Már 20 perce itt ülök a kávéházban. Várom, hogy végre megérkezzen Eszter. A szokásához híven megint késik. Mindig is ez volt. Soha se volt képes, sehova időben érkezni. Mindig mindenhova rá kellett várni. Egyszer csak megpillantom az ajtóban. Intek neki, de olyan elveszettnek tűnik. Úgy néz ki mégiscsak észrevett, mert felém tart. Kiváncsi vagyok felhozza-e szóba, hogy miért tüntem el, bár nem mintha ő keresett volna, pedig szükségem lett volna egy barátra, de vele nem lehetett beszélni másról csak az Istvánról. 
- Szia! Ezer éve. - mondta ő először. 
- Szia! Valóban rég volt. - válaszoltam. 
Egy kissé kényelmetelen és idegen öleléssel üdvözöltük egymást. Régen is nagyon távolságtartó volt. Csak alkalmanként volt bizalmasabb, akkor is csak ittasan vagy, ha már végképp nem tudta magában tartani a dolgokat. 
- Bocsi, hogy késtem. Tudod a munkából későn értem haza, aztán rohantam ahogy tudtam. - mondta mentegetőzve, ami felidézte a régi emlékeket bennem. Mindig volt egy ok, valami külső hatás, ami valami különös oknál fogva megakadályozta őt abban, hogy időben odaérjen akárhova is. 
- Semmi gond. Régen is gyakran késtél számítottam rá, úgyhogy magam is később értem ide. - mondtam. Ezúttal tényleg visszaakartam fogni magam. Főleg 2 év kihagyás után, de valahogy mégis kiszakadt belőlem. Talán már nem számított, ha megbántom, mert ennyi év után már nem vagyunk olyan közel mint régebben. 
- Bocsi, tényleg. - mondta. 
Ezután kicsit felzárkóztunk egymás életéből. Szokás szerint megint csak javarészt én beszéltem. Ő mindig csak megértően bólogatott, mintha valóban figyelne arra, amit mondok. 
- Szóval, hogy vagytok Janival? Együtt vagytok még? - kérdezte. Meglepett a kérdése, hiszen amíg beszéltünk nagyon nagy haverok voltak ők ketten. Mindig együtt bohóckodtak. Csodálom, hogy Jani nem kereste fel egyből Esztit, amint szakítottunk. 
- Ohh hát, már nem vagyunk együtt. Úgy 2 hete szakítottunk. 
- Sajnálom. Mi történt? Már 8 éve együtt voltatok, nem? 
- Hát tudod, hogy van ez. Eltávolodtunk. Ő házasodni akart és családot alapítani, de én meg nem éreztem készen magam rá. Így idővel elhidegült a kapcsolatunk. Nem volt közös cél. Így már nem volt értelme. 
- Megértem. Így valóban nem csoda. Talán jobb is, ha mindenki megy a maga útján.
- Hát igen. Egyébként képzeld. Múltkor elmentem Beával iszogatni és ott találkoztam egy külföldi sráccal. Kicsit iszogattunk meg minden, aztán történt ez az. 
- Nem mondod? - nézett rám az ítélkező szemeivel. 
- De- de. Bár azóta sem keresett. Írtam neki párszor, de se kép se hang. Eltünt. 
- Hát igen, sajna ez előfordul. - felelte közömbösen. 
Jellemző, hogy nem érdekli Janival vége. Sose támogatta a kapcsolatunkat. Szerinte sose illett hozzám Jani, habár szerintem valójában pont fordítva gondolta, tekintettel arra, hogy mennyire jóban voltak. Kíváncsi voltam együtt vannak-e még Istvánnak, habár sejtettem, hogy nem, mert azóta se rakott fel semmit az oldalára. 
- Na de elég rólam. Mesélj te. Veled mi a helyzet? Együtt voltál valakivel, nem? Hogy is hívták? -  kérdeztem. 
- István. Nem igazán voltunk együtt. Randizgattunk egy ideig, de felszívódott. Jobb is volt így, nem igazán volt meg a szikra köztünk. Én épp váltásban vagyok. Kiléptem pár hónapja a régi cégemtől és felvettek Digital Marketingesnek. Meg mellette egy csomó új dolgot kell tanulnom. Csinálok néhány online tanfolyamot is. 
Vicces, hogy ennyire lazán állítja be az Istvános sztorit. Régen be sem állt a szája róla. Folyton róla volt szó, habár mi Janival elég nehéz időszakon mentünk keresztül és másról se lehetett beszélni csak arról, hogy mennyire boldog és biztosan ő az igazi. Erre most 2 év után úgy tesz, mintha túl lenne rajta és a munka lenne az élete, holott biztos vagyok benne, hogy ez is csak egy újabb menekülés, mint ahogy a futókapcsolatai voltak annak idején.
- Aha, hát ez jól hangzik. Szóval most akkor nincs senkid? 
