az ember magára ismer és észreveszi, ha rossz útra tévedt de akkor már jellemzően régen benne van a sötét rengetegben. Szerencsére a legtöbb mellékutcából kilehet jönni és visszalehet találni a nekünk kijelölt aranyközépútra ami bár nem sárga de legalább a lelkünk mélyén érezzük, hogy ez az az irány ami számunkra a legmegfelelőbb. Persze arról senki se beszél, hogyha rajta is vagyunk az úton további feladatok várnak ránk amik elakarják hitetni velünk, hogy rossz helyen vagyunk, rossz úton járunk és rossz irányba megyünk. Az efféle próbatételekről ritkán figyelmeztetnek minket. Valamiért azt hisszük, hogyha egyszer belőttük a helyes irányt akkor mehetünk egyenesen előre. Egyébként joggal nem említik azokat a tanításokat amik várnak ránk a számunka kijelölt “sárga úton” hiszen ezek döntik el milyen irányba megy tovább az életünk. Kicsit úgy látom ezt mintha lenne egy kijelölt úti cél, pár fontosabb állomással de az odáig vezető utat az aktuális döntéseink hozzák létre. Képzeld el, hogy sétálsz az aranyközépúton és közben előtted 2 méterrel látod, hogy folyamatosan tégláról téglára bővül az utad mintha csak most épülne. Ezért olyan fontos tisztában lennünk önmagunkkal és a lelkünkkel hiszen ez alapozza meg, hogy tudunk-e autentikus döntéseket hozni és ön-azonosan élni az életünket. Tiszta értékekkel, tiszta szívvel és feltétel nélküli szeretettel.  Ebből már az egyiket is épp elég nehéz elsajátítani ha azt igazán mélyen szeretnénk átélni.
Az a helyzet, hogy a leszületésünkkel hoztunk magunkkal egy csomó nehézséget amit a fent említett úton tervezünk feloldani és kiegyenlíteni a számlát. Ennek feltétlen része már maga a család is amibe leszülettünk. Az a csomag amire jó előre befizettünk a leszületésünk előtt magába foglalja azokat a transzgenerációs mintákat amik befolyásolni fogják az életünk alakulását. Minderre jön rá az az extra teher és karma amiket az aktuális döntéseinkkel hozunk létre.
Bár nem vagyok tengerész de meggyőződésem, hogy amikor az óceán habjait szeled fontos tisztában lenned azzal mekkora terhet  bír el a hajód és hogyan hat a súly amikor dobálnak a hullámok. Ugyanis az az ember aki ekkora útra vállalkozott az valószínű találkozni fog az óceán zabolátlanságával és olykor könyörtelenségével is. Lesznek viharok amik megtépázzák a hajót de a megfelelő hajós kapitány képes lesz átnavigálni a legnagyobb hullámokon is. Egy-egy viharosabb éjszaka után előfordulhat, hogy a hajó még a legjobb kapitány vezényletével se éli túl és a a teljes legénység hajótörést szenved. Ugye túli az aki túléli, mert lesz majd akit magával ránt a mélység. Viszont aki túléli az építhet majd új hajót és újra nekivághat  annak a zabolátlan és mégis magasztos óceánnak ami egyszerre szemet gyönyörködtető és félelmetes is. Olykor az ember az óceán mélyébe szegezi tekintetét és elgondolkodik talán azon, hogy mit rejthet magában az óceán mélye, talán az elvesztett útitársait siratja akik nem élték túl a legviharosabb éjszakát vagy talán lehet a vízfelszínén visszatükröződő csillagokat vizsgálja amik utat mutathatnak neki. Köztudott tény, hogyha az ember elveszett akkor a csillagokban van megírva a helyes irány és az is, hogy mit tegyen azért, hogy ne rántsa le a mélység a lélek legsötétebb óráiban.

Ölelés,
Betti

Sokan sokféleképpen szeretünk és gyakran észre sem vesszük, hogy miben más a másikétól, mert annyira természetes számunkra. Egy dolog valamit érezni és másik azt kimutatni, de azt se mindegy hogyan mutatjuk ki. Elvileg nincs olyan, hogy jó és rossz. Vagy mégis? Létezik olyan, hogy rosszul kommunikáljuk a szeretetünket? Szerintem igen. Igen is létezik az a helyzet, hogy amikor valaki nem tudja lekommunikálni azt ami a lelkében van. Azt hiszi a cselekedeteivel szeret, mert ő belül tudja, hogy ez így van bár a másik fél mit sem érez ebből az egészből. 
Fel kellene tennie mindenkinek magának azt a kérdést, hogy 'Hogyan szeretek?'. Fontos, mert lehet elüldözünk valakit magunk mellől, akit valójában szívből szeretünk és közel engedünk olyanokat, akik valójában nem annyira fontosak. 
Ha ez igaz, akkor miért működünk néha ellentétesen? Talán félünk szeretni? Nem ismerem a válaszokat azaz magam is keresem a saját válaszaimat. Nem tudok kész választ és megoldást tálcán kínálni a kérdésekre. Ezekre mindenkinek magának kell felelnie, amennyiben talál benne igazságot. Én az önismeret útját járom azt, ahol szeretném tudni a választ a bennem felmerülő kérdésekre. Ettől leszünk többek és érettebbek. Talán kicsit felnőttebbek. Tudni és érteni önmagam müködését, mert ha én nem ismerem akkor senki más sem fogja. Ha én nem tudom mi zajlik le bennem, akkor elég kevés az esély rá, hogy majd más megfogja tudni mondani. Talán akkor, ha az illető szakképzett terapeuta, sokat tapasztalt szakember. De ezekben az esetekben is fennáll bennem a feltevés, hogy csak mi ismerhetjük önmagunkat igazán. Nekünk kell eldönteni, hogy amit mások mondanak nekünk önmagunkról az igaz-e vagy sem. 
Szóval fontos az önismeret és ebben a gondolatmenetben elengedhetetlen, hogy felismerjük nekünk milyen a szeretet nyelvünk. A szeretet nyelv az az, ahogyan a bennünk lévő szeretetet lekommunikáljuk azoknak akiket szeretünk. Hogyan szeretek? Gyengéden? Netán fojtogatóan? Konstruktívan vagy destruktívan? Táplálóan vagy szegényesen? Ez csak néhány példa a sok millióból, mert mint ahogy látszik nagyon nagyon sok féleképpen szerethetünk. Személy szerint bennem felmerül a kérdés, hogyha destruktívan vagy fojtogatóan szeretünk, akkor miért ezt választjuk? Miért így szeretünk valakit, ha gyengéden is szerethetnénk? Szóval miért úgy szeretünk ahogy?
Számos pszichológus, terapeuta, pszichoterapeuta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel érdekesebbnél érdekesebb válaszokat adva. Például Feldmár András számos könyve és előadása foglalkozik a szeretet témakörével jobbnál jobb gondolatokat nyújtva azoknak, akik nyitottak rá. Szívből ajánlom az ő írásait inspirációnak azoknak, akik szeretnének válaszokat találni a saját kérdéseikre többek közt a szeretettel kapcsolatban is. 
Tény és való, hogy mindannyian úgy szeretünk, ahogy azt megtanultuk. Generációról generációra átpasszolva sokszor ugyanazokat a mintákat. De ki fogja azt mondani, hogy elég volt? Ki fogja felismerni azt, ha hiba esett a gépezetbe?
Öntudatosnak lenni fontos és hasznos. Tudni és látni azt, hogy hol és mikor használnak ki vagy bántanak bennünket vagy éppen fordítva. Felismerni azt, hogy mi jó nekünk és mi nem. Sokkal nehezebb és bonyolultabb szeretni mint, ahogy azt hinnénk. A felismerés egy remek kiinduló alap a váloztatáshoz, bár tettvágy nélkül mit sem ér az egész. Mit sem ér a tudás és az önismeret, ha nem állunk készen változtatni azon amin kell, akkor amikor eljött volna rá az ideje. A tudás önmagában olyan mintha sebtapaszt raknánk egy nyílt törésre. Tudunk a sebről és tudjuk, hogy fáj. Azt is értjük miért történt, de ez önmagában még nem gyógyítja be a komolyabb sérüléseket. Ahhoz, hogy meg is gyógyuljon elengedhetetlen a segítsékg és a megfelelő kezelés (ebben a példában az operáció). Más szavakkal illetve a témát tettrekészség nélkül az önismeret olyan, mintha vállon veregetnénk magunkat. Ha nem változtatunk, akkor a tudás csak a kifogások gyártására lesz elég. Arra, hogy azt mondogassuk, hogy 'Én ilyen vagyok.' , 'Azért vagyok ilyen, mert ...', 'Jó, dehát ismersz ...'. 
Tehát szeretni és szeretve lenni bonyolult. Bátornak kell lenni ahhoz hogy feltegyük a kérdést én hogyan szeretlek téged? Hogyan szeretek másokat? Hogyan szeretem magamat? Viszont nem elég kérdezni. Érdemes cselekedni és változtatni ott és akkor, amikor annak eljött az ideje. Én most egyelőre csak kérdezek. Majd, ha megérkezik a válasz is, akkor változtatok. És te? Mersz változtatni? 