- Nem, nem igazán. Eléggé lefoglal a munka. Meg amúgy is azokat az éveket már letudtam. 
- Jajj ne beszélj már úgy, mint egy nyugdíjjas. Vesd bele magad az életbe. Milyen klassz lenne! Végre én is szingli vagyok. Mehetnénk együtt. Olyan lenne, mint régen. 
- Hát nem tudom, Karina. Nem igazán van már kedvem az ilyesfajta bulihoz. 
- Jajj ne már ... Nem voltál mindig ilyen, ilyen bezárkózott. Olyan introvertált lettél. Régen sokkal nyitottabb voltál. Történt valami? 
- Tényleg nem. Egyszerűen csak letudtam azokat az éveket. Régebben is szerettem kicsit egyedül lenni. Meg amúgy is, most tényleg elfoglalt vagyok. Elkezdtem építeni a karrierem és most ez van előtérben épp. 
- Na ne már. Egy ital néha biztosan belefér, nem? Egy kis lazulás. Azért az is fontos. 
Próbáltam győzködni még egy darabig. Úgy éreztem, hogy én annyi évig ott voltam neki és annyit igazán megtehetne, hogy most ő is támogat egy kicsit úgy, ahogy én is támogattam őt évekkel ezelött. 
Nagy nehezen beadta a derekát. Ezt is úgy kellett kikönyörögni belőle és végül úgy tesz, mintha még ő tenne nekem szívességet ezzel. Nem is értem miért nem Beával beszéltem előbb.

Ahogy haladok az utcán a kávéház felé töprengek mióta nem találkoztam Karinával. Bizony ennek is már több éve. Hihetetlen, hogy ennyi év múltán felbukkant. Kíváncsi vagyok vajon mi sarkallta arra, hogy újra találkozzunk. Belépek a helyre és látom, hogy a szoba túlsó sakrában egy gyertyával megvilágított asztalnál ül. Úgy néz ki ő hamarabb érkezett. Szokásomhoz híven 20 perc késés, adott. Úgy látszik van, ami sose változik. Vajon tényleg így van? Tényleg soha se fogok változni? Tényleg ez lenne az alapom, hogy mindig mindenhonnan elkésem? Mire gondolatom végére értem már az asztalnál állok. 
- Szia! Ezer éve. - mondtam én először.
- Szia! Valóban rég volt. - válaszolta.
Egy kissé kényelmetlen és elhidegült öleléssel köszöntöttük egymást, ami kissé furcsa volt tekintettel a tényre hogy egykor még legjobb barátnők voltunk.
- Bocsi, hogy késtem. Tudod a munkából későn értem haza, aztán rohantam ahogy tudtam. 
- Semmi gond. Régen is gyakran késtél, számítottam rá, úgyhogy magam is később értem ide. 
- Bocsi, tényleg. - mondtam kínosan. 
Időközben a pincér felvette a rendelésünk és közben az idő röptében kissé felzárkóztunk egymás életével, amennyire azt persze lehet 2 év után. Magam se tudom, hogy mi volt az oka ennek a 2 év csendnek. Talán csak eltávolodtunk. Valahol mindketten éreztük, hogy értelmetlen lenne ezt a témát fejtegetni. Mindketten elvesztünk a saját életünkben, ami pedig volt barátság köztünk azt már rég elengedtük. Nyilvánvaló, hogyha tudtuk egymást nélkülözni 2 éven át, akkor már megtanultunk enélkül a barátság nélkül funkcionálni. Értelmetlen volna felhozni szóba. Egyébként is engem jobban érdekelt, miért keresett fel ennyi év után újra. 
- Szóval, hogy vagytok Janival? Együtt vagytok még? - kérdeztem. 
- Ohh hát már nem vagyunk együtt. Úgy 2 hete szakítottunk. 
- Sajnálom. Mi történt? Már 8 éve együtt votatok, nem? 
- Hát tudod, hogy van ez. Eltávolodtunk. Ő házasodni akart és családot alapítani, de én még nem éreztem  készen magam rá. Így idővel elhidegült a kapcsolatunk. Nem volt közös cél. Így már nem volt értelme. 
- Megértem. Így valóban nem csoda. Talán jobb is, ha mindenki megy a maga útján. 
- Hát igen. Egyébként képzeld múltkor elmentem Beával iszogatni és ott találkoztam egy külföldi sráccal. Kicsit iszogattunk meg minden, aztán történt ez az. 
- Nem mondod? 
- De-de. Bár azóta nem keresett. Írtam neki párszor, de se kép, se hang. Eltünt. 
- Hát igen, sajna ez előfordul.
Furcsa volt őt hallgatni, ahogy a kalandjairól beszélt. Azt hittem majd megviseli őt visszatérni a szinglik harcmezejére, de úgy látom elég jól viseli. Hallván a tapasztalatait elég gyors fel is fog zárkozni a kihagyott 8 évvel. 
- Na de elég rólam. Mesélj te. Veled mi a helyzet? Együtt voltál valakivel, nem? Hogy is hívták - kérdezte. 
- István. Nem igazán voltunk együtt. Randizgattunk egy ideig, de felszívódott. Jobb is volt így, nem igazán volt meg a szikra köztünk. Én épp váltásban vagyok. Kiléptem pár hónapja a régi cégemtől és felvettek Digital Marketingesnek. Meg mellette egy csomó új dolgot kell tanulnom. Csinálok néhány online tanfolyamot is. 
- Aha, hát ez jól hangzik. Szóval most akkor nincs senkid? 
- Nem, nem igazán. Eléggé lefoglal a munka. Meg amúgy is azokat az éveket pedig már letudtam. 
- Jajj ne beszélj már úgy, mint egy nyugdíjjas. Vesd bele magad az életbe. Milyen klassz lenne! Végre én is szingli vagyok. Mehetnénk együtt. Olyan lenne, mint régen. 
- Hát nem tudom, Karina. Nem igazán van már kedvem az ilyesfajta bulikhoz. 
- Jajj ne már ... Nem voltál mindig ilyen, ilyen beezárkózott. Olyan introvertált lettél. Régen sokkal nyitottabb voltál. Történt valami? 
- Tényleg nem. Egyszerűen csak letudtam azokat az éveket. Régebben is szerettem kicsit egyedül lenni. Meg amúgy is, most tényleg elfoglalt vagyok. Elkezdtem építeni a karrierem és most ez van előtérben épp. 
- Na ne már. Egy ital néha biztosan belefér, nem? Egy kis lazulás? Azért az is fontos. 
Egy kis huza-vona után beadtam a derekam. Így végre akadt egy kis nyugtom. Esetleg majd lerázom valamivel. Semmi kedvem gyertyatartónak elmenni, mert nem akar egyedül fiúkat felszedni magának. Úgyis ott hagyna egyedül. Neki csak arra kell valaki, hogy ne kelljen egyedül ülnie, míg levadászik valakit magának. Mindig ilyen volt. Amikor talált magának valami pasit, akkor azok a legjobb barátok mindig hátracsúsztak. Akkor már soha nem voltak annyira fontosak. Tulajdonképpen pótlékok voltak neki, hogy soha se maradjon egyedül. 
Hamarosan elköszöntünk egymástól megállapodva abban, hogy hamarosan találkozunk és beülünk valahova együtt, mint a régi szép időkben. Remélem az az idő soha se jön el. 

Szemem tükrében csillog a félhomály. Sejtelmesen őrzi titkait megtartva mindet magának. Így hát nem különb ő más raboktól, törvényszegőktől kiket elzártak a külvilág elől morális leckét tanítva. Börtönbe zárt lelkek tehetetlenül sodródnak tudatalattaik pocsolyáiban. Csupán azért, hogy a látszat megfeleljen az elvárásoknak, melyek évszázadok terhét rakja a vállukra. Nem beszélve arról, hogy az évek során egyre több a teher. Így aztán a léleknek már nem jut hely a tudatban, hiszen a test és az elme túlságosan elfoglalt attól, hogy teljesítse a felé nyújtott követelményeket. Talán akadnak páran kiknek lelke arra vágyik, amit elvárnak, de a többség nem. Talán sokan nem is tudják, mert elhiszik, hogy erre vágynak. Csalfa a tudatalatti, mert elhiteti velünk az általunk kreált történeteket oly hitelesen, hogy eszünkbe sem jut tiltakozni ellene. Sokszor fény derül a trükkre és mi mégsem ellenkezünk.
Talán azért nem, mert ha egyszer felállunk és szembenézünk az elvárásokkal, akkor az a termés nem hoz gyümölcsöt azonnal. Valószínű évekig terméketlen marad, mire meghozza első virágját. De addig gondozni kell, amit elültettünk, mert ha egyszer is nem figyelünk nem fog tovább növekezdni a mag. Ásványhiányos talajban pedig nem terem erdő. Isten kertjében pedig kertészkedni kemény feladat. Ezért sokszor inkább elzárjuk önmagunkat, feladva szabadságunkat önmagunk felett. Hagyjuk, hogy egy társadalom döntse el hogyan szeretnénk élni az életünket. Önfegyelemmel és akarattal kinyithatnánk cellánk ajtaját szabaddá engedve lelkünket, de ha szabadok leszünk elveszítjük azt ami zárva tartott, mert amikor szabaddá válunk, akkor az mindig ellenállást hoz magával. Egy rab sem menekült még börtönből, akit ne akartak volna újra bezárni. 

Egy újabb év és egy újabb szüreti bál. Egész napos ivászat terheli a helyi nép táskás szemeit pedig még csak este 10-et se ütött az óra. Meglásd, ha éjfélt üt a varázs elillan és a hintóból tök lesz, bár meglehet addigra tök mindegy. Egerek húzzák, majd az igát és Morzsiból lesz az inas. Szép báli ruhád már csak némi szakadt rongy, és  csupán néhány szál cérna tartja össze, ahogy te is csak egy hajszálra vagy a teljes összeomlástól. Némi szerencsével csak a cipőd hagyod el, a méltóságod nem. Bár, ha éjfélt üt az óra kezdődik az igazi móka. Bárkiből lehet szőke herceg vagy királykisasszony. Habár éjfélkor a bűbáj elszáll, mégis egy teljesen új varázslat száll az egyébként csendes kis falura, a káprázat. Ez már nem a tündérkeresztanya szorgos és gondos munkája, sokkal inkább boszorkányság és némi bájital agyafúrt trükkje.
Éjfélt üt az óra és a vágyak fokozódnak, talán köszönhetően a kissé alkoholtól megfertőződött feromonoknak, Hamupipőkét sem érdekli már se a varázslat, se az üvegcipellő, csak a bárpultnál támolygó derűs lovag. Hősnőnk hercege már csak füstbement terv üvegcipő ide vagy oda, így már csak néhány szorgos legény és a bárpultnál támolygó, de még két talpon álló derüs lovag maradt. Bátor és kacér léptekkel vonszolja magát és borát a bárpulthoz némi pihenővel megtoldva a táncparketten át megtett fárasztó utat. Szerencsés kiválasztott lovagunk örvendezve látja sikerét a már kettőnek vélt bájos Pipőkék láttán, melyet puszta sármjának tud be. Néhány félresikerült mondat után párosunk a táncparkett felé véve az irányt hagyják maguk mögött a sikertelen párbeszédüket gondolván, hogy talán az hatásosabb lesz. Néhány sürgés és forgás után elégedetten veszik észre, hogy bizony ez mostmár jobban megy nekik, mint az egyenesen járás. Gondolják ők. A körlöttük táncolók próbálják kiszakítani magukat szomszédaik szenvedélyes markolatából, mely már sokkal inkább hasonlít a talajtornához, mint egy versenytánchoz. 
Pipő és lovagja csókkal pecsételik meg románcukat, melyet a táncparkett gonosz ölelése ellenére is sikeresen nyélbe ütöttek. E bormámoros pillanat elszakíthatatlannak tűnő szálként fonódik párosunk köré teljesen megrészegítve őket a szerelem csodálatos káprázatátől. Ám, mint minden káprázat ez is véget ér néhány csipkebokor karcos ölelésében, vadul kijózanítva őket szerelmük fagyos lehelletében. 
Így történt hát, hogy Hamupipőke bizony ebben a bálban is cipő és méltóság nélkül távozik. De sebaj, mert lesz még bál és legényke is egy újabb mámoros éjszakán. 

Néha éjszakánként belopózom elmém rejtekhelyére. Odabent a sötétben feltárul az egyetlen igazsság, ahol a tudatalatti már hatalmát veszti, mert ha odafigyel az ember észreveszi a játszmát. Amikor a játék lényegére fény derül, akkor észrevesszük benne a szereplőket. ahogy azt is, hogy minden szerepet mi magunk játszunk. Olyan ez mint egy tökéletes szemfényvesztés. Amikor jól csinálják a trükköt, akkor fel sem tűnik, hogy valójában mi magunk játszottunk végig minden szerepet. De az elménk mélyén van esély megtalálni a válaszokat azokra a tudatalatti motivációkra, amikkel még nem vagyunk tisztában. Az elménk rejtekhelye egy csodálatos világ, amit csak akkor érhetünk el, ha először lerántjuk a leplet a szemfényvesztőkről és meglátjuk önmagunk tisztán és csupaszon.
Nekem nehéz látni tisztán önmagam, mert soksor elmosódnak önmagam határai és egybeolvadok a környezetemmel. Ilyenkor elveszítem önmagam és egy olyan helyre kerülök, ahol sodródom nem a saját valóságomban. Fontos határokat felállítani, fontos a másik sorsát a másikra hagyni mégha nehéz is végignézni. A saját életünket, akkor élhetjük igazán, ha felállítjuk  saját határainkat. Az elmúlt napokban nehezebb volt koncentráltnak és motiváltnak lenni. A legjobb kifejezés valóban az, hogy elveszítettem a határaimat már megint. Egybemosódtam a környezetemmel. Ez általában akkor történik, ha félek és elkezdtem megosztani másokkal. Néhányan elmondják a véleményüket, jogosan hiszen hozzájuk fordultam segítségért. Majd be is vonzok olyan eseményeket és embereket, akik a félelmeim megtestesítik. Felerősítik bennem, ami még jobban megijeszt és rettegésbe kerget. Ilyenkor elveszítem vagy meggyengül a hitem önmagamban. Persze aztán elöbb utóbb jön a sugallat, ami lehetőleg ráébreszt erre az igazsságra. Én ezeket tanításoknak látom, amik segítenek tudatosabbá válni. Az igazi erő és hit, akkor a leghitelesebb, amikor önmagamban találom meg. Amikor sikerrel járok, és ezt magam is tapasztaltam, olyan hittel és felfoghatatlan erővel hat át, hogy elhiszem enyém a világ és én is elég vagyok a változáshoz. Nagyon magávalragadó érzés és nagyon erős. Viszont ameddig nem vagyok elég tudatos erre, könnyű kisiklani. De sok kisiklás és elbotlás után egyszer sikerül kellő tartással és magabiztossággal sétálni, megtelve hittel és reménnyel. 

Napos reggelre viradt a rét és vele együtt a vándorló nép. Bori a Bari tanakodva szemlélgeti az elötte fekvő kerítést. "Már megint egy. Én biztos nem megyek. Elegem van." mondja Bori a bari megkeseredetten magában. Közben látja, ahogy a többiek lazán gondolkodás nélkül ugrik át a kerítést. Akárcsak azt a másik százat, amit már átugrottak eddig. Persze a létszám csökken, mert mindig akad valaki, aki inkább ott maradna. Köszönik szépen ők nagyon is jól elvannak ott ahol vannak. Visszamenni nem mehetnek, de tovább se kötelező. "Talán maradhatnék."gondolja magában. "Van itt minden, amire szükség van. Talán mások is maradnak. Esetleg meggyőzhetnék valakit, hogy maradjon velem. Különben se értem, hova a nagy siettség. Miért kell folyton ugrálgani. Minek kövessem a csordát? Én különben is a magam útját járom."mormogja magában. "Halljátok ti birkák!? Hülyék vagytok mind. Azt se tudjátok hova tartotok. Csak azért, mert egy valaki elkezdett ugrálni egy jobb rét reményében... Ti meg követitek." kiabálja sikertelenül a többiekre, de ők csak ignorálják. "Hallotok? Én kiállok a sorból és maradok." szavalja kétségbeesetten. Így dönt hát Bori a bari és magányosan barangol a réten. Elégedetten bandkolk a vidéken tudván, hogy ő nem olyan mint a többi. Ő, mert kiállni a sorból és megállt, amikor a többiek kérdés nélkül követték azt az egyet. Hatalmas a rét, rengeteg a fü, ami mind az övé és csak arra vár, hogy ő lelegelhesse. "Na ez a hatalom. Ezt a vidéket mostmár én uralom. Ez mind az enyém."gondolja Bori. Telik múlik az idő és az egykor oly csodás és varázslatos csillagos ég milliónyi szempárrá nőtte ki magát, az a csodálatos ragyogó napsügés pedig égető hőséggé.  A fű se olyan tápláló már mint egykor. Bár ott maradt néhány bárány vele, valahol mégis betölti a teret a magány. Ahogy telnek a napok, úgy szaporodnak Bori pillantásai a rettegett kerítés felé. "Talán áttudnám ugrani. Végülis nem tünik olyan magasnak."gondolja. "Ugrottam már át magasabbat is." Ezzel a gondolattal egy borús napon úgy döntött , hogy mégis neki rugaszkodik. Kissé nekihátrál és felgyorsul, majd nekirugaszkodik. Érzi, ahogy a szellő borzolja a bundáját, megtelik örömmel és lendülettel, ahogy a levegőben halad a kerítés felé. Ám, ahogy a kerítés közelébe ér látja, hogy nem ugrott elég magasat. Így hát beakadt már az első két lába és visszahuppan a földre közvetlen a kerítés elé. "Na ez is csak marháknak való. Biztos nem futok neki mégegyszer. Hülye lennék.". Megfordul és legelészik tovább. A borongós időhöz borongós hangulattal társulva kérődzik egy fűcsomón. Morogva szemléli, hogy a többieknek miért sikerül és vajon hová tartanak. Különben is mi várhatja őket odaát? Mi hajtja a többi barit? Mi lendíti őket tovább és tovább, átugorva újabb és újabb léceket? Eközben a feje felett összezörren az ég és a közelgő vihar szele erősen meglengeti a bundáját. "A fenébe is. Csak megkellene próbálni. Itt nem lesz ez így jó. Itt nem maradhatok." mondja Bori. Nem hagyja nyugodni sem az időjárás, sem a lelkiismerete, sem a birka szelleme. Viszont ezúttal messzebbről és nagyobb lendülettel indul neki. Mire észbekap már vágtat a kerítés felé és el is rugaszkodott az elmúlt idők biztonságot jelentő talajától. Behunyt szemekkel repül a magasban. Talán, ha nem néz akkor a sikertelenséggel se kell szembenéznie. Talán, ha nem látja akkor meg se történt. Csak akkor nyitja ki a szemét, amikor földet ér. Óvatosan és apránként, de nyitot szemekkel már látja, hogy ezúttal sikerült. Maga mögött hagyta a karámot és a többi birkát. Boldogsággal megtelve lendül neki a következő kerítésnek is és az azt követőnek is. Így történt hát, hogy Bori a bari mégis a többi nyomdokaiba lépett. Viharfelhők a nyomában ugyan, de útnak indul és egy cél felé tart. Oda ahova a társai is tartottak. 
Ahogy a viharfelhők lassan a nyomába érnek meglátja, hogy a távolban egy fény várja. Ugrál tovább kapkodva a patáit, hiszen a vihar már beérte és a villámlások is egyre fenyegetőbbek. Ahogy eléri az utolsó kerítést, várja őt valaki, egy juhász, aki mindvégig a nyájat terelte. Ő vezeti be az istállóba, ami mindvégig othona volt, de ő elfelejtette. Átázva és még reszketve mind a fáradtságtól és a félelemtől belép az istállóba. 
Egy otthon érzés érkezik meg a lelkébe, mert mostmár tudja, amit eddig nem tudott. Mindig is idetartott és mindig is idetartozott. Mindannyian idetartoznak, még azok is akik útközben megállnak, mert a lelkük mélyén mind egy helyre tartoznak. Oda ahol a juhász él és gondoskodik róluk, oda ahol mindent áthat az ő végtelen és melengető szeretete. 

Ahogy itt állok a szikla szélén az ejtőernyőmmel készen az ugrásra, veszek egy nagy levegőt és elrugaszkodom a semmibe. Egy ideig csak hagyom, hogy a szél teljes erővel az arcomba csapódjon. Hagyom, hogy a zuhanás teljesen áthassa a testem és érezzem a tokromban az éppen megszületni készülő üvöltést, ami csendbnen ült és várakozott már olyan régóta, hogy végre előbújhasson. Egy elképesztően erős eufórikus érzés hat rám, mintha nem is ezen a bolygón lennék. A zuhanás valami hihetetlen erővel tolja az arcunkba a jelent, amit mániákusan próbálunk elkerülni. Valahogy minden olyan valóságos lesz. Abban a pillanatban nincs más csak te és a zuhanás. Nagyon erősen kell akarni, hogy ne ott legyen az ember abban a pillanatban. 
Furcsa, hogy könnyebb kilépni a szikla széléről, mint átlépni egy mentális gátat a saját életünkben. Vicces, hogy mégha meg is lépjük ezt a félelmet nem üvöltjük el magunkat, mint egy extrém sportnál. Pedig milyen jó lenne, ha végre amikor szembenéznénk a megfelelési kényszerünkkel akkor lenne bátorságunk elüvölteni magunkat bárhol, bármikor. Irigylem azokat az embereket, akik ezt megtudják tenni. Bennem még túl sok a félelem és a gátlás, hogy ilyen mértékben tudjam átélni a szabadságot. Felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan is legyünk szabadok egy olyan világban, ami arra lett kitalálva, hogy a félelemkeltés eszközével manipuláljon bennünket. A tökéletesség álruhájába öltözve hiteti el velünk, hogy mindenki bátrabb, szebb, okosabb, stb mint mi. Egy hazugsággal teli világban, ahol a negatív érzéseket senki se meri felvállani, mert akkor szembe kellene nézni a ténnyel, hogy nem tökéletességre lettünk teremtve és az, hogy tökéletes mégcsak nem létezik. 
Talán csak bátornak kellene lenni. Úgy igazán. Szembenézni a félelmekkel és felnöttnek lenni teljes szívvel. Talán csak arra van szükségünk, hogy beleugorjunk a semmibe és jelen legyünk meglehet először életünkben. 

Hol vannak azok az egyszerű cikkek az életről? Túl sok az influenszer és a 'Majd én megmondom a tutit.'. Lehet egyszerűen csak élvezni a jelent és hagyni, hogy nyugodtan sétáljunk a saját utunkon anélkül, hogy több millióan a képünkbe dörgölnénk, hogy az miért rossz. Hiányzik az egyszerűség. Lehet élvezni a jelent úgy, hogy tudom lehet nem úgy fogom élvezni ahogy tegnap és ez is teljesen rendben van így. Meg lehet hallgatni valakit úgy is, hogy nem akarom megmondani neki mit csináljon, mert az igazság az, hogy nem tudjuk. Az ő élete és kizárólag ő tudja mit akar még akkor is, ha ezzel most épp nincs tisztában. Majd lesz. Csak még nem tudja. 
Ideges? Hát hadd legyen. Majd elmúlik az is. 
Én eközben csak szürcsölöm a kávém és élvezem, hogy én szabom az időm. Élvezem, hogy egy kicsit most vakvágányon fut az életem. Kicsit most megállt és lelassult a világ és végre azt érzem, hogy bírok lélegezni. Végre azt érzem, hogy én ÉN vagyok. Egyszerűen ajándék és felfoghatatlanul nagy szabadság az, hogy most újra önmagam lehetek és azt csinálhatom ami érdekel. Nem tudom hova tartok, de talán nem is kell. Tudom, hogy most mit akarok és ennyi a lényeg, mert ez elvisz majd valahova, ahova mennem kell. Addig meg nem akarok rágörcsölni az életre, ahogy szoktam. Lélegezni akarok. Szabadon. Hagyván, hogy feltöltsön élettel. Úgy ahogy azt kell. 

Olyan ez mint, amikor a sivatagban sétál az ember és egyszerűen mintha soha nem tudnánk kikeveredni belőle. Minden ugyanolyan sivárnak tűnik. Néha feltünik egy káprázat, egy délibáb. Valami, amit látni szeretnénk, de persze nem valóság. Aztán rálelünk már teljesen kiéhezve és szomjazva egy oázisra. Valahol mélyen ott van a félelem, hogy mi van ha ez is csak a képzeletünk szüleménye. Persze szomjazunk, úgyhogy vadul belevetjük magunkat a vízbe félrelökve félelmeink. Ez nyilván attól függ mióta sétálunk a sivatagban. Ha nem régóta akkor persze elidőzünk és elmélkedünk egyet vajon igazi-e amit látunk. De ha már régóta járjuk a sivatagot, akkor bizony iszonyatos lelkierőre van szükség, ahhoz, hogy megmerjük kérdőzejelzni a józan ítélőképességünket. 
Sokszor nem is sikerül. Így futunk bele újabb és újabb délibábokba, amíg aztán eljutunk egy valódi oázishoz, ahol végre ihatunk. Sajnos ahhoz, hogy kiérjünk a sivatagból az oázisok csak egy időre nyújtanak menedéket. Onnan tovább kell indulni, hiszen lelkünk mélyén tudjuk ... bármennyire is jó ott most, hogy onnan el kell indulunk a sivatag egyhangúságába, bizonytalanásába, megtelve félelemmel, hogy vajon lesz-e még egy oázis, ami feltölt vagy anélkül, hogy tudnánk meddig tart az út. 
Nehéz a sivatagot járni fedezék nélkül. Nincs ahova elbújhatnánk a Nap elöl. A Nap, ami mindent megvilágít lehet egy csoda, ami feltölt erővel és fénnyel. Megtelsz melengető sugaraival és felemel, feltölt boldogsággal. De a Napnak is van árnyoldala. A kezdeti öröm után terhessé válik, mert egy idő után amikor feltöltődtünk elkezd égetni. A sivatagban a Nap égető sugarai elől nincs menekvés. 
Így, hát ebben a kietlen és élettelen tájban a csillagok lesznek legfőbb szövetségeseink. Ők azok, akik az éjszaka leple alatt tudnak segíteni tájékozódni, amikor a Nap fénye teherré válik.

Az állomásra sietek megpakolva nehéz bőröndjeimmel kezemben. Kapkodva szedegetem lábaim, hogy még időben elérjem a vonatom. Beígértem a családnak, hogy szólok, ha már rajta ülök. Bár vicces, hogy magam sem tudom melyik úton fog menni. Na persze ezt az információt is megtartom magamnak. Nincs szükség arra, hogy a család idegeskedjen valami miatt, amitől én már alapból stresszelek. Dupla stressz, az dupla gondot jelent. Elég, hogyha majd tudják már úton vagyok. Most, hogy így belegondolok talán azt se tudják épp most merre vagyok. Na mindegy, majd a vonaton beavatom őket - gondolom magamban miközben az ember tömegen próbálom átvergődni magam. Úgy látom sokan utaznak manapság. Mindenki keresi a megfelelő peront. Elképesztő, hogy mekkora a pályaudvar ... nem csoda, hogy néhányan csak kétségbeesetten szállingóznak, pontosabban szállingóznának, ugyanis a tömeg sodorja őket magával. A végén még valahol máshol kötnek ki ... Oda kell figyelnie az embernek, ha odaakar jutni, ahova épp igyekszik, mert könnyen belekerül egy áramlatba, ami addig sodorja magával, amíg egy ideig el is hiszi, hogy ő is arra akar menni. Persze előbb-utóbb rádöbben a szerencsétlen, hogy jól átverték és még csak mást sem okolhat érte, mert ő hitte el ez a jó irány. Mondjuk nem meglepő, hogyha irányttéveszt az ember. Ehhez az állomáshoz nem adnak útmutatót, de még csak térképet sem. Nem csoda, ha eltéved az emberfia. Látom vannak itt tévelygő is, akik még az útirányt se döntötték el. Az előző városban én is így voltam ... Nem tudtam hova jövök tovább. Hirtelen döntöttem én is, aztán mégsem bánom. Biztos ők is megtalálják a nekik való járatot. Igaz nem sokan utaztak a vonaton, amit én választottam. Akkor ez zavart, bár most így az állomáson elnézve az embertömeget, már majdnem hálás is vagyok azért, hogy nyugodtan tudtam utazni. 
33-as vágány jobbra. Jobb ha kapkodom a lábam, mert ez bizony még csak a 12es és, ha szeretnék még időben elindulni,akkor jobb lenne ezt a járatot elérni. Mondjuk nem mintha nem indulna folyamatosan. Kicsit visszább veszek a tempóból, mert a lelkem is kiteszem, hogy elérjem a vonatot, holott a jegyem korlátlan időre szól. Szóval indulhatok én később is, ha úgy tetszik. Max egy kicsit később érek oda.
Eközben delet ütött az óra. Érdekes, hogy mennyire semleges ez az idő, akárcsak az éjfél. Se nem délelött, se nem délután, ahogy az éjfél se ma, de még a holnap se. Kicsit olyan ez mintha megállna az idő és még visszalehetne forgatni az idő kerekét. A pillanat megáll és egy rövid időre érezhetjük az idő semlegességét. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire jelentéktelen az idő. De aztán percse csak halad tovább és a pillanat oda. 12:01-et üt az óra és menni kell tovább, mert már délután van. Úgy látom, hogy a vonatom már bent áll. Nocsak még vánom is kell az indulásra. Legalább van időm megtalálni a 6-os kocsit. Ahogy próbálom a bőröndjeimet feltaszigálni a vagonba jövök rá, hogy még ez a kevés is sok. Pedig már mennyi mindent kiszelektáltam. Szinte el se hiszem, hogy bírtam annyi csomaggal elindulni az első alkalommal. Nem tudom talán régen erősebb lettem volna. Vagy csak tudatlanságom segített cipelni a csomagokat? Nem voltam rutinos utazó. Nem tudtam, hogy ennyi cuccal nehéz elindulni. Plusz valójában a felére sem volt szükségem annak, amit bekészítettem elsőnek. Ahogy cibálnám fel a bőrödnöket látom, hogy a mögöttem állók csak türelmetlenül várakoznak. Úgy látom az úriemberek kihaló félben vannak, mert ez a tohonya mamlasz se ajánlja fel, hogy segít felrakni a csomagjaim. Lehet ő is úgy van vele, hogy 'Kellett neki ennyi csomagot hoznia és ráadásul ilyen nehezeket.'. Nem mintha nem lenne igaza és bár tudom, hogy nem várhatok segítséget mégis jól esne egy kis törődés vagy legalább a szándék. Na de hiába te mamlasz. Látod? Megoldottam nélküled is. Mostmár rajtad a sor, de én se ajánlom fel a segítségem neked. 
Na jó most egy kicsit bűntudatom lett. Nem kellene ilyen gonosznak lennem. Szerencsélen embernek biztos meg van a maga baja, a maga oka. Nem is ismerem. Lehet, hogy beteg vagy szimplán máshol jár. Nem vagyok abban a pozícióban, hogy megítéljem őt. Na végre a helyemen vagyok. Rutinos utazóként, már előre elkészítettem a kis termoszomba a kávét, hogy az utam során éber legyek. Szeretek nézelődni. Kár lenne kihagyni a látványt. Csak nehogy megint az ipartelepen keresztül vigyen az út. Legalább most világos van és a remény is meg van, hogy talán szebb lesz a táj is. Emlékszem volt olyan is, amikor sötétben utaztam. Na az voltl igazán demotiváló. Úgy is megérkeztem. Mára már megtanultam, hogy érdemes némi szórakoztatást magammal hozni arra az esetre, ha az út során nem tudom élvezni a tájat. 
Telik az idő és a percek csak úgy szaladnak, ahogy a forró kávémat kortyolgatom. Elmerengek a többi utazón. Vajon ők mit hoztak magukkal? Mennyiszer utaztak? Merre jártak? Ahogy elmerengek a gondolataimon, már ki is gördül a vonat. Lassan, de biztosan haladok az útirányom felé. úgy látom, hogy ez se a sebes vonat. Na de ne vonjak le következtetést. Begyorsulhat ez még. Lehet, hogy hipp hopp és a következő állomásra érek.
Van valami izgalmas a bizonytalanban. Eleinte nagyon zavart, hogy sose tudom melyik úton haladok és mennyi időt vesz az út igénybe. Viszont mára megtanultam várni. Van valami csodálatos bene. Reménnyel tölt el a varakozás. Igénybeveszi a fantáziám és a lelkem is. Nehéz munka azért, de idővel megtanul az ember várni. 
A várakozásról jut eszembe, a család már várja a hívásom.
"Szia Anya!..."