Egyedül lenni sokféleképpen lehet. Akarva vagy ellenkezve, de előbb utóbb megjelenik mindannyiónk életében. Gyakran menekülünk előle és attól, hogy szembesüljünk a saját csendünkkel, mert ha csend van akkor végre meghalljuk azokat a hangokat, amiket nem szívesen hallunk meg máskülönben. Mindenki életében vannak dolgok, amiket helyre kell rakni, mert érző lények vagyunk és akár beismerjük akár nem, a velünk és körülöttünk történő események mélyen megérintenek bennünket. Ezeket ellehet temetni olyan mélységekbe, ahol nem látjuk őket. De amikor egy nap előtörnek belőlünk, akkor megállíthatatlanul törnek a felszínre. Könnyű szőnyeg alá sepreni a dolgokat és nem foglalkozni velük. Úgy tenni, mintha jól lennénk anélkül, hogy időt és türelmet adnánk önmagunknak. 

Miért tudunk időt és türelmet adni másnak, ha ezt önmagunknak nem tudjuk megadni? 

A szőnyeg alá seprésnél az a veszélyesebb, amikor nem vagyunk tisztában azzal, hogy valami fáj. Úgy érezzük jól vagyunk és nem érint meg minket. Persze ez akár igaz is lehet, de ha nem így van akkor megmutatkoznak a jelek. Még akkor is ha ezeket nem ismerjük fel magunkban. Ez esetben előbb utóbb felerősödnek és szaporodnak. 
Nehéz munka az önismeret. Megismerni magunkat őszintén, leplek és maszkok nélkül nehéz. Őszintének lenni önmagunkkal sokkal nehezebb és keményebb munka, mint aminek tünik. Kimondani elsősorban önmagunknak a legmélyebben fekvő sebeket, félelmeket, érzéseinket és akár haragunkat nagyon nehéz. Ezekkel egyedül szembenézni pedig szinte lehetetlen anélkül, hogy sikerrel járnánk. 

Miért van az, hogy másnak tudunk segíteni, de segítséget kérni már nem? Miért akarunk mindent megoldani önmagunk?

Annak ellenére, hogy az egyedül töltött idő során feljönnek a bennünk eltemetett dolgok érdemes időt szánni rá. Érdemes foglalkozni vele és beletenni a nehéz munkát. A saját és a minket követő generációk érdekében.

• Azért, hogy azok a minták és hiedelmek alól, amik bennünk élnek és generációk óta hordozzuk magunkban, végre felszabaduljunk.
• Azért, hogy ezeket felismerjük és ne terheljük tovább az utánunk következőket ezeknek a cipelésével.
• Azért, hogy egy egészségesebb generációt neveljünk ki mind testileg, szellemileg és érzelmileg is. 

Segítséget kérni nehéz, de fontos tanítás. Megtanulni azt, hogy nem vagyunk más terhére azzal, ha segítséget kérünk. Természetesen ez bonyolult témakör és nehezen körülírható téma, hiszen mint minden más ez sem fekete fehér. De talán az egyensúly számít itt is. Képesnek lenni adni és befogadni. Egyedül lenni nehéz és fárasztó feladat, de fontos. Ennek ellenére mégis amikor a saját belső démonainkra kerül a szó, tudni kell segítséget kérni. Mindenkinek önmaga kell megtalálnia az erre legmegfelelőbb személyt, bár szerény véleményem szerint egy erre szakosodott terapeuta erre tökéletes megoldás. Egy személy, aki pártatlan és elfogulatlan velünk szemben. Valaki, akihez érzelmek nem fűznek. Egy ilyen ember képes látni minket tisztán. Képes meghallgatni és odafigyelni ránk. Képes meghallani azokat a szavakat, amik a közvetlen környezetünkben olykor süket fülekre talál. 

Ideje elszámolni önmagunkkal és azzal, amiről az elmúlt 10 évünk szólt. Mit tettünk és mi vár még ránk. Így 2020. január 1-én jó kicsit megállni és elgondolkozni mindazon, amit tanultunk, elértünk és megteremtettünk az elmúlt 10 évben. Ez szükségeszerű, mert sokszor megyünk el a hétköznapok mellett anélkül, hogy valóban elgondolkoznánk azon, hogy mekkora lépéseket teszünk meg az életünk során. 

Én 10 évvel ezelött fejeztem be a gimnáziumot és indultam el a függetlenné válás útján. Más voltam akkor, de ki nem volt az? Már annak is több mint 5 éve, hogy Magyarországról elköltöztem. Az emúlt 10 év rengeteget adott, de rengeteg kihívás és tanulás is társult vele az életről, önmagamról, másokról, de úgy igazán mindenről. 
Felismertem magamban a kishitűséget és azt, hogy ugyan másokból kinézem a sikereket, de magamról nem hiszem el. Akár én is lehetek sikeres, akár én is lehetek boldog és világutazó. Akár én is lehetek az, aki változást hoz a világban. Sokszor én is csak álmodozva nézem azokat az embereket, akik tudnak nagyot alkotni pedig én is közéjük tartozhatnék, ha tudnék hinni magamban. Ez azaz út, amire rávezetett az elmúlt 10 év. Itt tartok most. Újra és újra hitet keresve és találva önmagamban különböző szinteken. Amikor életem egy területén megtalálom, akkor jön egy másik ami szintén egy újabb rejtvényt tár elém. Különösen fontos, hogy ez a folytonos körforgás visz tovább és fejleszt. Viszont fontos emlékezni, hogy a legtartósabban önmagunkból tudunk önbizalmat nyerni, a tetteinkből. 
Én amikor visszatekintek azt látom, hogy sikeresen független felnőtt lettem, aki képes megállni a helyét egyedül a világban. Könnyű? Nem, nem az. De pontosan ezek miatt a nehéz dolgok miatt kell emlékeznünk arra hogy hol voltunk és most hol vagyunk, ahhoz képest. Amikor valami nehéz, akkor nagyon könnyű önmarcangolni magunkat és ostorozni, hogy mi még ezt vagy azt sem tudjuk rendesen megcsinálni. Természetesen ennek létezik az ellentéte is, azok akik nem képesek látni, hogy ők is tévedhetnek és mindig csak másokban látják meg a hibát. De most ez a cikk azoknak szól, akik hasonló cipőben járnak, mint én. 

10 évvel valahol lezárul egy korszak. Hol voltál 2010-ben és hol vagy most? Milyen ember voltál akkor és milyen ember vagy most? Mi volt a célod és mi a célod most? Van egyáltalán célod? Van hova tartanod? Mik azok a dolgok, amikre büszke vagy az elmúlt 10 évből? Miket értél el? Ha tűztél ki célt 2010-ben a következő 10 évre, elérted őket?Büszke tudsz lenni arra az emberre, akivé váltál az elmúlt 10 évben? 
A lezárult korszak magával hozza azt is, hogy egy következő kezdődik. Az előző kérdések érvényesek a következő 10 évre is. Hol szeretnéd magad látni 10 év múlva? Milyen célkitűzéseid vannak az elkövetkezendő időszakra? Mit vagy hajlandó megtenni értük?

Ennek a cikkemnek most egyszerűen az a célja, hogy megállítson egy percre és elgondolkodtasson a céljaidon. Amiket elértél és amiket elszeretnél érni. Néha mindannyiunknak meg kell állni ahhoz, hogy tisztán lásson. Sikerekben és szeretetben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek!